38. fejezet
Egy hideg érintésre ébredtem. Nagyon rosszul voltam, fájt a fejem és nagyon melegem volt.
- Bella jól vagy? – kérdezte Carlisle
- Igen – mondtam és közbe meg dörzsöltem a szemem
- Sajnálom, hogy felkeltettelek, csak rosszat álmodtál, és sírtál…
- Igen… - motyogtam- Tényleg rosszat álmodtam, de nem igazán emlékeztem az álomra. Csak képek maradtak meg bennem. Képek, amin Őt látom, ahogy a tűzben áll és felém néz… nem is igazán tudom, hogy másból állt-e egyáltalán az álom. Ez a kép magában is szörnyű volt…
- Hozzak valamit? – kérdezte Carlisle
Nem mondtam semmit, csak óvatosan megráztam a fejem.
- Akkor megyek, de ha bármi gondod lesz, szólj, kérlek.
- Rendben – mondtam halkan, de alig volt hangom. Carlisle vetett rám egy aggódó pillantást, majd kiment. Magam maradtam. Az- az nem teljesen magam, mert itt volt velem Rensemee. Igen, Renesmee. Így fogják hívni, ha kislány, lesz. Én tudom, hogy kislány lesz, érzem.
Az említett nagyot rúgott mire én halkan feljajdultam. Tudtam, hogy éhes, vagyis inkább szomjas, így a pohárért nyúltam, ami tele volt friss vérrel. Nagy levegőt vette és megittam a felét. Hányinger kerülgetett mikor letettem a poharam, de nagy levegő vettem és elmúlt.
Majd visszadőltem az ágyba. Annyiszor gondolkoztam már azon, hogy milyen lenne, ha ő itt lenne velem. Biztos minden elviselhetőbb lenne. Vajon ő mit szólt volna? Örült volna, vagy mérges lett volna magára?
Már több mint 1 hónap telet el, és szenvedés volt minden nélküle eltöltött másodpercem. Annyira hiányzott, és bár fájt rá gondolnom, mégis mindig rajta járt az eszem…
Én nem birok nélküle élni. Ez nem élet, ez csak létezés… és ezzel másoknak is szenvedést okozok. Az egész Cullen család teljesen megváltozott. Emett már egyáltalán nem viccelődik, Rosali is más lett, de mondjuk ő velem kedvesebb lett. Alice pozitív hozzá állása a dolgokhoz is semmibe veszett, Jasper is maga alatt van. És persze Carlisle és Esme. Ők szenvednek talán a legjobban utánam.
És nem elég nekik, hogy elvesztették a fiukat, de még ha rám néznek is mindig őt juttatom eszükbe. Ráadásul az én szenvedése is ragályosan rá ragadt a család többi tagjára.
És mi lesz majd évek múlva? El fogom tudni felejteni Őt? A válasz egyértelműen nem. Nem fogom soha elfelejteni, nem fogok tudni soha szívből nevetni, soha szívből szeretni senkit, mert azzal hogy ő meghalt, magával vitte a szívemet.
Mi lesz velem a hátra lévő időben? A hátra lévő időben, ami végtelen hosszúságú? Velem lesz Renesmee, de az ő életét is csak elrontani tudom ezzel a viselkedésemmel. Ennek nem nincs semmi értelme. Van egyáltalán értelme a halhatatlanságnak, ha nincs velem? Miatta akartam halhatatlan lenni, azért hogy életem végéig vele legyek. Azért, hogy együtt lehessünk örökkön-örökké. De ő már nincs. Így nincs értelme az örök életnek…
Persze ember se akarok maradni és persze nem is maradhatok, hisz a szülésbe biztos, hogy bele halok. És talán ez lesz a legjobb mindenkinek. Esme, Rozali és Alice kapnak egy kislányt, akire sajátjuk ként vigyázhatnak. Carlisle, Jasper és Emett pedig boldogak lesznek, hogy a felességük boldog. És Renesmeenek is lesz egy szerető családja. Nem csak egy anyukája lesz, hanem három. Mindenből a triplája lesz neki.
Igen, így lesz a legjobb. Megkérem Carlisle-t, hogy ne változtasson át. Megkérem, hogy hagyjon meghalni. Eldöntöttem, így lesz.
- Aúú – jajdultam fel megint. Renesmee még erősebben meg rúgott. Most nem azért mert szomjas, hanem mert tudja mit döntöttem.
- Jobb lesz így kicsim – mondtam halkan és simogattam a nagyra nőtt pocakom – Minden rendben lesz.
Kopogtak, majd Carlisle lépett be.
- Jól vagy? – kérdezte
- igen, jól köszönöm – mondtam
- Rendben, akkor nem is zavarok tovább, csak hallottam, hogy fájt valamid, így gondoltam megnézlek.
- Köszönöm.
- Szólj, ha van valami… - mondta és már csukta volna be, amikor utána szóltam.
- Tulajdon képen van – mondtam – Épp veled szerettem volna beszélni.
- Igen? – jött beljebb és becsukta az ajtót.
Nem tudtam, hogy kezdjek neki. Biztos voltam benne, hogy Carlisle nem fog rögtön bele menni…
- Mi az Bella? – kérdezte és leült mellém az ágyra
- Gondolkoztam – kezdtem bele
- És?
- Rájöttem, hogy – nagy levegőt vettem – Én nem bírok Edward nélkül élni – mondtam ki.
- Minden rendben lesz Bella – mondta
- Nem. Én… én szeretnék kérni valamit – mondtam. Legjobb lesz ha nyíltan meg mondom neki.
- Mit? – kérdezte aggodalmasan
- Szeretném, ha nem változtatnál át…
- Mi? – kérdezte döbbenten.
Nem akartam a szemébe nézni így inkább a díszes ágynemű huzatot bámultam.
- Szeretném, ha hagynál meghalni – mondtam ki érthetőbben, bár biztos voltam benne, hogy felfogta mit akartam mondani.
- Bella…ez… - nem tudta mit mondjon, most először láttam Carlisle-t ilyen tanácstalannak. – Mi lenne a kicsivel? – kérdezte
- Renesmee megérteni – mondtam, mire ő kérdően és megdöbbenve nézett rám – Szeretném, ha ez lenne a neve… már ha lány lesz, de érzem, hogy lány lesz. – magyaráztam. Bólintott.
Egy kis csend következett, amit én törtem meg.
- Tudom, hogy nagy kérés, de ez lesz mindenkinek a legjobb. – mondtam
- Senkinek nem lesz így jó – mondta
- De… Renesmeenek lesz három anyukája… és három apukája… ti is boldogok lesztek. Én pedig újra Edwardal lehetek… - mondtam, mert biztos voltam benne, hogy Edward már vár rám valahol.
- Tudod, mindig is féltem tőle hogy ez lesz… - mondta halkan – És akármennyire fáj, de ha te ezt akarod, akkor teljesítem, de tudd, hogy nem szívesen.
- Tudom, és köszönöm… - mondtam – Tudtam, hogy meg fogsz érteni.
- Meg… én se bírnák Esme nélkül élni... az örökké valóság hosszú idő.
- Az – mondtam.
- Tudd Bella, hogy nagyon- nagyon szeretünk, és mindig is a családhoz tartoztál, éd tartozol.
- Köszönöm – mondtam és éreztem, hogy a könnycseppek záporozni kezdtek a szememből.
Carlisle közelebb jött és gyengéden átölelt.
- Szeretlek – mondtam ki életembe először. Tényleg így gondoltam. Carlisle-t a második apám ként szerettem, mint ahogy Esmét a második anyám ként.
- Én is téged lányom… - mondta, és én a lányom szóra mégjobban sírni kezdtem. Így is elég érzékeny voltam.
Nem tudom meddig ülhettünk így, de mire megnyugodtam Carlisle ingje teljesen át ázott.
- Sajnálom – mondtam
- Semmi baj… most viszont-állt fel – Jobb lenne, ha elmondanád a többieknek a döntésed.
- Igen – sóhajtottam. Carlisle segített felállni, mert ragaszkodtam hozzá, hogy saját lábamon menjek. Lassan mentünk le a lépcsőn, Carlisle végig szorosan mögöttem jött.
Lent ült mindenki a nappaliban. Ahogy leértünk mindenki rám nézett és Alice még oda is szaladt és óvatosan átölelt.
- Mi a baj? – kérdezte, biztos észrevette, hogy valami nincs rendben
- Bella szeretne valamit mondani – mondta Carlisle és közbe Esme mögé állt és átölelte a derekánál.
Én a födet néztem. Féltem bárkire is ránézni.
- Mit? – kérdezte Alice
Jasper felállt és Alice mellé lépett. Biztos érezte, hogy valami nem jó következik…
- Nos – kezdtem bele – szeretném, ha hagynátok meghalni… - nem tudtam másképp mondani. Éreztem a döbbenetet a levegőben…
- Mi? – csattant fel Alice és mérgesen elindult felém – Megörültél? – kérdezte
- Nem – mondtam halkan.
- Akkor mi ütött beléd? – Jasper óvatosan átölelte
- Az, hogy nem bírok Edward nélkül élni… nem akarok nélküle létezni – mondtam
- Minden rendbe fog jönni - mondta Alice – Minden seb be fog forrni – ő se gondolta komolyan
- Nem – mondtam –Eldöntöttem, nem akarom, hogy átváltoztassatok – mondtam
Csend következett. Mindenki tekintetét magamon éreztem. Esme halk zokogását hallottam.
- És mi lesz a picivel? – kérdezte Rosali
- Tudom, hogy jó kezekben lesz – mondtam – Lesz három anyukája, akik imádni fogják. Ugye vigyáztok rá? - kérdeztem
- Persze – mondta Rosali
- Hát persze… téged csak ez érdekel – csattan fel Alice és villogó tekintettel nézett Rosalira – Meg se próbálod lebeszélni Bellát, mert így legalább lesz egy gyereked.
- Nem azért nem próbálom meg lebeszélni, hanem mert el tudom képzelni mit, érez. Te tudnál Jasper nélkül élni? Te mit tennél? – kérdezte Alice
- Az más… - mondta Alice, de elbizonytalanodott
- Nem más – mondta Rosali – Bella eldöntötte, hogy nem tud Edward nélkül élni… te se tudnál Jasper nélkül.
Alice lecsillapodott, és zokogva ölelte át Jaspert. Megint a földet néztem és próbáltam elfojtani a feltörni készülő zokogást.
Egy hideg kezet éreztem magamon. Felnéztem. Rosali volt. Magához húzott és átölelt.
- Nagyon, nagyon sajnálom – mondta
- Én is… - motyogtam.
Mikor elengedett a szemébe néztem.
- Kérlek Rosali, vigyázz rá – mondtam és megsimogattam a hasam, jelezve hogy kire gondolok. – Neveld őt a lányod ként…
- Rendben.
- És Esme – fordultam felé – Te is. Meséljetek neki Ewardról és rólam. Meséljetek el mindent…
- Elfogunk – mondta Esme és sírva ölelt át – Nagyon szeretlek – mondta
- Én is.
Esme után Emett ölelt át, majd Jasper és Carlisle.
Végül Alice felé mentem, aki a legtávolabb áll.
- Sajnálom Alice – mondtam
- Én is.
- Kérlek Alice, szeresd te is a saját lányod ként őt – mondtam
- Szeretni fogom. – ígérte meg
Átöleltük egymást és most már nem bírtam vissza tartani a könyneimet.
- Mindent köszönök – mondtam
Senki nem mondott semmit. Nem tudom meddig álltunk úgy ölelkezve ALical, de én léptem el tőle.
- Most felmegyek, lefekszem – mondtam
Mindenki bólintott, síri csend volt. Lassan sétáltam fel a szobámba, ahol az első dolgom volt, hogy elővettem két lapot és egy tollat, majd az asztalhoz ültem és írni kezdtem:
Amit még meg kell tennem:
1. Felhívni Charlit és Renét, és elmondani mennyire szeretem őket.
2. Jacobnak elmondani, hogy mennyire szeretem, hogy megkérni, hogy ne haragudjon Cullenékre
3. megkérni Jacobot, hogy majd látogassa Rensemmet
4. Elmondani mindenkinek még egyszer, hogy mennyire szeretem őket, és hogy ne legyenek szomorúak
5. Levelet írni Renesmeenek
6. Átmenni Edward szobájába
7. Meg tanulni zongorázni, legalább a boci-boci tarkát
8. Meghallgatni az altatómat
9. Leírni Esmének, Alicenak és Roslainak, pár szempontot hogy- hogy neveljék majd Renesmeet
10. Elmenni a rétre…
Tudtam, hogy sok dolog van, amit ezek közül nem tudok majd megcsinálni, de akkor is le írtam. Az első nyolcat mindenképp meg akarom még csinálni.
Mikor végeztem a listával, úgy döntöttem lefekszek, mert már nagyon elfáradtam. Óvatosan elmentem az ágyhoz, lefeküdtem, majd el is aludtam…
Remélem tetszik:)
2010. március 23., kedd
Díjj:)
1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.
2)a logót kirakom a blogomba.
3)a szabályzatot kirakom a blogomba.
4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.
5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.
6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.
7)betartom a szabályokat.
3)a szabályzatot kirakom a blogomba.
4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.
5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.
6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.
7)betartom a szabályokat.
Akiktől kaptam(nagyon köszönöm nekik:)):
Iccsi, Anyíta, Drusilla, Feni, Skizo, Zsuzska
Mindenkinek ajánlom, mert mindenki blogját imádom, de sajnos muszály kiemelni...
Stelly http://twilightfanfictionbyenci.blogspot.com/
bella16: http://twilightfanfic-bella16.blogspot.com/
bella16: http://twilightfanfic-bella16.blogspot.com/
Drusilla: http://lapushvampirja.blogspot.com/
Ginewra: http://ginewrafiction.blogspot.com
És persze mindenki:) Tudom, hogy sokan közüllük már megkapták díjjat, de én akkor is nekik adom, mert nagyon szeretem az a blogjukat:D
Név: Gitta és Reni
Becenév: Gitta
Lakhely: Magyaroroszág
Születési hely: Bács-Kisukun megye
Magasság: 170cm
Névnap: Október 11
Figlalkozás: Tanuló
Anyanyelv: Magyar
Beszélt nyelvek: Angol, Olasz
Gyűjtemény: Nincs
Cipőméret:39
Iskola: W.M
Osztály: 9.
Kedvencek: Barátok, sport, olvasás, zene, írás
Zsebpénz: Nincs megszabva, amennyit kérek, annyit kapok:D
Kívánság: Legyen nyár:D
Álom: Külföldre költözzek+ boldog család
Szerencse szám: 4,8,12
Szeretnék találkozni: A nagy Ő-vel:D És a kedvenc színészeimmel:D
2010. március 22., hétfő
37. fejezet
Sziasztok, nagyon sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb jönni, de rengeteget kellett tanulnom, mert vizsgáztam a hétvégén. De már túl vagyok rajta, szóval most már próbálok többször jönni:) Meg hoztam a 37. részt, nem olyan túl hosszú, és lehet van benne helyesírási hiba, mivel sajnos még nem volt időm fel venni a kapcsolatot a kedves látogatóval, aki felajánlotta ilyen téren a segítségét, de majd rajta leszek. :)
Na nem húzom tovább, itt a 37. rész:)
37. fejezet
A két férfi durván felrángatott, a nő pedig rám tette a kezét, amitől én teljesen elkábultam. Éreztem, hogy nem a magam ura vagyok, és hogy irányítanak. Biztos a nő képessége… a két férfi erősen fogott, és vezetett. Mögöttem Stellával is ugyan így tettek.
Kiérve a sötét pincéből, a vaskaput visszazárták. Éreztem a fényt, és szinte fáj, ahogy a nap a szemembe világított. Egy kisebb fuvallat, egy szarvas csorda illatát hozta felém, és én megremegtem a szomjúságtól. Már egy hónapja nem ittam.
Láttam, hogy a pincét legalább 5 vámpír őrzi, tehát igaza volt Stellának. Hiába akartam megállni, nem tudtam, mert a lábam ment magától. A nő még mindig irányított.
Egy nagy kastélyba vezettek be. Ahogy mentünk rengeteg másik vámpír láttam, akik jól meg is néztek. Mindenkin fekete köpeny volt. A sok vámpír mellett azonban, rengeteg ember illatot is éreztem, aminek köszönhetően, még szomjasabb lettem. Durván felvezettek egy hosszú lépcsőn, majd balra kanyarodtunk és egy hatalmas nagy terembe értünk.
A terembe fáklyák égtek, és most ahogy néztem, megállapítottam, hogy észre lehet venni, hogy itt nem emberek laknak.
A terem közepén, egy nagy trón állt. Mellette kis csoportokba beszélgettek a vámpírok akik, amikor beléptünk ránk néztek. Az egyik körből egy sötét fekete hajú, vámpír lépett ki, és nézett ránk.
- Már vártunk titeket – mondta, majd elfordult és a trón székhez sétált és leült. A két férfi közelebb vezetett hozzá.
- Én Herny vagyok – fojtatta már ülve – Ha jól tudom Edwardhoz és Stellához van szerencsém – mondta
- Nem nevezném szerencsének – jegyeztem meg halkan, bár tudtam, hogy úgyis meghallotta.
- Hát, a te szempontodból lehet nem épp szerencse… viszont a miénkből az. Nem hittem volna, hogy találok még egy ilyen tehetséges vámpírt mint Stella… de mégis. Nagyon szerencsés vagyok – mosolygott rám. Egy kis csend következett, majd folytatta – Bizonyára a kis barátnőnk már tájékoztatott arról, hogy mi a tervem… - mondtam
- Úgy se fog sikerülni – néztem a szemébe.
- Haha… dehogy nem! – mondta – A volturinál sokkal erősebb csapatom van… főleg hogy ti is itt vagytok. Aronak nincs két ilyen tehetséges vámpírja, mint ti…
- Aronak sokkal tehetségesebb vámpírjai vannak, mint mi – mondtam – és amúgy se fogok segíteni…
- Dehogy is nem… kénytelen leszel… főleg ha látni akarod még a kis… hogy is mondjam? Kedvencedet… valami Bellát? – kérdezte és gúnyos mosoly jelent meg az arcán
- Őt hagyd ki ebből – morogtam és már indultam volna, hogy neki essek, de a vámpír a hátam mögött le fogott úgy, hogy mozdulni se bírtam. Semmi erőm nem volt.
- Akkor engedelmeskedj – mordult rám
- Mi baja van a Voltuirral? – kérdezte Stella
- Minden… nem értem, hogy mire jó ez, hogy titkoljuk azt, amik vagyunk. Ez butaság… az emberek mese világban élnek… ha tudnák, hogy mi vagyunk, akkor mi lehetnénk a világ urai… miért jó az, hogy rejtőzködnünk kell? Az embereknek el kell fogadniuk, hogy mi állunk a táplálék lánc tetején… Aro persze nem így gondolja, ezért alkalmazkodni kell hozzá… de már nem sokáig. Ha átveszem a helyét, teljesen más szabályok lépnek érvénybe. Olyan szabályok, amik minden vámpír számára megfelelő lesz.
- Igen… halom számra ölik majd az embereket ugye? –csattantam fel.
- Igen. És ez így lenne igazán rendjén. Gondolj csak bele. Az oroszlán, meg vonja magát a bárány húsától? – ez a hasonlat fájdalmasan érintett – Na látod – folytatta gonosz mosollyal tovább – Az oroszlán megölheti a bárányt, ez a természet rendje, ez a táplálék lánc. Akkor mi miért nem ölhetjük meg az embert? Ez is része a természetnek, ha már megteremtett minket.
Nem mondtam semmit, még mindig a két szónál tartottam. Persze hallottam mit mondd, de nem teljesen figyeltem rá. Egy emlékkép tört elő bennem. Bella és én a réten voltunk… akkor hangzott el a két szó… az ő ajkából a szavak sokkal szebben hangzottak.
- Nagy hasznunkra lesztek – mondta önelégült arckifejezéssel – Nagy- nagy hasznunkra. Habár, leginkább majd a harc után kelletek, de a harcba is hasznotokat veszem… Egyébként párnapon belül indulunk. Aro már tudja, mit tervezek, és a lehető leghamarabb el akar intézni. Csak neki ez nem fog sikerülni. – kis szünet, majd folytatta- Egyébként senki nem tud róla, hogy itt vagytok. Mindenki azt hiszi, hogy meghaltatok - mondta.
- Az nem lehet – mondtam. Alice biztos lát…
- De. Tudod, mint mondtam, elég jó képességű vámpírokból áll a csapatom. Könnyen elhitettük a családoddal és Aroékal hogy nem vagy. Hogy meghaltál…
Még mondott valamit, de arra már nem figyeltem. Mindenki úgy tudja, hogy halott vagyok. Carlisle, Esme, Emett, Rosali, Jasper, Alice és Bella. Azt hiszik meghaltam. Mi lesz Bellával? Ahogy ismerem, összeomlik… és Esme is. De Bellának lehet ez jobb lesz… hisz, így hogy nem vagyok, talán túl tudja tenni magát rajtam…
Éreztem, hogy megint megfog a két vámpír és éreztem, hogy vezetnek, de nem figyeltem semmire, csak Bellán járt az eszem.
Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Alighogy visszakapom, már el is vesztem az életem… Bella se ezt érdemli. Ő csupa jó, és mégis csak csupa rossz dolgok történnek vele…
Nem figyeltem a külvilágra, és mire észbe kaptam, már a sötét pincében álltam. Stella óvatosan megsimította a hátam, majd leült a testvére mellé. Én a legsötétebb sarokba húzódtam.
Bellán járt a fejem, nem tudtam másra gondolni.
Talán jobb így… - győzködtem magam, bár nem teljesen gondoltam komolyan. Önző voltam mindig is. Én nem bírok úgy élni, hogy nincs velem. Tudtam, hogy ha valaha is kijutok innen, meg keresem, mert önző vagyok. önző voltam, hogy nem mentem el mikor megláttam az ebédlőbe. Önző voltam, amikor visszamentem hozzá…
- Edward! Edward! – hallottam hirtelen egy gondolat foszlányt. Felkaptam a fejem. – Edward figyelj rám – Stella volt épp felém tartott és leült mellém. Ránéztem – Figyelsz? – kérdezte. Bólintással jeleztem – Figyelj. Van egy tervem. – bólintottam, jelezve, hogy figyelek, ő folytatta – Figyelj. Nem tudom, hogy tudod-e hogy Lucynak milyen képessége van… - megráztam a fejem – nos, neki pajzsa van. Olyan pajzsa, amit ki-be tud kapcsolgatni, így senki nem tud arról, hogy neki van ereje.
- És? – kérdeztem vissza gondolatba, bár már kezdtem sejteni mire akar kilyukadni
- Nos, ő több személyre ki tudja terjeszteni a pajzsát. Vagyis, ránk is. Így esetleg, ha megyünk, hogy Aroékat megtámadjuk, bevonhatna a pajzsa alá, így Clarissa nem tudna minket befolyásolni
- Clarissa? – kérdeztem
- Ő az akinek az-az ereje van…
- Értem. Meddig képes Lucy kitartani a pajzsot? – kérdeztem
- Sokáig… több óráig.. anyával sokat gyakorolta.
- De és ezt nem vennék észre? – kérdeztem
- Nem. Már csináltunk ilyet. Csak úgy kell tenni, mintha hatna ránk az ereje Clarissnának… és kellő időben cselekedni. És ami még fontos, egymás mellett kell állnunk.
- Nem hiszem, hogy egymás mellé állítanának – sóhajtottam
- Szerintem neki mindegy lesz hova állunk… beállunk egymás mellé. Egy próbát megér.
- Igazad van. – Egy kis reménység a sok reménytelenség mellett. Talán míg láthatom Bellát
- Nagyon sajnálom Edward – mondta és én kérdőn néztem rá – Bellát… mármint hogy azt hiszi, hogy meghaltál. De minden rendben lesz, hidd el.
- Honnan tudod?
- Megérzés.
Egy kis csend következett, majd eszembe jutott egy kérdés.
- Honnan tud Belláról? – kérdeztem – És honnan tud az oroszlány és bárány hasonlatról? –biztos voltam benne, hogy Stella, halottam és látta az emlék képet, így tudja miről van szó.
- Látja a múltat…
- Múltat?
- Igen. Nem mindent, csak a legfontosabb dolgokat. És emellett jól használja fel az emlékeket. Úgy használja, hogy másokat bántson vele… fájdalmat okozzon.
- Hát igen, ehhez van tehetsége – mondtam
- Van. Egyébként olvastam a fejébe. Komolyan gondol mindent, amit mondott, nagyon vigyázni kell velem, épp ezért ne cselekedj meg gondolatlanul. Mindent pontosan kell majd csinálni, nehogy valami baj legyen… ha lebukunk, nekünk annyi… - mondta
- Köszönök mindent – mondtam- köszönöm, hogy megértesz – tényleg hálás voltam neki.
- Én meg köszönöm, hogy megbízol bennem. Bármilyen furcsán is hangzik, örülök, hogy találkoztunk.
Rá mosolyogtam, majd körülnéztem, és megnyugodva nyugtáztam, hogy senkinek nem tünt fel, hogy mi éppen gondolatban csevegtünk. Stella felállt, és visszasétált Lucy mellé.
A nap hátra lévő részét azzal töltöttem, hogy próbáltam semmire se gondolni. Csak feküdtem, és azt kívántam bár aludni tudnék… de az álom nem jött, persze hogy is jött volna?
Aztán lépteket hallottunk, de nem egyet, hanem legalább húszat. De léptek mellet, gyenge szívdobbanásokat is hallani lehetett. Majd kinyílt az ajtó, és a szeme elöntötte a vörös köd… a szám meg telt méreggel…
Remélem tetszett, a komikat várom:) Puszi Gitta
Na nem húzom tovább, itt a 37. rész:)
37. fejezet
A két férfi durván felrángatott, a nő pedig rám tette a kezét, amitől én teljesen elkábultam. Éreztem, hogy nem a magam ura vagyok, és hogy irányítanak. Biztos a nő képessége… a két férfi erősen fogott, és vezetett. Mögöttem Stellával is ugyan így tettek.
Kiérve a sötét pincéből, a vaskaput visszazárták. Éreztem a fényt, és szinte fáj, ahogy a nap a szemembe világított. Egy kisebb fuvallat, egy szarvas csorda illatát hozta felém, és én megremegtem a szomjúságtól. Már egy hónapja nem ittam.
Láttam, hogy a pincét legalább 5 vámpír őrzi, tehát igaza volt Stellának. Hiába akartam megállni, nem tudtam, mert a lábam ment magától. A nő még mindig irányított.
Egy nagy kastélyba vezettek be. Ahogy mentünk rengeteg másik vámpír láttam, akik jól meg is néztek. Mindenkin fekete köpeny volt. A sok vámpír mellett azonban, rengeteg ember illatot is éreztem, aminek köszönhetően, még szomjasabb lettem. Durván felvezettek egy hosszú lépcsőn, majd balra kanyarodtunk és egy hatalmas nagy terembe értünk.
A terembe fáklyák égtek, és most ahogy néztem, megállapítottam, hogy észre lehet venni, hogy itt nem emberek laknak.
A terem közepén, egy nagy trón állt. Mellette kis csoportokba beszélgettek a vámpírok akik, amikor beléptünk ránk néztek. Az egyik körből egy sötét fekete hajú, vámpír lépett ki, és nézett ránk.
- Már vártunk titeket – mondta, majd elfordult és a trón székhez sétált és leült. A két férfi közelebb vezetett hozzá.
- Én Herny vagyok – fojtatta már ülve – Ha jól tudom Edwardhoz és Stellához van szerencsém – mondta
- Nem nevezném szerencsének – jegyeztem meg halkan, bár tudtam, hogy úgyis meghallotta.
- Hát, a te szempontodból lehet nem épp szerencse… viszont a miénkből az. Nem hittem volna, hogy találok még egy ilyen tehetséges vámpírt mint Stella… de mégis. Nagyon szerencsés vagyok – mosolygott rám. Egy kis csend következett, majd folytatta – Bizonyára a kis barátnőnk már tájékoztatott arról, hogy mi a tervem… - mondtam
- Úgy se fog sikerülni – néztem a szemébe.
- Haha… dehogy nem! – mondta – A volturinál sokkal erősebb csapatom van… főleg hogy ti is itt vagytok. Aronak nincs két ilyen tehetséges vámpírja, mint ti…
- Aronak sokkal tehetségesebb vámpírjai vannak, mint mi – mondtam – és amúgy se fogok segíteni…
- Dehogy is nem… kénytelen leszel… főleg ha látni akarod még a kis… hogy is mondjam? Kedvencedet… valami Bellát? – kérdezte és gúnyos mosoly jelent meg az arcán
- Őt hagyd ki ebből – morogtam és már indultam volna, hogy neki essek, de a vámpír a hátam mögött le fogott úgy, hogy mozdulni se bírtam. Semmi erőm nem volt.
- Akkor engedelmeskedj – mordult rám
- Mi baja van a Voltuirral? – kérdezte Stella
- Minden… nem értem, hogy mire jó ez, hogy titkoljuk azt, amik vagyunk. Ez butaság… az emberek mese világban élnek… ha tudnák, hogy mi vagyunk, akkor mi lehetnénk a világ urai… miért jó az, hogy rejtőzködnünk kell? Az embereknek el kell fogadniuk, hogy mi állunk a táplálék lánc tetején… Aro persze nem így gondolja, ezért alkalmazkodni kell hozzá… de már nem sokáig. Ha átveszem a helyét, teljesen más szabályok lépnek érvénybe. Olyan szabályok, amik minden vámpír számára megfelelő lesz.
- Igen… halom számra ölik majd az embereket ugye? –csattantam fel.
- Igen. És ez így lenne igazán rendjén. Gondolj csak bele. Az oroszlán, meg vonja magát a bárány húsától? – ez a hasonlat fájdalmasan érintett – Na látod – folytatta gonosz mosollyal tovább – Az oroszlán megölheti a bárányt, ez a természet rendje, ez a táplálék lánc. Akkor mi miért nem ölhetjük meg az embert? Ez is része a természetnek, ha már megteremtett minket.
Nem mondtam semmit, még mindig a két szónál tartottam. Persze hallottam mit mondd, de nem teljesen figyeltem rá. Egy emlékkép tört elő bennem. Bella és én a réten voltunk… akkor hangzott el a két szó… az ő ajkából a szavak sokkal szebben hangzottak.
- Nagy hasznunkra lesztek – mondta önelégült arckifejezéssel – Nagy- nagy hasznunkra. Habár, leginkább majd a harc után kelletek, de a harcba is hasznotokat veszem… Egyébként párnapon belül indulunk. Aro már tudja, mit tervezek, és a lehető leghamarabb el akar intézni. Csak neki ez nem fog sikerülni. – kis szünet, majd folytatta- Egyébként senki nem tud róla, hogy itt vagytok. Mindenki azt hiszi, hogy meghaltatok - mondta.
- Az nem lehet – mondtam. Alice biztos lát…
- De. Tudod, mint mondtam, elég jó képességű vámpírokból áll a csapatom. Könnyen elhitettük a családoddal és Aroékal hogy nem vagy. Hogy meghaltál…
Még mondott valamit, de arra már nem figyeltem. Mindenki úgy tudja, hogy halott vagyok. Carlisle, Esme, Emett, Rosali, Jasper, Alice és Bella. Azt hiszik meghaltam. Mi lesz Bellával? Ahogy ismerem, összeomlik… és Esme is. De Bellának lehet ez jobb lesz… hisz, így hogy nem vagyok, talán túl tudja tenni magát rajtam…
Éreztem, hogy megint megfog a két vámpír és éreztem, hogy vezetnek, de nem figyeltem semmire, csak Bellán járt az eszem.
Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Alighogy visszakapom, már el is vesztem az életem… Bella se ezt érdemli. Ő csupa jó, és mégis csak csupa rossz dolgok történnek vele…
Nem figyeltem a külvilágra, és mire észbe kaptam, már a sötét pincében álltam. Stella óvatosan megsimította a hátam, majd leült a testvére mellé. Én a legsötétebb sarokba húzódtam.
Bellán járt a fejem, nem tudtam másra gondolni.
Talán jobb így… - győzködtem magam, bár nem teljesen gondoltam komolyan. Önző voltam mindig is. Én nem bírok úgy élni, hogy nincs velem. Tudtam, hogy ha valaha is kijutok innen, meg keresem, mert önző vagyok. önző voltam, hogy nem mentem el mikor megláttam az ebédlőbe. Önző voltam, amikor visszamentem hozzá…
- Edward! Edward! – hallottam hirtelen egy gondolat foszlányt. Felkaptam a fejem. – Edward figyelj rám – Stella volt épp felém tartott és leült mellém. Ránéztem – Figyelsz? – kérdezte. Bólintással jeleztem – Figyelj. Van egy tervem. – bólintottam, jelezve, hogy figyelek, ő folytatta – Figyelj. Nem tudom, hogy tudod-e hogy Lucynak milyen képessége van… - megráztam a fejem – nos, neki pajzsa van. Olyan pajzsa, amit ki-be tud kapcsolgatni, így senki nem tud arról, hogy neki van ereje.
- És? – kérdeztem vissza gondolatba, bár már kezdtem sejteni mire akar kilyukadni
- Nos, ő több személyre ki tudja terjeszteni a pajzsát. Vagyis, ránk is. Így esetleg, ha megyünk, hogy Aroékat megtámadjuk, bevonhatna a pajzsa alá, így Clarissa nem tudna minket befolyásolni
- Clarissa? – kérdeztem
- Ő az akinek az-az ereje van…
- Értem. Meddig képes Lucy kitartani a pajzsot? – kérdeztem
- Sokáig… több óráig.. anyával sokat gyakorolta.
- De és ezt nem vennék észre? – kérdeztem
- Nem. Már csináltunk ilyet. Csak úgy kell tenni, mintha hatna ránk az ereje Clarissnának… és kellő időben cselekedni. És ami még fontos, egymás mellett kell állnunk.
- Nem hiszem, hogy egymás mellé állítanának – sóhajtottam
- Szerintem neki mindegy lesz hova állunk… beállunk egymás mellé. Egy próbát megér.
- Igazad van. – Egy kis reménység a sok reménytelenség mellett. Talán míg láthatom Bellát
- Nagyon sajnálom Edward – mondta és én kérdőn néztem rá – Bellát… mármint hogy azt hiszi, hogy meghaltál. De minden rendben lesz, hidd el.
- Honnan tudod?
- Megérzés.
Egy kis csend következett, majd eszembe jutott egy kérdés.
- Honnan tud Belláról? – kérdeztem – És honnan tud az oroszlány és bárány hasonlatról? –biztos voltam benne, hogy Stella, halottam és látta az emlék képet, így tudja miről van szó.
- Látja a múltat…
- Múltat?
- Igen. Nem mindent, csak a legfontosabb dolgokat. És emellett jól használja fel az emlékeket. Úgy használja, hogy másokat bántson vele… fájdalmat okozzon.
- Hát igen, ehhez van tehetsége – mondtam
- Van. Egyébként olvastam a fejébe. Komolyan gondol mindent, amit mondott, nagyon vigyázni kell velem, épp ezért ne cselekedj meg gondolatlanul. Mindent pontosan kell majd csinálni, nehogy valami baj legyen… ha lebukunk, nekünk annyi… - mondta
- Köszönök mindent – mondtam- köszönöm, hogy megértesz – tényleg hálás voltam neki.
- Én meg köszönöm, hogy megbízol bennem. Bármilyen furcsán is hangzik, örülök, hogy találkoztunk.
Rá mosolyogtam, majd körülnéztem, és megnyugodva nyugtáztam, hogy senkinek nem tünt fel, hogy mi éppen gondolatban csevegtünk. Stella felállt, és visszasétált Lucy mellé.
A nap hátra lévő részét azzal töltöttem, hogy próbáltam semmire se gondolni. Csak feküdtem, és azt kívántam bár aludni tudnék… de az álom nem jött, persze hogy is jött volna?
Aztán lépteket hallottunk, de nem egyet, hanem legalább húszat. De léptek mellet, gyenge szívdobbanásokat is hallani lehetett. Majd kinyílt az ajtó, és a szeme elöntötte a vörös köd… a szám meg telt méreggel…
Remélem tetszett, a komikat várom:) Puszi Gitta
2010. március 13., szombat
36. fejezet
Sziasztok! Nagyon sajnálom, hogy csak most tudtam hozni, de rengeteg dolgom volt. Hétvégén vizsgázok és emellett, még le is betegedtem... Na mindegy. A lényeg hogy meghoztam:) Viszont sajnos azt vettem észre, hogy egyre kevesebb lett a hozzá szólás. Én nem akarom, és nem is fogom bevezetni a kommentár határt, de azért kérlek titeket, hogy ha elolvastátok, csak egy pár szavas mondatba értékeljétek, akár oda le, akár a Chatbe. Hisz tudnom kell mit gondoltok. Írtátok, hogy legyen hosszabb. Hát, ez hosszabb lett:D A helyesírási hibákért bocsánat, nem vagyok jó helyes író, és épp ezért, annak kedves olvasónak, aki Chatbe felajánlotta, a segítségét, el fogadom, tehát ha olvasod kérlek majd valahogy vegyük fel a kapcsolatot:)
Nagy csak ennyi, remélem tetszeni fog...:):)
36. fejezet
Edward szemszöge
Mikor magamhoz tértem sötét volt. Nem tudtam hol vagyok… halk mozgolódást hallottam magam mögül, és én reflexből felugrottam, és támadó állásba álltam.
A szemem lassan alkalmazkodni kezdett a sötéthez, így már kirajzolódott előttem a hang forrásának okozója. Két fiatal vámpír lány volt. A hasonlóságukból ítélve, ikrek lehettek. Mivel láttam rajtuk, hogy ők nem állnak támadó állásba, lassan felegyenesedtem.
Hol vagyok?
- Románoknál fogságban – mondta ki az egyik lány a kimondatlan kérdésemre a választ.
- Gondolatolvasó vagy? – kérdeztem. A lány bólintott. Remek!
Hátat fordítottam neki, és vizsgálni kezdtem a helyet, ahol vagyunk. Sehol egy ablak, csak egy vas ajtó volt. Valami pince féleség lehetett az egész.
Haza kell jutnom Bellához! Most biztos azt hiszi, hogy megint elhagyom… alighogy visszakapom, már el is vesztem. Ennyi érdemlünk? Ki kell jutnom! Meg kell találnom és el kell neki mondanom, hogy mennyire szeretem! Mi van, ha őket is elfogták? Nem az nem lehet, mert akkor Alice és Emett is itt lenne… Ki kell jutnom! Az ajtó felé vettem az irányt és ütögetni kezdtem, de az meg se rezdült. Neki mentem még párszor, majd egyszer csak összeestem. Minden erőm elhagyott. Ilyet még sose éreztem. Nagy nehezen újra felálltam, és mentem volna megint az ajtónak, de az egyik lány a vállamra tette a kezét, és én ettől megnyugodtam. Biztos olyan az ereje, mint Jasperé.
- Hagyd abba – mondta nyugodt hangon a lány – Nem fog sikerülni és csak kimerültebb leszel.
- De nekem ki kell jutnom! – mondtam – Vissza kell mennem…
- Lehetetlen kijutni – mondta most a másik lány, a gondolat olvasó. – Szétnéztem az egyik őr fejébe és nagyon védve van ez a pince – tehát tényleg pincében vagyunk – Még ha ki is tudnád törni az ajtót, nem jutnál messzire, mert elkapnának, és akkor meg is ölnének…
- Mire kellünk nekik? – kérdeztem, bár sejtettem mi lesz a válasz.
- Lázadni akarnak a Volturi ellen – jól gondoltam – Ezért a vezető, minden vámpírt összeszed… mármint akit tud… és akiben lát valami tehetséget.
- Aroékat úgyse lehet legyőzni – mondtam. Ebben biztos voltam.
- Hát nem…
Egy kis csend következett. A lány levette rólam a kezét és elsétált az ajtó mellől és leült. Követtem és én is leültem. Felhúztam a térdem és rá hajtottam a fejem. Miért nem maradtam Bellával aznap reggel? Akkor most minden rendben lenne… most otthon lennék és boldogan élnénk… Annyira hiányzik. Az illata… az ölelése… a csókjai…
- Khm… - köhintett a lány és nekem le esett, hogy olvasni tud a gondolataimban.
- Bocsánat csak… - kezdtem bele, de nem fejeztem be, csak legyintettem.
- Semmi… én sajnálom, csak én nem tudom még kikapcsolni az erőmet… gyakoroltam, de nem megy…
- Ebben segíthetek – mondtam
- Hogy?
- Én is gondolatolvasó vagyok… de nekem már sikerül kikapcsolnom, ha nem akarom használni.
- Te is gondolatolvasó vagy? – kérdezte ijedten.
- Igen, de nyugodj meg, most is épp ki van kapcsolva mondtam.
- Hogy csinálod?
- Gondolj másra. Zárj ki a fejedből minden külső hangot és csak magadra koncentrálj.
- Oké… - mondta
- Amúgy mióta vagytok itt? – kérdeztem
- Már lassan egy hónapja… - mondtam az egyik lány
- Egy hónapja… - mi van, ha nem engednek el sose? Mi van, ha legalább egy évig itt kell lennem? Bella semmit nem tud rólam… sem az egész család. Bella túl fog lépni rajtam? Jacobot annyira szereti.
- Nekem muszáj kijutnom… - mondtam
- Megértem, de semmit nem tehetünk. Az egyik vámpírnak ott kint, olyan ereje van, ami képes hetekre kiütni… ha most próbálsz kitörni, akkor használni fogja ellened.
- Ezt nem érthetitek! – fakadtam ki, majd megint a térdemre hajtottam a fejem. Nem szóltam semmit. Elég hülyén viselkedtem, de nem akartam senkivel se beszélni. Nem érthetik mit élek át…
Egy ideig csönd volt, majd én szólaltam meg.
- Ne haragudjatok – mondtam – Hülyén viselkedtem. – mondtam csendesen
- Semmi baj – mondta az egyik lány – Tényleg nem érthetünk, hisz nem tudjuk mi a bajod… csak nekünk is jó lenne, ha nem itt kellene lennünk. Nekünk is van családunk, aki haza vár.
- Igazatok van – mondtam Ne haragudjatok.
Egy ideig megint csend lett. Most néztem meg csak igazán őket. Szépek voltak nagyon. Hosszú, nagyon sötétvörös hajuk volt, és fekete szemük. Vajon mióta nem ettek? A bőrük fehér, habár ez alap mivel vámpírok. Ahogy így megnéztem őket, be kellett ismerni, hogy szépek. Szépek, de Bellánál nem szebbek. Nála senki se szebb.
- Amúgy Edward Cullen vagyok - mondtam
- Én Stella Malen vagyok, ő pedig a testvére Lucy Malen.
- Mi óta vagytok… vámpírok? – kérdeztem
- Négy éve. Egy vámpír átváltoztatta anyát… mi azt hittük meghalt. Aztán egy autó balesetünk volt, és már csak arra emlékszünk, hogy amikor kinyitottuk a szemünket, anya állt előttünk. Azt hittük meghaltunk… aztán anya elmondta, hogy mik lettünk, és hogy apát már nem tudta megmenteni, mert ő szörnyet halt… Így hárman éltünk… Aztán elmentünk vadászni, és akkor elhoztak…
- Sajnálom – mondtam
- Köszönjük. És te? – kérdezte Stella
- Én 1918 óta vagyok vámpír – mondtam – Carlisle változhatott át, akit most apámként tisztelek… éppen spanyol náthába haldokoltam, amikor megtette… Hálás vagyok neki és tisztelem őt. Aztán Carlisle megtalálta a szerelmet Esmébe és őt is átváltoztatta. Aztán Rosali, majd Emett. Aztán hozzánk csat lakozott Alice és Jasper.
- Jó nagy családotok van – mondta mosolyogva Stella
- Igen. Az – mondtam és elmosolyodtam, ahogy rájuk gondoltam. Most jöttem reá mennyire is szeretem őket, és hogy őket is mennyire hiányoznak, nem csak Bella.
- És ki az a Bella? – kérdezte Stella- Bocsi, hogy vele zaklatlak csak…
- Semmi baj. Bella az életem szerelme. Nélküle nem is léteznék…
- Szóval a társad – mondta Lucy
- Hát, mondhatjuk úgy is… de Bella nem vámpír.
- Nem? – kérdezte Lucy döbbenten
- Nem. – mondtam - Ő ember.
- És hogy bírod ki hogy ne öld meg? – kérdezte Lucy
- Egy ideig nehezen bírtam… a vére nagyon csábított… de most már más a helyzet.
- Hogy-hogy? – kérdezte Lucy
- Elég hosszú történet… - mondtam, bár szívesen beszéltem Belláról.
- Szerintem rá érünk – mondta Stella
- Hát jó – adtam meg magam – Bellával az iskolában ismerkedtünk meg… új diák volt, és mindenki róla beszélt. Az ebédlőbe láttam meg először… le írhatatlanul gyönyörű volt, de akkor még nem igazán törődtem vele - ahogy mondtam magam elé képzeltem - Ami furcsa, hogy én nem hallom a gondolatát… semmit nem hallok belőle. Aztán mellém ültették biológia órán, és éreztem a vére illatát… azt hittem nem fogom kibírni, de valami miatt képtelen voltam bántani… Aztán elutaztam, hogy ne legyek közel hozzá, de annyira izgatott, hogy visszamentem. És ott kezdődött minden. Egyre többet beszélgettünk, és én rájöttem, hogy féltem őt. Féltem, hogy valami baja esik…
- Hogy derül ki, hogy vámpír vagy? – kérdezte megint Lucy
- Hát, ez Bella kitartó nyomozásának köszönhető részbe… és annak, hogy megmentettem egy lehetetlen helyzetből… majdnem elütötte egy kocsi, de én nem bírtam végig nézni, így megmentettem. Senkinek nem tűnt fel az egészből semmi, csak neki. Aztán nyomogatott egy kicsit, és rájött. És nem borult ki… azt hittem, majd sikítva elmenekül… és a saját érdekébe, remélem is hogy azt fogja tenni, de nem tette. Nála bátrabb emberrel még életem során nem találkoztam. – megint magam elé képzeltem
- Folytasd – mondta Lucy – Azt mondtad hosszú.
- Az… szóval, ki derítette, hogy én és a családom mik vagyunk. És mint mondtam, nem ijedt meg. Bemutattam a családomnak, akik nagyon megkedvelték őt, kivéve Rosali… de mindenki más egyből megszerette… mondjuk ezt Alice tudta előre…
- Alice? Honnan?
- Ő látja a jövőt.
Mind a ketten megdöbbenve néztek rám
- Na, szóval Alice látta előre, hogy legjobb barátnők lesznek. Aztán telt az idő, egyre több időt töltöttünk együtt, és teljesen megbabonázott. Akkor már visszafordíthatatlanul egymásba szerettünk. Egyiknap elmentünk baseballozni, és vittük Bellát is, amit megbántunk, ugyan is egy nomád vámpír sereg pont arra járt… észrevették, hogy ember, és nem is lett volna semmi gond, de James az egyik nomád ő nyomkövető volt, és jó mókának tartotta, hogy mi védjük Bellát… így meg akarta ölni. Az egész család próbálta védeni, de Bella egy félreértés miatt egyenesen James karjaiba rohant… James megharapta… rettenetes volt… annyira féltem… nem akartam, hogy olyan fél élete legyen, mint nekem, ezért kiszívtam a mérget…
- Meg tudtad állni? – kérdezte Lucy
- Igen… bár nagyon nehéz volt… Bella túlélte, és semmi baja nem lett. Minden tökéletes volt… egy tökéletes nyarat töltöttünk együtt… egészen addig, amíg el nem jött Bella 18. születésnapja. Alice rendezett egy kis bulit. Tulajdon képen csak mi voltunk ott… Bella véletlen megvágta az ujját, és Jasper megtámadta… Jasper a legfiatalabb vegetáriánus közülünk, így érthető. De ez az eset rá ébresztett, hogy ez semmi ahhoz képest, mint ami történhetett volna. Hisz mi van, ha nem tudjuk leállítani Jaspert? És akár ember vérrel táplálkozunk, akár nem, akkor is vámpírok vagyunk. Így elhagytam…
- Oh… - hallottam Lucy hangját.
- Nehéz volt nagyon. Azt hazudtam neki, hogy nem szeretem, és hogy sose szerettem, és hogy nem hozzám való. Annyira rossz volt látni, hogy fájdalmat okozok neki, de muszáj volt. Esélyt kellett adnom neki egy jobb életre. Én és a családom elköltöztünk. Igazából a családra is kihatott ez a dolog, mivel hogy mindenki szerette őt. Emett nem viccelődött többet, Alice se volt olyan, mint régen… és én meg nem velük éltem… elkezdtem követni Victoriát, aki James párja volt, és tudtam, hogy meg akar majd ölni… de nem találtam. Aztán két gyötrelmes év után nem bírtam, és visszamentem Forksba. Folyamatosan figyeltem Bellát, de nem mentem oda hozzá, mert úgy vettem észre, hogy túllépett rajtam… aztán egyik este mindenki vadászni volt, csak én voltam otthon, amikor megéreztem az illatát. Megfordultam és ott állt mögöttem. – az utána való részt kihagytam, nem akartam belekavarodni a farkasos dologba- Aztán mondtam neki hogy legyünk csak barátok… hivatalosan is visszaköltöztünk Forksba… megöltük Victoriát… Aztán egyre nehezebb volt távol maradnom tőle, főleg hogy egyre több fiú érdeklődését keltette fel. Közbe volt egy autóbalesete, és onnantól kezdve nem hat rám a vére olyan intenzíven. A félelem, hogy elvesztem erősebb lett, mint az hogy kívánom a vérét… persze így is nehéz azért. És ami az egész bonyodalmat okozta, hogy A volturi, rájött, hogy Bella tudja a titkunkat, vagyis megszegtük a szabályt. Aro elküldte pár emberét. hogy figyeljenek minket. Amíg tudtuk, hogy figyelnek minket, a nap minden percében Bellával voltunk… aztán Alice látta, hogy haza mennek. Kicsit megnyugodtunk… egyik este Rosali maradt Bellával, és beszélgettek… Bella úgy vette le Rosali szavaiból, hogy ő a hibás mindenért, és hogy ha a volturi hozzánk jön, abból csak baj lesz. Így, ő jött el Olaszországba… Alice nem látta előre, mert hirtelene döntötte el, nem pedig előre. Szóval, eljött Volterrába. Amint megtudtuk hol van, rögtön repülőre ültünk, és épp időben érkeztünk meg. Kiderül, hogy Aro se hallja a gondolatit, és Jane ereje se hat rá… végül is Aro elengedet minket, azzal a feltétellel, hogy Bellát át fogjuk változtatni. Bella ennek részben örült, ugyan is ő már nagyon régóta akar olyan lenni, mint mi, hogy örökké velem maradhasson. Nem gondolt még bele mivel jár… én félek megtenni, de tudom, hogy muszáj lesz, mivel Aro nem ad második esélyt. Hát, röviden ennyi – mondtam.
- De akkor most együtt vagytok?
- Igen… rájöttem, hogy nem birok nélküle élni – mondtam
- Tényleg muszáj kijutnod – mondta Stella – Szegény lány, már annyit szenvedett, mit hihet, mi van veled…
- Azt, hogy megint elhagytam… azt, hogy hazudtam neki – mondtam és a kezembe temettem az arcom.
- Minden rendben lesz – mondta Lucy és a vállamra tette a kezét, amitől megnyugodtam.
hálás mosolyt küldtem felé.
Egy este telet el, és semmi. Nem nagyon beszéltünk, csak ültünk egymás mellett. Én Bellára és a családomra gondoltam… mire másra is gondolhattam volna? Nagyon lassan telt az idő. Soha nem éreztem még ennél rosszabbul magam…
1 hónap múlva
Egy hónapja vagyok itt. Egy hónapja nem láttam. Egy hónapja nem tudom, hogy- hogy van…
Az idő rettenetesen lassan vánszorgott. Beszélgettünk, de az idő legnagyobb részt csendben töltöttük. Azóta hoztak új foglyokat. Már kilencen voltunk.
Bár tudnék aludni! Biztos vele álmodnék! De nem. Még aludni se lehet, pedig jó lenne, ha az álmok világába menekülhetnék a valóság elől. Biztos velem lenne…
Hangos kopogásokat hallottunk. Biztos újabb foglyok- gondoltam. Az ajtó kinyílt, és hat vámpír sétált be. Két nő és négy férfi. Az egyik nő és két férfi felém vették az irányt, és felrángattak. A másik három Stellát rángatta fel…
Nagy csak ennyi, remélem tetszeni fog...:):)
36. fejezet
Edward szemszöge
Mikor magamhoz tértem sötét volt. Nem tudtam hol vagyok… halk mozgolódást hallottam magam mögül, és én reflexből felugrottam, és támadó állásba álltam.
A szemem lassan alkalmazkodni kezdett a sötéthez, így már kirajzolódott előttem a hang forrásának okozója. Két fiatal vámpír lány volt. A hasonlóságukból ítélve, ikrek lehettek. Mivel láttam rajtuk, hogy ők nem állnak támadó állásba, lassan felegyenesedtem.
Hol vagyok?
- Románoknál fogságban – mondta ki az egyik lány a kimondatlan kérdésemre a választ.
- Gondolatolvasó vagy? – kérdeztem. A lány bólintott. Remek!
Hátat fordítottam neki, és vizsgálni kezdtem a helyet, ahol vagyunk. Sehol egy ablak, csak egy vas ajtó volt. Valami pince féleség lehetett az egész.
Haza kell jutnom Bellához! Most biztos azt hiszi, hogy megint elhagyom… alighogy visszakapom, már el is vesztem. Ennyi érdemlünk? Ki kell jutnom! Meg kell találnom és el kell neki mondanom, hogy mennyire szeretem! Mi van, ha őket is elfogták? Nem az nem lehet, mert akkor Alice és Emett is itt lenne… Ki kell jutnom! Az ajtó felé vettem az irányt és ütögetni kezdtem, de az meg se rezdült. Neki mentem még párszor, majd egyszer csak összeestem. Minden erőm elhagyott. Ilyet még sose éreztem. Nagy nehezen újra felálltam, és mentem volna megint az ajtónak, de az egyik lány a vállamra tette a kezét, és én ettől megnyugodtam. Biztos olyan az ereje, mint Jasperé.
- Hagyd abba – mondta nyugodt hangon a lány – Nem fog sikerülni és csak kimerültebb leszel.
- De nekem ki kell jutnom! – mondtam – Vissza kell mennem…
- Lehetetlen kijutni – mondta most a másik lány, a gondolat olvasó. – Szétnéztem az egyik őr fejébe és nagyon védve van ez a pince – tehát tényleg pincében vagyunk – Még ha ki is tudnád törni az ajtót, nem jutnál messzire, mert elkapnának, és akkor meg is ölnének…
- Mire kellünk nekik? – kérdeztem, bár sejtettem mi lesz a válasz.
- Lázadni akarnak a Volturi ellen – jól gondoltam – Ezért a vezető, minden vámpírt összeszed… mármint akit tud… és akiben lát valami tehetséget.
- Aroékat úgyse lehet legyőzni – mondtam. Ebben biztos voltam.
- Hát nem…
Egy kis csend következett. A lány levette rólam a kezét és elsétált az ajtó mellől és leült. Követtem és én is leültem. Felhúztam a térdem és rá hajtottam a fejem. Miért nem maradtam Bellával aznap reggel? Akkor most minden rendben lenne… most otthon lennék és boldogan élnénk… Annyira hiányzik. Az illata… az ölelése… a csókjai…
- Khm… - köhintett a lány és nekem le esett, hogy olvasni tud a gondolataimban.
- Bocsánat csak… - kezdtem bele, de nem fejeztem be, csak legyintettem.
- Semmi… én sajnálom, csak én nem tudom még kikapcsolni az erőmet… gyakoroltam, de nem megy…
- Ebben segíthetek – mondtam
- Hogy?
- Én is gondolatolvasó vagyok… de nekem már sikerül kikapcsolnom, ha nem akarom használni.
- Te is gondolatolvasó vagy? – kérdezte ijedten.
- Igen, de nyugodj meg, most is épp ki van kapcsolva mondtam.
- Hogy csinálod?
- Gondolj másra. Zárj ki a fejedből minden külső hangot és csak magadra koncentrálj.
- Oké… - mondta
- Amúgy mióta vagytok itt? – kérdeztem
- Már lassan egy hónapja… - mondtam az egyik lány
- Egy hónapja… - mi van, ha nem engednek el sose? Mi van, ha legalább egy évig itt kell lennem? Bella semmit nem tud rólam… sem az egész család. Bella túl fog lépni rajtam? Jacobot annyira szereti.
- Nekem muszáj kijutnom… - mondtam
- Megértem, de semmit nem tehetünk. Az egyik vámpírnak ott kint, olyan ereje van, ami képes hetekre kiütni… ha most próbálsz kitörni, akkor használni fogja ellened.
- Ezt nem érthetitek! – fakadtam ki, majd megint a térdemre hajtottam a fejem. Nem szóltam semmit. Elég hülyén viselkedtem, de nem akartam senkivel se beszélni. Nem érthetik mit élek át…
Egy ideig csönd volt, majd én szólaltam meg.
- Ne haragudjatok – mondtam – Hülyén viselkedtem. – mondtam csendesen
- Semmi baj – mondta az egyik lány – Tényleg nem érthetünk, hisz nem tudjuk mi a bajod… csak nekünk is jó lenne, ha nem itt kellene lennünk. Nekünk is van családunk, aki haza vár.
- Igazatok van – mondtam Ne haragudjatok.
Egy ideig megint csend lett. Most néztem meg csak igazán őket. Szépek voltak nagyon. Hosszú, nagyon sötétvörös hajuk volt, és fekete szemük. Vajon mióta nem ettek? A bőrük fehér, habár ez alap mivel vámpírok. Ahogy így megnéztem őket, be kellett ismerni, hogy szépek. Szépek, de Bellánál nem szebbek. Nála senki se szebb.
- Amúgy Edward Cullen vagyok - mondtam
- Én Stella Malen vagyok, ő pedig a testvére Lucy Malen.
- Mi óta vagytok… vámpírok? – kérdeztem
- Négy éve. Egy vámpír átváltoztatta anyát… mi azt hittük meghalt. Aztán egy autó balesetünk volt, és már csak arra emlékszünk, hogy amikor kinyitottuk a szemünket, anya állt előttünk. Azt hittük meghaltunk… aztán anya elmondta, hogy mik lettünk, és hogy apát már nem tudta megmenteni, mert ő szörnyet halt… Így hárman éltünk… Aztán elmentünk vadászni, és akkor elhoztak…
- Sajnálom – mondtam
- Köszönjük. És te? – kérdezte Stella
- Én 1918 óta vagyok vámpír – mondtam – Carlisle változhatott át, akit most apámként tisztelek… éppen spanyol náthába haldokoltam, amikor megtette… Hálás vagyok neki és tisztelem őt. Aztán Carlisle megtalálta a szerelmet Esmébe és őt is átváltoztatta. Aztán Rosali, majd Emett. Aztán hozzánk csat lakozott Alice és Jasper.
- Jó nagy családotok van – mondta mosolyogva Stella
- Igen. Az – mondtam és elmosolyodtam, ahogy rájuk gondoltam. Most jöttem reá mennyire is szeretem őket, és hogy őket is mennyire hiányoznak, nem csak Bella.
- És ki az a Bella? – kérdezte Stella- Bocsi, hogy vele zaklatlak csak…
- Semmi baj. Bella az életem szerelme. Nélküle nem is léteznék…
- Szóval a társad – mondta Lucy
- Hát, mondhatjuk úgy is… de Bella nem vámpír.
- Nem? – kérdezte Lucy döbbenten
- Nem. – mondtam - Ő ember.
- És hogy bírod ki hogy ne öld meg? – kérdezte Lucy
- Egy ideig nehezen bírtam… a vére nagyon csábított… de most már más a helyzet.
- Hogy-hogy? – kérdezte Lucy
- Elég hosszú történet… - mondtam, bár szívesen beszéltem Belláról.
- Szerintem rá érünk – mondta Stella
- Hát jó – adtam meg magam – Bellával az iskolában ismerkedtünk meg… új diák volt, és mindenki róla beszélt. Az ebédlőbe láttam meg először… le írhatatlanul gyönyörű volt, de akkor még nem igazán törődtem vele - ahogy mondtam magam elé képzeltem - Ami furcsa, hogy én nem hallom a gondolatát… semmit nem hallok belőle. Aztán mellém ültették biológia órán, és éreztem a vére illatát… azt hittem nem fogom kibírni, de valami miatt képtelen voltam bántani… Aztán elutaztam, hogy ne legyek közel hozzá, de annyira izgatott, hogy visszamentem. És ott kezdődött minden. Egyre többet beszélgettünk, és én rájöttem, hogy féltem őt. Féltem, hogy valami baja esik…
- Hogy derül ki, hogy vámpír vagy? – kérdezte megint Lucy
- Hát, ez Bella kitartó nyomozásának köszönhető részbe… és annak, hogy megmentettem egy lehetetlen helyzetből… majdnem elütötte egy kocsi, de én nem bírtam végig nézni, így megmentettem. Senkinek nem tűnt fel az egészből semmi, csak neki. Aztán nyomogatott egy kicsit, és rájött. És nem borult ki… azt hittem, majd sikítva elmenekül… és a saját érdekébe, remélem is hogy azt fogja tenni, de nem tette. Nála bátrabb emberrel még életem során nem találkoztam. – megint magam elé képzeltem
- Folytasd – mondta Lucy – Azt mondtad hosszú.
- Az… szóval, ki derítette, hogy én és a családom mik vagyunk. És mint mondtam, nem ijedt meg. Bemutattam a családomnak, akik nagyon megkedvelték őt, kivéve Rosali… de mindenki más egyből megszerette… mondjuk ezt Alice tudta előre…
- Alice? Honnan?
- Ő látja a jövőt.
Mind a ketten megdöbbenve néztek rám
- Na, szóval Alice látta előre, hogy legjobb barátnők lesznek. Aztán telt az idő, egyre több időt töltöttünk együtt, és teljesen megbabonázott. Akkor már visszafordíthatatlanul egymásba szerettünk. Egyiknap elmentünk baseballozni, és vittük Bellát is, amit megbántunk, ugyan is egy nomád vámpír sereg pont arra járt… észrevették, hogy ember, és nem is lett volna semmi gond, de James az egyik nomád ő nyomkövető volt, és jó mókának tartotta, hogy mi védjük Bellát… így meg akarta ölni. Az egész család próbálta védeni, de Bella egy félreértés miatt egyenesen James karjaiba rohant… James megharapta… rettenetes volt… annyira féltem… nem akartam, hogy olyan fél élete legyen, mint nekem, ezért kiszívtam a mérget…
- Meg tudtad állni? – kérdezte Lucy
- Igen… bár nagyon nehéz volt… Bella túlélte, és semmi baja nem lett. Minden tökéletes volt… egy tökéletes nyarat töltöttünk együtt… egészen addig, amíg el nem jött Bella 18. születésnapja. Alice rendezett egy kis bulit. Tulajdon képen csak mi voltunk ott… Bella véletlen megvágta az ujját, és Jasper megtámadta… Jasper a legfiatalabb vegetáriánus közülünk, így érthető. De ez az eset rá ébresztett, hogy ez semmi ahhoz képest, mint ami történhetett volna. Hisz mi van, ha nem tudjuk leállítani Jaspert? És akár ember vérrel táplálkozunk, akár nem, akkor is vámpírok vagyunk. Így elhagytam…
- Oh… - hallottam Lucy hangját.
- Nehéz volt nagyon. Azt hazudtam neki, hogy nem szeretem, és hogy sose szerettem, és hogy nem hozzám való. Annyira rossz volt látni, hogy fájdalmat okozok neki, de muszáj volt. Esélyt kellett adnom neki egy jobb életre. Én és a családom elköltöztünk. Igazából a családra is kihatott ez a dolog, mivel hogy mindenki szerette őt. Emett nem viccelődött többet, Alice se volt olyan, mint régen… és én meg nem velük éltem… elkezdtem követni Victoriát, aki James párja volt, és tudtam, hogy meg akar majd ölni… de nem találtam. Aztán két gyötrelmes év után nem bírtam, és visszamentem Forksba. Folyamatosan figyeltem Bellát, de nem mentem oda hozzá, mert úgy vettem észre, hogy túllépett rajtam… aztán egyik este mindenki vadászni volt, csak én voltam otthon, amikor megéreztem az illatát. Megfordultam és ott állt mögöttem. – az utána való részt kihagytam, nem akartam belekavarodni a farkasos dologba- Aztán mondtam neki hogy legyünk csak barátok… hivatalosan is visszaköltöztünk Forksba… megöltük Victoriát… Aztán egyre nehezebb volt távol maradnom tőle, főleg hogy egyre több fiú érdeklődését keltette fel. Közbe volt egy autóbalesete, és onnantól kezdve nem hat rám a vére olyan intenzíven. A félelem, hogy elvesztem erősebb lett, mint az hogy kívánom a vérét… persze így is nehéz azért. És ami az egész bonyodalmat okozta, hogy A volturi, rájött, hogy Bella tudja a titkunkat, vagyis megszegtük a szabályt. Aro elküldte pár emberét. hogy figyeljenek minket. Amíg tudtuk, hogy figyelnek minket, a nap minden percében Bellával voltunk… aztán Alice látta, hogy haza mennek. Kicsit megnyugodtunk… egyik este Rosali maradt Bellával, és beszélgettek… Bella úgy vette le Rosali szavaiból, hogy ő a hibás mindenért, és hogy ha a volturi hozzánk jön, abból csak baj lesz. Így, ő jött el Olaszországba… Alice nem látta előre, mert hirtelene döntötte el, nem pedig előre. Szóval, eljött Volterrába. Amint megtudtuk hol van, rögtön repülőre ültünk, és épp időben érkeztünk meg. Kiderül, hogy Aro se hallja a gondolatit, és Jane ereje se hat rá… végül is Aro elengedet minket, azzal a feltétellel, hogy Bellát át fogjuk változtatni. Bella ennek részben örült, ugyan is ő már nagyon régóta akar olyan lenni, mint mi, hogy örökké velem maradhasson. Nem gondolt még bele mivel jár… én félek megtenni, de tudom, hogy muszáj lesz, mivel Aro nem ad második esélyt. Hát, röviden ennyi – mondtam.
- De akkor most együtt vagytok?
- Igen… rájöttem, hogy nem birok nélküle élni – mondtam
- Tényleg muszáj kijutnod – mondta Stella – Szegény lány, már annyit szenvedett, mit hihet, mi van veled…
- Azt, hogy megint elhagytam… azt, hogy hazudtam neki – mondtam és a kezembe temettem az arcom.
- Minden rendben lesz – mondta Lucy és a vállamra tette a kezét, amitől megnyugodtam.
hálás mosolyt küldtem felé.
Egy este telet el, és semmi. Nem nagyon beszéltünk, csak ültünk egymás mellett. Én Bellára és a családomra gondoltam… mire másra is gondolhattam volna? Nagyon lassan telt az idő. Soha nem éreztem még ennél rosszabbul magam…
1 hónap múlva
Egy hónapja vagyok itt. Egy hónapja nem láttam. Egy hónapja nem tudom, hogy- hogy van…
Az idő rettenetesen lassan vánszorgott. Beszélgettünk, de az idő legnagyobb részt csendben töltöttük. Azóta hoztak új foglyokat. Már kilencen voltunk.
Bár tudnék aludni! Biztos vele álmodnék! De nem. Még aludni se lehet, pedig jó lenne, ha az álmok világába menekülhetnék a valóság elől. Biztos velem lenne…
Hangos kopogásokat hallottunk. Biztos újabb foglyok- gondoltam. Az ajtó kinyílt, és hat vámpír sétált be. Két nő és négy férfi. Az egyik nő és két férfi felém vették az irányt, és felrángattak. A másik három Stellát rángatta fel…
2010. március 8., hétfő
35. fejezet
35. fejezet
1 hónap múlva
Újabb egy hónap telet el, mióta nincs velünk Edward. Egy hónap telet el mióta megtudtam, hogy anya leszek. Csak egy hónap. Ez még emberi idővel se olyan sok. Nekem viszont egy évnek ért fel. Nem láthattam Charlit, se Renét. Rosszul is voltam, és ahhoz képest, hogy nem ettem semmit, dagadtnak éreztem magam, és valószínű az is voltam. Alice és Rosali szinte el se mozdultak mellőlem, még képesek voltak a fürdőbe is velem jönni. Mindig is utáltam, ha ilyen kiszolgálhatott helyzetbe kell lennem, de beláttam, hogy szükségem van rájuk.
Jasper és Emett már haza értek. Kiderült, hogy volt pár ilyen példa, hogy egy ember teherbe esett egy vámpírtól. De arról semmi információ nem volt, hogy mi lett utána a gyermekkel. Csak azt tudtuk meg, amit amúgy is sejteni lehetett, hogy az anya belehalt a szülésbe, ugyan is a gyermek ki rágta magát az anya hasából, megölve ezzel az anyját.
Ezek után persze, megpróbáltak meggyőzni, hogy nem hordjam ki a kicsit, de én nem engedtem. Percről percre egyre szívemhez nőtt. Nem lehetett tudni, hogy fiú vagy lány lesz, mert Carlisle műszere nem mutatott ki semmit. Nem is nagyon érdekelt. Akár fiú, akár lány és akár meg öl, akár nem, én szeretni fogom.
Persze Jacob is kiakadt, amikor megtudta. Ha Jasper nem lett volna ott, ki tudja mi lett volna.
- Megörültél Bella? – kérdezte üvöltve, mire Rosali majdnem neki ugrott – hogy engedhetitek neki? – kérdezte dühösen a Cullenektől.
Miután elmondták neki, hogy az én döntésem, még vagy fél órán át próbált lebeszélni, de nem hagytam magam, így ő felállt és elment.
Persze másnap visszajött és az óta nálunk van. De nem csak ő, hanem Seth és Leah is. Nem igazán értem miért. Látom rajta, hogy valamit nem mond el…
Minden rendbe lesz – nyugtathattam magam. Az én döntésem volt. És tudtam, hogy jól döntök.
Többnyire csak az ágyon fekszek, és meg se mozdulok. Mondjuk, elég nehéz is lenne, mivel hogy nagyon le vagyok gyengülve. Emellett sokszor fázok. Ilyenkor általában próbálnak minél távolabb állni tőlem, hogy nehogy még jobban lehűtsenek.
- Annyira sajnálom Bella… tudod, nekünk nem kell fűtés – magyarázkodott Esme az egyik sarokból
- Ugyan semmi baj… - motyogtam alig hallhatóan.
- Ez így nem lesz jó – mondta aggodalmasan Carlisle – Valamit ki kell találnunk… lehet, el kellene költöznünk valami melegebb helyre…
- Nem – ráztam meg a fejem, és ennek köszönhetően szédülni kezdtem – Nem mehetünk el – mondtam. Nem akartam el menni. Nem akartam itt hagyni Jacobot, se ezt a helyet. Éreztem, hogy valami miatt itt kell maradnom.
- De valamit ki kell találnunk… még a végén megfázol – mondta aggodalmasan Esme
- Nem lesz semmi… - mondtam – Csak még egy takaró és felmelegszem…
- Lehet hozni kellene egy fűtő testet – mondta Rosali
- Tudom már! – kiáltott fel Alice – hogy ez nem jutott hamarabb az eszünkbe! – Alice kirohant az ajtón. Mindenki döbbenten nézett utána.
Alice egy perccel később már a szobában volt, de nem egymaga, hanem Jacobbal.
- Hallom kell egy fűtő test – mondta Jake és mosolyt erőltetett az arcára.
- Nem jönne rosszul… - motyogtam.
Jake lehuppant mellém és óvatosan magához vont.
- Nagyon vékony vagy Bella – mondta mikor megfogta a csuklómat.
- Sose voltam valami kövér – mondtam. Nem akartam megint felhozni ezt a témát.
- De most még vékonyabb vagy – motyogta
- Látnád a hasam… az nagyon nagy – mondtam mosolyogva és a hasamra tettem a kezem.
- Aha… - mondta és még erősebben magához húzott és megpuszilta a fejem. Rosali halkan felmorgott.
Egy ideig feküdtem Jacob ölébe, és közbe Rosali elment vadászni.
- Dr. Cullen – szólalt meg Jacob. Carlisle letette a könyvet, amit épp olvasott és Jakre nézett.
- Igen?
- Az a valami, ami Bellában van – ez az elnevezés nem tetszett. Mintha egy tárgyról beszélne! De nem igazán volt erőm megszólalni – az félig vámpír igaz? – kérdezte
- Igen – mondta Carlisle és érdeklődve figyelte Jaket.
- Akkor nem lehet, hogy a vámpír énje jobban felülkerekedik rajta? – kérdezte
- És? – kérdezte Rosali aki épp ekkor lépett be a szobába.
- Mi van, ha az a valami vért akar? – kérdezte. Ezt meg hogy érti?
Carlisle azonnal megértette, de se Rosali se én nem tudtuk mire céloz ezzel Jake.
- És? – kérdezte végül is Rosali
- Mi van, ha az a valami vért akar. Az emberi kaja nem jó neki, csak a vér…
- Ebben van valami – mondta Jasper
- Ez hogy nem jutott eddig az eszünkbe? – kérdezte Alice – Akkor Bella már jobban lehetne.
- Mindjárt jövök – mondta Carlisle és felszaladt az emeletre, de egy perc múlva már előttem is állt, és rám nézett.
- Sajnálom Bella, de meg kell próbálnunk.
Jake óvatosan felültetett.
- Ez… - motyogtam
- Vér – mondta Carlsile – Jacobnak igaza lehet… meg kell próbálnunk… persze ha nem akarod…
- De – mondtam. Eldöntöttem, mindenre képes vagyok, hogy a kicsi épségben megszülessen. Mindenre. Átvettem Carlisletől a poharat. Távol tartotta magamtól, nem akartam érezni az illatát.
- Ez… ember vér? – kérdeztem. Carlisle bocsánat kérően nézett rám
- Donor vér… muszáj hogy ember vér legyen, mert attól erősebb leszel, mint az álltavértől.
- oké- bólintottam. Ha donor vér, akkor nem halt meg érte senki.
- Ha rosszul vagy, szólj – mondta Alice aggodalmasan. Bólintottam és a számhoz emeltem, de eszembe jutott Emett és Jasper.
- Ez nem számít bele a fogadásba ugye? – kérdeztem. Jasper és Emett ugyan is fogadtak még régebben, hogy ha majd átvoltozok, mennyi ember vért iszok.
- Nem – mondta Jasper nyugodtan és én kicsit megnyugodtam.
- Oké…
Nagy levegőt vettem, majd gyorsan a számhoz emeltem, és egybe lenyeltem a pohár tartalmát, úgy hogy ne érezzem az illatát.
Mindenki aggodalmasan figyelt engem. Kicsit hányingerem volt az íztől, vagy csak a tudattól, hogy mit ittam.
- Jól vagy? – kérdezte Alice és letérdelt elém.
- Igen – mondtam halkan és a kezem a hasamra tettem, éreztem, hogy rugdos. De nem fájdalmasan, inkább jól esően.
- Ízlik neki- mondtam – Szeretne még.
- Hozok – szaladt fel Rosali. Alice és Jacob mérgesen néztek utána.
- Szerintem én megyek…- állt fel Jake – Körül kell néznem.
- Nem maradnál még? – kérdeztem
- Nem tudok… mennem kell – mondta. Biztos voltam benne, hogy rosszul van attól amit tettem, de nem akarja mondani, nem akar megbántani.
- Oké… de visszajössz még? – kérdeztem. Féltem, hogy már nem sokáig lehetünk együtt.
- Persze – mondta és megpuszilt, majd kiment. Közbe Rosali leért egy újabb pohár vérrel, amit meg is ittam.
- Egy idő után megpróbálkozhatunk majd az emberi étellel is, hátha így már meg marad benned –mondta Carlsile
- Rendben.
Már nem fáztam és kicsivel erősebbnek is éreztem magam, de felkeni nem tudtam, és nem is kellhettem, mivel be voltam gipszelve, ugyan is egy kicsit erősebben rúgta meg a bordám a pici és megzúzódott. Ezért nem kelhettem fel nagyon.
Ettől fogva, mindig egy nagy pohár friss donor vér volt az ágyam mellett. Még szerencse hogy Carlisle orvos, mert könnyű szerrel juthatott hozzá.
Pár nap múlva viszont Carlisle azt javasolta, hogy most hogy erősebb vagyok, térjünk inkább át az állta vérre, hogy majd ha megszületik a kicsi, akkor állat vért igyon.
A napok lassan teltek, és én egyre jobban kötődtem a gyermekemhez, bár már nagyon örültem volna annak, ha megszületik és a kezembe tarthatnám. Már kíváncsi voltam rá, vajon kire hasonlít jobban… és már szerettem volna újra a levegőn lenni…
Sajnálom, hogy nem hoztam hamarabb, de sok minden közbe jött. Elég gyenge rész lett, nagyon sajnálom. A következő részeket megpróbálom már izgalmasabbá írni. Nagyon köszönöm a kommenteket, a tanácsokat:) Nagyon aranyosak vagytok:) Remélem azért tetszik:)
Egy nem ide tartozó hír... az az valamennyire ide tartozik. Gondolom tudjátok, hogy Robertnek vagy egy filmje, a Remember me, aminek a premierje március 1-én volt, és 12.én meg majd bemutatják a nagy közönségnek is. Azonban arról semmit nem tudni, hogy mikor lesz magyarországon a bemutató. ha valaki tud valamit, nagyon meg köszönném ha elmondaná. Én most olvastam egy olyat, hogy május 16, de nem tudom hogy igaz- e. Ha van valami infótok ezzel kapcsolatba kérlek írjátok meg, mert nagyon érdekel. Nagyon jó film lesz a forgató könyvből ítélve:) Na csak ennyit akartam:) Puszi
1 hónap múlva
Újabb egy hónap telet el, mióta nincs velünk Edward. Egy hónap telet el mióta megtudtam, hogy anya leszek. Csak egy hónap. Ez még emberi idővel se olyan sok. Nekem viszont egy évnek ért fel. Nem láthattam Charlit, se Renét. Rosszul is voltam, és ahhoz képest, hogy nem ettem semmit, dagadtnak éreztem magam, és valószínű az is voltam. Alice és Rosali szinte el se mozdultak mellőlem, még képesek voltak a fürdőbe is velem jönni. Mindig is utáltam, ha ilyen kiszolgálhatott helyzetbe kell lennem, de beláttam, hogy szükségem van rájuk.
Jasper és Emett már haza értek. Kiderült, hogy volt pár ilyen példa, hogy egy ember teherbe esett egy vámpírtól. De arról semmi információ nem volt, hogy mi lett utána a gyermekkel. Csak azt tudtuk meg, amit amúgy is sejteni lehetett, hogy az anya belehalt a szülésbe, ugyan is a gyermek ki rágta magát az anya hasából, megölve ezzel az anyját.
Ezek után persze, megpróbáltak meggyőzni, hogy nem hordjam ki a kicsit, de én nem engedtem. Percről percre egyre szívemhez nőtt. Nem lehetett tudni, hogy fiú vagy lány lesz, mert Carlisle műszere nem mutatott ki semmit. Nem is nagyon érdekelt. Akár fiú, akár lány és akár meg öl, akár nem, én szeretni fogom.
Persze Jacob is kiakadt, amikor megtudta. Ha Jasper nem lett volna ott, ki tudja mi lett volna.
- Megörültél Bella? – kérdezte üvöltve, mire Rosali majdnem neki ugrott – hogy engedhetitek neki? – kérdezte dühösen a Cullenektől.
Miután elmondták neki, hogy az én döntésem, még vagy fél órán át próbált lebeszélni, de nem hagytam magam, így ő felállt és elment.
Persze másnap visszajött és az óta nálunk van. De nem csak ő, hanem Seth és Leah is. Nem igazán értem miért. Látom rajta, hogy valamit nem mond el…
Minden rendbe lesz – nyugtathattam magam. Az én döntésem volt. És tudtam, hogy jól döntök.
Többnyire csak az ágyon fekszek, és meg se mozdulok. Mondjuk, elég nehéz is lenne, mivel hogy nagyon le vagyok gyengülve. Emellett sokszor fázok. Ilyenkor általában próbálnak minél távolabb állni tőlem, hogy nehogy még jobban lehűtsenek.
- Annyira sajnálom Bella… tudod, nekünk nem kell fűtés – magyarázkodott Esme az egyik sarokból
- Ugyan semmi baj… - motyogtam alig hallhatóan.
- Ez így nem lesz jó – mondta aggodalmasan Carlisle – Valamit ki kell találnunk… lehet, el kellene költöznünk valami melegebb helyre…
- Nem – ráztam meg a fejem, és ennek köszönhetően szédülni kezdtem – Nem mehetünk el – mondtam. Nem akartam el menni. Nem akartam itt hagyni Jacobot, se ezt a helyet. Éreztem, hogy valami miatt itt kell maradnom.
- De valamit ki kell találnunk… még a végén megfázol – mondta aggodalmasan Esme
- Nem lesz semmi… - mondtam – Csak még egy takaró és felmelegszem…
- Lehet hozni kellene egy fűtő testet – mondta Rosali
- Tudom már! – kiáltott fel Alice – hogy ez nem jutott hamarabb az eszünkbe! – Alice kirohant az ajtón. Mindenki döbbenten nézett utána.
Alice egy perccel később már a szobában volt, de nem egymaga, hanem Jacobbal.
- Hallom kell egy fűtő test – mondta Jake és mosolyt erőltetett az arcára.
- Nem jönne rosszul… - motyogtam.
Jake lehuppant mellém és óvatosan magához vont.
- Nagyon vékony vagy Bella – mondta mikor megfogta a csuklómat.
- Sose voltam valami kövér – mondtam. Nem akartam megint felhozni ezt a témát.
- De most még vékonyabb vagy – motyogta
- Látnád a hasam… az nagyon nagy – mondtam mosolyogva és a hasamra tettem a kezem.
- Aha… - mondta és még erősebben magához húzott és megpuszilta a fejem. Rosali halkan felmorgott.
Egy ideig feküdtem Jacob ölébe, és közbe Rosali elment vadászni.
- Dr. Cullen – szólalt meg Jacob. Carlisle letette a könyvet, amit épp olvasott és Jakre nézett.
- Igen?
- Az a valami, ami Bellában van – ez az elnevezés nem tetszett. Mintha egy tárgyról beszélne! De nem igazán volt erőm megszólalni – az félig vámpír igaz? – kérdezte
- Igen – mondta Carlisle és érdeklődve figyelte Jaket.
- Akkor nem lehet, hogy a vámpír énje jobban felülkerekedik rajta? – kérdezte
- És? – kérdezte Rosali aki épp ekkor lépett be a szobába.
- Mi van, ha az a valami vért akar? – kérdezte. Ezt meg hogy érti?
Carlisle azonnal megértette, de se Rosali se én nem tudtuk mire céloz ezzel Jake.
- És? – kérdezte végül is Rosali
- Mi van, ha az a valami vért akar. Az emberi kaja nem jó neki, csak a vér…
- Ebben van valami – mondta Jasper
- Ez hogy nem jutott eddig az eszünkbe? – kérdezte Alice – Akkor Bella már jobban lehetne.
- Mindjárt jövök – mondta Carlisle és felszaladt az emeletre, de egy perc múlva már előttem is állt, és rám nézett.
- Sajnálom Bella, de meg kell próbálnunk.
Jake óvatosan felültetett.
- Ez… - motyogtam
- Vér – mondta Carlsile – Jacobnak igaza lehet… meg kell próbálnunk… persze ha nem akarod…
- De – mondtam. Eldöntöttem, mindenre képes vagyok, hogy a kicsi épségben megszülessen. Mindenre. Átvettem Carlisletől a poharat. Távol tartotta magamtól, nem akartam érezni az illatát.
- Ez… ember vér? – kérdeztem. Carlisle bocsánat kérően nézett rám
- Donor vér… muszáj hogy ember vér legyen, mert attól erősebb leszel, mint az álltavértől.
- oké- bólintottam. Ha donor vér, akkor nem halt meg érte senki.
- Ha rosszul vagy, szólj – mondta Alice aggodalmasan. Bólintottam és a számhoz emeltem, de eszembe jutott Emett és Jasper.
- Ez nem számít bele a fogadásba ugye? – kérdeztem. Jasper és Emett ugyan is fogadtak még régebben, hogy ha majd átvoltozok, mennyi ember vért iszok.
- Nem – mondta Jasper nyugodtan és én kicsit megnyugodtam.
- Oké…
Nagy levegőt vettem, majd gyorsan a számhoz emeltem, és egybe lenyeltem a pohár tartalmát, úgy hogy ne érezzem az illatát.
Mindenki aggodalmasan figyelt engem. Kicsit hányingerem volt az íztől, vagy csak a tudattól, hogy mit ittam.
- Jól vagy? – kérdezte Alice és letérdelt elém.
- Igen – mondtam halkan és a kezem a hasamra tettem, éreztem, hogy rugdos. De nem fájdalmasan, inkább jól esően.
- Ízlik neki- mondtam – Szeretne még.
- Hozok – szaladt fel Rosali. Alice és Jacob mérgesen néztek utána.
- Szerintem én megyek…- állt fel Jake – Körül kell néznem.
- Nem maradnál még? – kérdeztem
- Nem tudok… mennem kell – mondta. Biztos voltam benne, hogy rosszul van attól amit tettem, de nem akarja mondani, nem akar megbántani.
- Oké… de visszajössz még? – kérdeztem. Féltem, hogy már nem sokáig lehetünk együtt.
- Persze – mondta és megpuszilt, majd kiment. Közbe Rosali leért egy újabb pohár vérrel, amit meg is ittam.
- Egy idő után megpróbálkozhatunk majd az emberi étellel is, hátha így már meg marad benned –mondta Carlsile
- Rendben.
Már nem fáztam és kicsivel erősebbnek is éreztem magam, de felkeni nem tudtam, és nem is kellhettem, mivel be voltam gipszelve, ugyan is egy kicsit erősebben rúgta meg a bordám a pici és megzúzódott. Ezért nem kelhettem fel nagyon.
Ettől fogva, mindig egy nagy pohár friss donor vér volt az ágyam mellett. Még szerencse hogy Carlisle orvos, mert könnyű szerrel juthatott hozzá.
Pár nap múlva viszont Carlisle azt javasolta, hogy most hogy erősebb vagyok, térjünk inkább át az állta vérre, hogy majd ha megszületik a kicsi, akkor állat vért igyon.
A napok lassan teltek, és én egyre jobban kötődtem a gyermekemhez, bár már nagyon örültem volna annak, ha megszületik és a kezembe tarthatnám. Már kíváncsi voltam rá, vajon kire hasonlít jobban… és már szerettem volna újra a levegőn lenni…
Sajnálom, hogy nem hoztam hamarabb, de sok minden közbe jött. Elég gyenge rész lett, nagyon sajnálom. A következő részeket megpróbálom már izgalmasabbá írni. Nagyon köszönöm a kommenteket, a tanácsokat:) Nagyon aranyosak vagytok:) Remélem azért tetszik:)
Egy nem ide tartozó hír... az az valamennyire ide tartozik. Gondolom tudjátok, hogy Robertnek vagy egy filmje, a Remember me, aminek a premierje március 1-én volt, és 12.én meg majd bemutatják a nagy közönségnek is. Azonban arról semmit nem tudni, hogy mikor lesz magyarországon a bemutató. ha valaki tud valamit, nagyon meg köszönném ha elmondaná. Én most olvastam egy olyat, hogy május 16, de nem tudom hogy igaz- e. Ha van valami infótok ezzel kapcsolatba kérlek írjátok meg, mert nagyon érdekel. Nagyon jó film lesz a forgató könyvből ítélve:) Na csak ennyit akartam:) Puszi
2010. március 1., hétfő
New Day 34.fejezet
34. fejezet
- Mi a baj? – kérdeztem egyből. Carlisle lassan hozzám sétált, Alice pedig Jasper mellé ült le.
- Semmi, csak szeretnélek megint megvizsgálni – mondta
- Megint? – kérdeztem unottan, már nagyon untam az egészet.
- Sajnálom Bella… most más szemszögből szeretnélek megvizsgálni… van egy feltevésem…
- Feltevés? – kérdeztem vissza és kérdőn néztem rá
- Igen. De először szeretnék megbizonyosodni róla, hogy jóra gondoltam-e vagy nem. Nem fog sokáig tartani.
Bólintottam. Végül is mindegy… de mi lehet a feltételezés? Fogadni mertem volna, hogy mindenki tud róla, csak én nem. Mit titkolnak, előlelem?
Követtem Carlisle –t a dolgozó szobájába, ahonnan átmentünk a „kivizsgálóba”, ugyan is egy külön szoba volt erre a célra, minden különös orvosi műszerrel felszerelve.
- Miről van szó? – kérdeztem rögtön miután becsukódott az ajtó
- Bella kérlek, először hagy vizsgáljalak meg rendben? – kérdezte és bocsánat kérően nézett rám
- Oké – mondtam- Mivel kezdjük?
- Hát, vért szeretnék tőled venni… - mondta.
Carlsile vett tőlem vért, megmérte a pulzusomat, meghallgatta a szívverésem.
- Bella, ne haragudj, hogy ezt mondom, de te híztál – mondta
- Igen, tudom… - mondtam. Utoljára két hete vizsgált meg és akkor még nem látszott rajtam semmi. Carlisle megtapogatta a hasam, majd éretlenség ült ki az arcára
- Felveheted a pólód – mondta és kiment a dolgozó szobájába.
Gyorsan belebújtam a pólómba és mentem is Carlisle után. Valamire biztos rá jött…
Amikor kiléptem, Carlisle az asztalnál ült, és gondolkozott valamin. Leültem vele szembe és nem szólaltam meg,
- Bella. Mikor volt az utolsó havi vérzésed? – kérdezte
- Öhm…- gyorsan számolni kezdtem. – négy hete és nyolc napja… - mondtam. Carlisle arca aggodalmassá vált, nekem pedig leesett, hogy 8 napja késik, és az is, hogy hova akart ezzel kilyukadni Carlisle.
- Nyolc nap… az még nem jelenti, hogy…- motyogtam, és közbe a kezem a hasamra tettem. Nem tudom, mi lenne jó, ha mit mondana. MI lenne, ha terhes lennék? Sose gondolkoztam azon, hogy anya leszek valaha is… Mit csinálnák? Jó lenne. Jó lenne, mert Edward babája… és bár ő nincs, de a kisbabám emlékeztetne rá. Tényleg csak ő marad nekem belőle? A kisfiúnk, vagy a lányunk? Lenéztem a hasamra és simogatni kezdtem a kezemmel. Elképzeltem magam egy kisbabával… remélem nem fogom elejteni… amilyen béna vagyok, elég veszélyes vagyok egy tehetetlen kisbabára… és nincs apukája… mert az apukája meghalt… éreztem az arcomon a könnycseppet, amit az örömre fogtam. De várjunk csak… hogy lehet hogy… Edwardnak nem lehetne gyerek… Carlisle is ezen agyalt, ugyanis feltette a kérdést:
- Ne haragudj Bella, de muszáj megkérdeznem… Edwardal voltál csak együtt? – kérdezte
- Persze – mondtam kicsit indulatosan, hogy mégis mit feltételez rólam…
- Nem akartalak megbántani, csak tudod, hogy nekünk nem lehet gyerkünk.. legalább is azt hittem idáig…
- De…
- Azért lehetséges ez szerintem – mondta elgondolkodva- Mert te ember vagy… és neked lehet gyereke… én nálunk azért lehetetlen ez, mert a testünk nem képes a változásra…
Nem mondtam semmit, még mindig a hasam simogattam.
- Nem tudhatjuk mi lesz belőle… - motyogta Carlisle – És nem is derülhet ki…
- Mi? Ezt hogy érted? – kaptam fel a fejem
- Bella, nem hordhatod ki… - mondta
Mi az hogy nem hordhatom ki? Edward és az én gyermekem. Nem vehetik el tőlem őt is.. nem!
- Meg fogom szülni – mondtam – Meg akarom szülni
- Bella, ez túl veszélyes – mondta – Nem tudhatjuk mi lesz belőle… ő nem ember és nem is vámpír lesz… nem tudhatjuk Bella! Bele is hallhatsz…
- Nem érdekel! – álltam fel és hátrálni kezdtem az ajtó fele – Megfogom szűlni – mondtam – Ő az enyém, és Edwardé, nem ehetitek el tőlem. – mondtam
- Bella…
Nem hallgattam végig, inkább megfordultam és lefutottam a nappaliba. beszélnem kell Rosalival. Rosali biztos mellém állna, és Esme is… ők tudják, megértik. Alice-t nem tudom se Jaspert és Emettet, de Roslaiba és Esmébe biztos voltam.
Mikor leértem mindenki ijedten nézett rám, mivel sírtam.
- Rosali… - motyogtam és ránéztem – Segítened kell…
- Mibe? – kérdezte, de elém lépett. Közbe hallottam, hogy Carlisle is leér.
- Meg akarom tartani. – mondtam. Fogadni mertem volna, hogy hallották mit beszéltünk fent.
- Mit? – kérdezte. Mégse hallotta?
- Bella terhes- mondta Carlisle aki közben leért és mellém áll.
Mindenki megdöbbenve nézett rám.
- De… az hogy lehet? – kérdezte Rosali csodálkozva.
- Szerintem azért lehetséges, mert Bella ember… így ami benne van – ez a kifejezés nagyon nem tetszett nekem – Félvér – mondta Carlisle
Alice döbbenten és idgesen nézett rám.
- Nem tarthatod meg – mondta Alice idegesen
- Mi? – kérdeztem. Azt hittem, ő mellém fog állni. Ő majd támogatni fog…
- Bella, bele hallhatsz – mondta Alice- Nem látom a jövőd. Semmit nem látok…
- Nem érdekel – mondtam – Én meg fogom szülni. Az én gyermekem, én döntöm el hogy mit csinálok
- Bella – indult felém Alice, de én elléptem.- De értsd meg Bella – folytatta kérő hangon – Nem akarunk elveszteni.
- Nem is fogtok, csak akkor, ha nem engeditek, hogy eldöntsem, mit akarok. Akkor vesztetek el, ha el akarjátok tőlem venni…
- Csak jót akarunk Bella – mondta Esme
- De ezzel nem tetsztek jót. Ha mind ellenem lesztek…
- Én melletted vagyok –mondta Rosali és átölelt- Én segítek.
- Persze! – csattant fel Alice- Persze hogy mellette, most hogy terhes. Téged nem érdekel, az hogy Bella bele halhat. Téged csak az érdekel, hogy a féltett álmai teljesüljenek azzal, hogy egy gyerek legyen a házba!
- Ez nem igaz –mondta Rosali és a gyönyörű arca eltorzul a fájdalomtól és a dühtől.
- Dehogynem! – kiabálta Alice- Felőled Bella már nem élne. Már akkor meghatl volna, amikor az a kocsi 2 évvel ezelőtt majdnem elütötte… felőled haza se jött volna Olaszországból!
- Elég – mondta Carlisle - Fejezzétek be.
Látszott Alicen hogy még elég sok mindent tudott volna Rosali fejéhez vágni, de Jasper hatására lenyugodott.
- Bella – szólalt meg Carlisle halkan, bizonytalanul – Tudod, hogy nagyon fontos vagy nekünk – bólintottam – Épp ezért nem akarjuk, hogy bajod essen. Bella. Még sose hallottam, hogy egy vámpírnak gyereke szülessen egy embertől… nem hiszem, hogy példa lett volna rá. De abból, amit eddig láttam… nagyon veszélyes a terhesség. Már most, három hetes terhesen úgy nézel ki, mint aki legalább 5 hónapos. És itt van az, hogy semmi se marad meg benned. Ez a normális terhesénél nem így van… lehet hogy…. – gondolkozott el.
- Bella – lépett mellém Esme – Bármi is a döntésed, én melletted vagyok… de tudnod kell, hogy Edward se engedné…
- De Edward már nem él… - mondtam halkan- Csak ő maradt meg nekem Edwardból –mondtam és a hasamra tettem a kezem.
Mindenki engem nézett, de én nem néztem rájuk.
- Neked kell döntened Bella – mondta végül Carlisle – Mi nem döntünk helyetted. Tudom, hogy elveszítenénk, ha nem engednénk neked – mondta. Bólintottam. Jól gondolta, ugyan is kész voltam elmenni, ha nem mentek volna bele.
- Meg akarom szülni – mondtam- kerüljön bármibe.
- Bármibe? – csattant fel Alice, és a könnynélküli sírás határán állt – Bármibe? Ha az életedbe kerül is? Gondolj Charlira… azokra, akik szeretnek, akiknek fontos vagy.
- Alice – szólt Carlisle – Bella dönti el – mondta
Rá néztem Alicera, terjesen le volt törve. Jasper mellette aggódva nézett szerelmére. Carlsile beletörődött, de aggódó kifejezéssel nézett rám. Esme csak meredt a semmibe, mint ahogy Rosali is. Emett rám nézett. Az arcán zavarodottság és aggodalom ült ki. A második családom, ami mégse teljes, és sose lesz az. Bár itt lenne velem. Vajon ő mit mondana? Igaza van Alicenak, biztos nem engedné. De tudtam, hogy akkor is ragaszkodnák ahhoz, hogy világra hozzám… ő az én gyermekem és Edwardé. Akkor is megszülném, ha Edward élne, és most itt lenne mellettem és fogná a kezem.
- Akarom őt – mondtam ki határozottan.
Carlisle bólintott. Rosali mellém lépett és átölelt. Alice megrázta a fejét és leült.
- Rendben – mondta Carlisle – Akkor utána kell nézni a dolgoknak… Emett, menj el Braziliába az ottani vámpír családokhoz, és kérdezd meg őket, hogy hallottak-e már ilyenről. Jasper, te menj vele, de te Peruba menj, ott is van ismerősöm, őket is kérdezd meg. – mindketten bólintottak – Siessetek vissza, minden információra, a lehető leghamarabb szükségünk van. Rose…
- Én Bellával maradok – mondta. Carlisle bólintott.
- Akkor én is – mondta Alice
- Rendben. Esme akkor te is... én felhívom a Denalhi klánt, nem tudnak e ők valamit… De Bella! – fordult felém – Bekell tartanod mindent, amit mondok.
- Rendben – mondtam
- Kezdve azzal, hogy nem lehetsz fel. Amit adok meg kell enned, innod. Ha valamid fáj, vagy valami, rögtön szólsz. Ígéred?
- Igen – mondtam
- És… valamit mondani kell Charlinak. – mondta – Valamit ki kell találni.
Erre lefagytam. Pedig tudtam, hogy Charli erről nem tudhat, de akkor is…
- Holnap elmegyünk Bellával – mondta Alice és mellém állt és megfogta a kezem. – Holnap elintézzük.
Ránéztem Alice-ra. A legjobb barátnőmre. A nővéremre.
- Köszönöm – suttogtam. Alice nem mondott semmit, csak átölelt.
Nem tudtam mi vár rám. Nem is mertem bele gondolni. De tudtam, hogy ha ők itt vannak nekem, akkor minden rendben lesz. Minden
Hát, remélem tetszik:) Bocsánat hogy nem hoztam hamarabb... kérlek ha van időtök írjatok komikat:) Nagyon köszönöm az eddigi kommentárokat:) Nagyon jól estek:) AMikor olvasom őket, akkor tudom, hogy van értelme írni:) Nagyon köszönöm mindenkinek aki olvassa a történetemet:)
- Semmi, csak szeretnélek megint megvizsgálni – mondta
- Megint? – kérdeztem unottan, már nagyon untam az egészet.
- Sajnálom Bella… most más szemszögből szeretnélek megvizsgálni… van egy feltevésem…
- Feltevés? – kérdeztem vissza és kérdőn néztem rá
- Igen. De először szeretnék megbizonyosodni róla, hogy jóra gondoltam-e vagy nem. Nem fog sokáig tartani.
Bólintottam. Végül is mindegy… de mi lehet a feltételezés? Fogadni mertem volna, hogy mindenki tud róla, csak én nem. Mit titkolnak, előlelem?
Követtem Carlisle –t a dolgozó szobájába, ahonnan átmentünk a „kivizsgálóba”, ugyan is egy külön szoba volt erre a célra, minden különös orvosi műszerrel felszerelve.
- Miről van szó? – kérdeztem rögtön miután becsukódott az ajtó
- Bella kérlek, először hagy vizsgáljalak meg rendben? – kérdezte és bocsánat kérően nézett rám
- Oké – mondtam- Mivel kezdjük?
- Hát, vért szeretnék tőled venni… - mondta.
Carlsile vett tőlem vért, megmérte a pulzusomat, meghallgatta a szívverésem.
- Bella, ne haragudj, hogy ezt mondom, de te híztál – mondta
- Igen, tudom… - mondtam. Utoljára két hete vizsgált meg és akkor még nem látszott rajtam semmi. Carlisle megtapogatta a hasam, majd éretlenség ült ki az arcára
- Felveheted a pólód – mondta és kiment a dolgozó szobájába.
Gyorsan belebújtam a pólómba és mentem is Carlisle után. Valamire biztos rá jött…
Amikor kiléptem, Carlisle az asztalnál ült, és gondolkozott valamin. Leültem vele szembe és nem szólaltam meg,
- Bella. Mikor volt az utolsó havi vérzésed? – kérdezte
- Öhm…- gyorsan számolni kezdtem. – négy hete és nyolc napja… - mondtam. Carlisle arca aggodalmassá vált, nekem pedig leesett, hogy 8 napja késik, és az is, hogy hova akart ezzel kilyukadni Carlisle.
- Nyolc nap… az még nem jelenti, hogy…- motyogtam, és közbe a kezem a hasamra tettem. Nem tudom, mi lenne jó, ha mit mondana. MI lenne, ha terhes lennék? Sose gondolkoztam azon, hogy anya leszek valaha is… Mit csinálnák? Jó lenne. Jó lenne, mert Edward babája… és bár ő nincs, de a kisbabám emlékeztetne rá. Tényleg csak ő marad nekem belőle? A kisfiúnk, vagy a lányunk? Lenéztem a hasamra és simogatni kezdtem a kezemmel. Elképzeltem magam egy kisbabával… remélem nem fogom elejteni… amilyen béna vagyok, elég veszélyes vagyok egy tehetetlen kisbabára… és nincs apukája… mert az apukája meghalt… éreztem az arcomon a könnycseppet, amit az örömre fogtam. De várjunk csak… hogy lehet hogy… Edwardnak nem lehetne gyerek… Carlisle is ezen agyalt, ugyanis feltette a kérdést:
- Ne haragudj Bella, de muszáj megkérdeznem… Edwardal voltál csak együtt? – kérdezte
- Persze – mondtam kicsit indulatosan, hogy mégis mit feltételez rólam…
- Nem akartalak megbántani, csak tudod, hogy nekünk nem lehet gyerkünk.. legalább is azt hittem idáig…
- De…
- Azért lehetséges ez szerintem – mondta elgondolkodva- Mert te ember vagy… és neked lehet gyereke… én nálunk azért lehetetlen ez, mert a testünk nem képes a változásra…
Nem mondtam semmit, még mindig a hasam simogattam.
- Nem tudhatjuk mi lesz belőle… - motyogta Carlisle – És nem is derülhet ki…
- Mi? Ezt hogy érted? – kaptam fel a fejem
- Bella, nem hordhatod ki… - mondta
Mi az hogy nem hordhatom ki? Edward és az én gyermekem. Nem vehetik el tőlem őt is.. nem!
- Meg fogom szülni – mondtam – Meg akarom szülni
- Bella, ez túl veszélyes – mondta – Nem tudhatjuk mi lesz belőle… ő nem ember és nem is vámpír lesz… nem tudhatjuk Bella! Bele is hallhatsz…
- Nem érdekel! – álltam fel és hátrálni kezdtem az ajtó fele – Megfogom szűlni – mondtam – Ő az enyém, és Edwardé, nem ehetitek el tőlem. – mondtam
- Bella…
Nem hallgattam végig, inkább megfordultam és lefutottam a nappaliba. beszélnem kell Rosalival. Rosali biztos mellém állna, és Esme is… ők tudják, megértik. Alice-t nem tudom se Jaspert és Emettet, de Roslaiba és Esmébe biztos voltam.
Mikor leértem mindenki ijedten nézett rám, mivel sírtam.
- Rosali… - motyogtam és ránéztem – Segítened kell…
- Mibe? – kérdezte, de elém lépett. Közbe hallottam, hogy Carlisle is leér.
- Meg akarom tartani. – mondtam. Fogadni mertem volna, hogy hallották mit beszéltünk fent.
- Mit? – kérdezte. Mégse hallotta?
- Bella terhes- mondta Carlisle aki közben leért és mellém áll.
Mindenki megdöbbenve nézett rám.
- De… az hogy lehet? – kérdezte Rosali csodálkozva.
- Szerintem azért lehetséges, mert Bella ember… így ami benne van – ez a kifejezés nagyon nem tetszett nekem – Félvér – mondta Carlisle
Alice döbbenten és idgesen nézett rám.
- Nem tarthatod meg – mondta Alice idegesen
- Mi? – kérdeztem. Azt hittem, ő mellém fog állni. Ő majd támogatni fog…
- Bella, bele hallhatsz – mondta Alice- Nem látom a jövőd. Semmit nem látok…
- Nem érdekel – mondtam – Én meg fogom szülni. Az én gyermekem, én döntöm el hogy mit csinálok
- Bella – indult felém Alice, de én elléptem.- De értsd meg Bella – folytatta kérő hangon – Nem akarunk elveszteni.
- Nem is fogtok, csak akkor, ha nem engeditek, hogy eldöntsem, mit akarok. Akkor vesztetek el, ha el akarjátok tőlem venni…
- Csak jót akarunk Bella – mondta Esme
- De ezzel nem tetsztek jót. Ha mind ellenem lesztek…
- Én melletted vagyok –mondta Rosali és átölelt- Én segítek.
- Persze! – csattant fel Alice- Persze hogy mellette, most hogy terhes. Téged nem érdekel, az hogy Bella bele halhat. Téged csak az érdekel, hogy a féltett álmai teljesüljenek azzal, hogy egy gyerek legyen a házba!
- Ez nem igaz –mondta Rosali és a gyönyörű arca eltorzul a fájdalomtól és a dühtől.
- Dehogynem! – kiabálta Alice- Felőled Bella már nem élne. Már akkor meghatl volna, amikor az a kocsi 2 évvel ezelőtt majdnem elütötte… felőled haza se jött volna Olaszországból!
- Elég – mondta Carlisle - Fejezzétek be.
Látszott Alicen hogy még elég sok mindent tudott volna Rosali fejéhez vágni, de Jasper hatására lenyugodott.
- Bella – szólalt meg Carlisle halkan, bizonytalanul – Tudod, hogy nagyon fontos vagy nekünk – bólintottam – Épp ezért nem akarjuk, hogy bajod essen. Bella. Még sose hallottam, hogy egy vámpírnak gyereke szülessen egy embertől… nem hiszem, hogy példa lett volna rá. De abból, amit eddig láttam… nagyon veszélyes a terhesség. Már most, három hetes terhesen úgy nézel ki, mint aki legalább 5 hónapos. És itt van az, hogy semmi se marad meg benned. Ez a normális terhesénél nem így van… lehet hogy…. – gondolkozott el.
- Bella – lépett mellém Esme – Bármi is a döntésed, én melletted vagyok… de tudnod kell, hogy Edward se engedné…
- De Edward már nem él… - mondtam halkan- Csak ő maradt meg nekem Edwardból –mondtam és a hasamra tettem a kezem.
Mindenki engem nézett, de én nem néztem rájuk.
- Neked kell döntened Bella – mondta végül Carlisle – Mi nem döntünk helyetted. Tudom, hogy elveszítenénk, ha nem engednénk neked – mondta. Bólintottam. Jól gondolta, ugyan is kész voltam elmenni, ha nem mentek volna bele.
- Meg akarom szülni – mondtam- kerüljön bármibe.
- Bármibe? – csattant fel Alice, és a könnynélküli sírás határán állt – Bármibe? Ha az életedbe kerül is? Gondolj Charlira… azokra, akik szeretnek, akiknek fontos vagy.
- Alice – szólt Carlisle – Bella dönti el – mondta
Rá néztem Alicera, terjesen le volt törve. Jasper mellette aggódva nézett szerelmére. Carlsile beletörődött, de aggódó kifejezéssel nézett rám. Esme csak meredt a semmibe, mint ahogy Rosali is. Emett rám nézett. Az arcán zavarodottság és aggodalom ült ki. A második családom, ami mégse teljes, és sose lesz az. Bár itt lenne velem. Vajon ő mit mondana? Igaza van Alicenak, biztos nem engedné. De tudtam, hogy akkor is ragaszkodnák ahhoz, hogy világra hozzám… ő az én gyermekem és Edwardé. Akkor is megszülném, ha Edward élne, és most itt lenne mellettem és fogná a kezem.
- Akarom őt – mondtam ki határozottan.
Carlisle bólintott. Rosali mellém lépett és átölelt. Alice megrázta a fejét és leült.
- Rendben – mondta Carlisle – Akkor utána kell nézni a dolgoknak… Emett, menj el Braziliába az ottani vámpír családokhoz, és kérdezd meg őket, hogy hallottak-e már ilyenről. Jasper, te menj vele, de te Peruba menj, ott is van ismerősöm, őket is kérdezd meg. – mindketten bólintottak – Siessetek vissza, minden információra, a lehető leghamarabb szükségünk van. Rose…
- Én Bellával maradok – mondta. Carlisle bólintott.
- Akkor én is – mondta Alice
- Rendben. Esme akkor te is... én felhívom a Denalhi klánt, nem tudnak e ők valamit… De Bella! – fordult felém – Bekell tartanod mindent, amit mondok.
- Rendben – mondtam
- Kezdve azzal, hogy nem lehetsz fel. Amit adok meg kell enned, innod. Ha valamid fáj, vagy valami, rögtön szólsz. Ígéred?
- Igen – mondtam
- És… valamit mondani kell Charlinak. – mondta – Valamit ki kell találni.
Erre lefagytam. Pedig tudtam, hogy Charli erről nem tudhat, de akkor is…
- Holnap elmegyünk Bellával – mondta Alice és mellém állt és megfogta a kezem. – Holnap elintézzük.
Ránéztem Alice-ra. A legjobb barátnőmre. A nővéremre.
- Köszönöm – suttogtam. Alice nem mondott semmit, csak átölelt.
Nem tudtam mi vár rám. Nem is mertem bele gondolni. De tudtam, hogy ha ők itt vannak nekem, akkor minden rendben lesz. Minden
Hát, remélem tetszik:) Bocsánat hogy nem hoztam hamarabb... kérlek ha van időtök írjatok komikat:) Nagyon köszönöm az eddigi kommentárokat:) Nagyon jól estek:) AMikor olvasom őket, akkor tudom, hogy van értelme írni:) Nagyon köszönöm mindenkinek aki olvassa a történetemet:)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)