22. fejezet

22. fejezet


- Nézd csak... a híres Bella – mondta egy rideg női hang,én a földön ültem a sötétbe, és elfogott a dezsavű érzés. Én ezt egyszer már át éltem… – Mit keresel itt? – A hideg női hang tulajdonosa, kilépett a fénybe. A nő, vagyis inkább lány, mert nem nézett ki, csak 16 évesnek, gúnyos mosollyal nézett rám. Engem a hideg is kirázott. Tudtam mi következik…
- Nahát, Jane! – szólalt meg egy férfi, ahogy emlékeztem rá– így illik köszönteni, egy rég várt vendéget? - most a férfi lépett ki a sötétségből, bőrén megcsillant a napfény. Fekete, haja volt, és én rögtön megismertem. Láttam már Charlisle szobájában a képen. A férfi a kezét nyújtotta, hogy segítsen felállni.
- Nem bántalak. Tudom miért jöttél. Nem szeretnéd, ha Cullenék közelébe lennénk, ezért inkább önfeláldozóan eljöttél… milyen furcsa, hogy feláldozod magad egy vámpírét…– mondta és közelebb lépett. Aro még mindig a kezét nyújtotta. Nem fogtam meg a kezét, inkább felálltam magamtól. Ő nem szólt egy szót se, de látszott rajta, hogy ezt nem várta tőlem.
- Aro vagyok – mutatkozott be – Gondolom már rájöttél, hogy mi vagyok. Ő Jane, és ők Felix és Alec – mondta és közbe két kéz megragadott hátulról, furcsa módba kicsavarva a kezem. Ennek eredménye kép éreztem, ahogy a jobb kezem eltörik. Nem szóltam egy szót se, már úgy is mindegy. Próbáltam eltekinteni a fájdalomról, hisz nem soká úgyis vége…
- Vigyétek – intett Aro, majd Aleccel együtt eltűnt, Jane meg hozzánk lépett
Felix, nem engedte el a kezem, ugyan úgy fogta. Nem értettem mi értelme, hisz úgyse tudok, meg nem is akarok el menni. Mielőtt kiléptünk a sötét utcából, Jane és Felix magukra húzták a piros köpeny kapucniját, így szinte semmi se látszott belőlük. Ahogy közeledtünk a tömeg felé, Alec elém állt, Felix elengedte a kezem, de szorosan mögöttem lépkedett.
Ahogy a tömegen keresztül vonultunk, megláttam Emmát és a többieket. Próbáltam eltakarni magam, nehogy észrevegyenek. Szerencsére sikerült is. Olyan negyedóráig mentünk, de azért ilyen sokáig, mert nehéz volt át furakodni a tömegen úgy, hogy ne érjen hozzá senkihez a jég hideg bőrük. Egy sikátor szerűségbe mentünk be, ahol már levették a csuklyájukat. A sikátor végén egy nagy lyuk volt. Felix előre ment simán bele ugrott. Én megtorpantam. Jane felnevetett a hátam mögött és éreztem, ahogy meglök és én zuhanok, majd két hideg kéz kap el. Felix rám kacsintott, majd letett, és fogta a karomat.
- Tényleg nagyon finom illatod van, remélem mi is kapunk belőled – a hideg is kirázott, ahogy ezt kimondta. Megérkezett Jane is. Egy hideg, barátságtalan kő folyosón mentünk végig. Olyan zárt volt minden. Már a klausztrofóbia határán álltam, amikor kiértünk egy fényes csarnokba. Nem álltunk meg, hanem mentünk tovább. Egy újabb folyosó jött, ez már nem volt olyan zárt és sötét. Egy nagy, fából készült ajtó előtt álltunk meg. Jobb oldalt egy információs pult volt, mögötte pedig egy nő. Nő, és nem egy vámpír.
- Aroék bent vannak Gianna? – kérdezte Jane
- Igen. Már várnak önökre – Ő vajon tud mindenről?
- Köszönöm Gianna – mondta Jane, majd kinyitotta a nagy fa ajtót. Én csak álltam egy helyben, nem tudtam megmozdulni. Végül Félix „tolt” be a terembe. Az ajtó becsukódott.
Egy hatalmas, kör alakú terembe léptünk. Olyan volt, mintha egy vártorony lenne… Keskeny ablaknyílások vetettek kétemeletnyi magasságból négyszögletes, ragyogó fényfoltokat a kőpadlóra. Mesterséges fényforrás nem volt, mint ahogy bútor sem, csak egy sor súlyos, fából készült trónszerű szék, szabálytalanul elhelyezve a körfal köríve mentén. Mind a három székben ült valaki. Rájöttem, hogy ezt láttam Charlisle szobájába. Középütt ült Aro. A terembe össze vissza, más vámpírok is álltak, köztük volt a fiatal fiú, Alec. Amikor beléptünk, Aro felállt és lassan elindult felénk, és mosolygott.
- Köszönöm Jane – mondta mosolyogva. Jane nem mondott semmit, csak bólintott, majd Alce mellé állt. Éreztem, hogy Felix is ellép tőlem.
- Nos, itt volnánk. – mondta Aro és rám mosolygott. - Gondolom, nem kell semmit se mondanom, tudod, miért vagyunk itt. – nem mondtam semmit, csak bólintottam. – Tudod megértem Edwardot, tényleg nagyon finom illatod van. Nem is tudom, hogy bírta ki, hogy ne változtasson át, vagy… öljön meg. – mondta – Edward nagyon sokra vihetné nálunk. Nem olyan rég volt is itt, de egyszerűen nem sikerült rá venni. Nem tudtam miért… titkolta, de nem elég jól, így könnyen rá jöttem. Ott hibázott nagyot, amikor elhagyott, mert így csak még nagyobb veszélybe sodort téged. Láttam pár különös dolgot… tudom, hogy nem hallja a gondolataidat… kíváncsi lennék… vajon a többi képességre is immunis vagy? – kérdezte és érdeklődve nézett rám. Nem értettem mire céloz ezzel. Felém nyújtotta a kezét.
- Meg engeded? – kérdezte. Nem tudtam mit mondjak rá. Azt se tudom mi a képessége. – Nem fog fájni. Tudod, nekem is hasonló képességem van, mint Edwardnak. Azzal a pici különbséggel, hogy nekem fizikai kontaktus kell ahhoz, hogy halljam a gondolatokat. Bár… ha azt nézzük, sokkal több mindent hallok, mint Edward. Még ő csak az éppen elsuhant gondolatokat hallja, én az őszeset, ami valaha is megfordult az illető fejébe. Nos? – kérdezte és közelebb lépett és magasabbra emelte a kezét – Meg engeded?
- Van más választásom? – kérdeztem a kezébe tettem az enyémet. A bőre hidegétől teljesen kirázott a hideg. Aro erősen a szemembe nézet, és én hiába akartam levenni a tekintetemet a vérvörös szeméről, nem tudtam. Aro arcvonásai teljesen megváltoztak. Míg előbb magabiztos volt, most átment hitetlenkedésbe, csodálatba, végül higgadt és barátságos mosolyba.
- Ez igazán érdekes. Semmit nem látok. Mintha… mintha egy burok venné őt körbe… – mondta és elismerően bólintott. – Kíváncsi lennék… - mondta elgondolkozva, majd Janere nézett – hogy más erőkkel szembe vajon védett vagy-e? – nézett vissza rám mosolyogva.
Jane gonoszul elvigyorodott és épp indult volna felém, amikor egy újabb vámpír lépett be.
- Dimitrij mi a baj? – nézett az érkező vámpírra Aro. A vámpír oda sétált Arohoz és kezet fogtak. Mikor elengedték egymás kezét, Aro gonoszul felnevetett
- Ez egyre izgalmasabb lesz… - mondta. – Hozd ide őket…
Azzal Dimitrij kiviharzott a teremből, Aro pedig rám és Janre emelte a tekintetét.
- Várunk még egy kicsit. Vendégeink érkeznek… - mondta ön elégülten, majd leült a középső székbe…

Hát, ilyen rövid fejezetet még nem írtam...(: Bocs tényleg hogy ilyen rövid lett, de itt muszály volt abba hagynom...:) Remélem azért tetszik:) Puszi mindenkinek