Hát meghoztam. Nagyon sajnálom hogy nem hamarab, de mint írtam rengeteg dolgom volt... én is ember vagyok, van életem, barátaim, feladatom stb:D
Remélem sikerült legalább egy kicsit vissza adni a hangulatot amit akartam sugalni. A helyesírási hibákért bocsi... Remélem azért tetszik....
Puszi mindenkinek:)
Komikat kérlek...:S:$
41. fejezet
Végre leszállt a gép! Már csak pár óra autózás van és Forks-ba leszünk. Nagy szerencse hogy elértük a Seattle-i csatlakozást. A gépen valami nagyon rossz érzés fogott el. Minél hamarabb haza kell érnem. Minél hamarabb magam mellett tudhatom Bellát, annál jobb.
- Gyertek! – mondtam sietősen Stellának és a park felé indultam. Szó nélkül követtek, csak Lucy gondolatai árulkodtak arról, hogy nem érti, miért kell ennyire sietni.
- Mert sietnünk kell! – válaszoltam a gondolatban feltett kérdésére idegesen. Normális esetben sose beszélek így egy lánnyal, de nagyon ideges voltam. Minél hamarabb meg akartam győződni arról, hogy Bella jól van.
- Honnan szedünk autót? – kérdezte Stella
- Kölcsönzök. – mondtam – Maradjatok itt, rögtön hozom.
Bementem a legközelebbi autókölcsönzőbe és a leggyorsabb autót kölcsönöztem ki. A srác látta, hogy ideges vagyok, ezért szerencsétlen próbált mindent minél gyorsabban csinálni, ezért el is rontotta a kitöltési lapot. Remek! Mikor végre sikerült kitöltenie átadta a kulcsot és mehettem.
Megkerestem Stelláékat és már indultunk is Forks felé.
Ahogy az erdő mellett haladtunk, eszembe jutott, hogy nem ártana vadászni. Nem bántanám Bellát, de jobb félni, mint meg ijedni, és ha Belláról van szó, minden óvintézkedést meg kell tennem.
- Stella, vezetnél helyettem? – kérdeztem és gyorsan megálltam – Elmegyek vadászni. Ti menjetek tovább. A tábla mutatja az utat. Forksba megyünk… siessetek, én is sietek.
- Rendben – mondta Stella és már ki is pattant a kocsiból és már nyitotta is az ajtót nekem. Én is gyorsan kiszálltam.
- Sietek – mondtam
- Oké. – mosolygott rám, majd beült a kocsiba és elhajtott. Meg se vártam, hogy eltűnjenek a kanyarba, már rohantam is ahogy tudtam. Itt még vannak hegyi oroszlánok, ezért is álltam meg itt.
Siettem, ahogy csak tudtam. Egy lágy fuvallat több oroszlán illatát hozta felém. Lopakodva elkezdtem követni. A nagyra nőtt bokrok mögül megpillantottam egy kisebb oroszlán családot. Apa, anya és egy nem rég született kis oroszlán. Nagyon csendben volt, így nem vettek észre.
Nem volt szívem ezt a családot szétszakítani. Hisz, ha nekem lenne gyermekem, én se akarnám, hogy vele ilyen történjen. Ha lenne gyermekem, de ez lehetetlen. Vajon Bellát nem fogja ez bántani? Hisz mindennő akar gyermeket, hisz az egy áldás. – ahogy gondolkoztam egy újabb illatot kezdtem követni. Egy nagy, hím oroszlán illatát követtem, és amint megláttam rá is vetettem magam, és mohó gyorsasággal szívtam magamba az édes nedűt.
Mikor végeztem, élettelen testét ott hagyva indultam Forksfelé. Az út mellett haladtam, úgy hogy az útról emberi szem ne láthasson, bár a gyorsaságom miatt alapból lehetetlen lett volna ez.
Negyedórás futás után végre utol értem Stelláékat. Stella észrevett megállt és én beültem.
Már csak pár kilométer és újra Bellával lehetek. Vajon hogy fog fogadni? És a többiek mit szólnak? Mondjuk Alice már biztos lát… bár gondolom, azt hiszi meg őrült, hisz elvileg halott vagyok.
És vajon Bella hozzám fog jönni felességül? Egyáltalán hogy kérdezzem meg?
Elhaladtunk egy tábla mellett. Már csak 45 km-re vagyunk Forsktól. Nem sokára oda érünk, hisz a 300 km-t meg tettünk 3 óra alatt, akkor ezt a 45-t se perc alatt megtesszük.
Hiába próbáltam még gyorsabban menni, szerencsétlen kocsi már nem bírt. Stella és Lucy szó nélkül ültek hátul.
Eszembe jutott, hogy pár hónappal, ezelőtt amikor utoljára mentem ezen az úton, épp Bella után indultunk Alicel és Emettel Olaszországba. Akkor ideges voltam, és akkor is nagyon siettünk.
Flóra múlva végre már ismerős helyen jártunk. Tudtam, hogy nem sokára lekell fordulnom a házunk felé.
Két hónapja nem jártam erre, és ez egy vámpírnak nem sok idő, de nekem most mégis éveknek tűnt.
Végre elértük a kis utat, ahol le kell fordulni a házhoz. Már kezdett besötétedni. Lehajtottam az ablakot. Ahogy közeledtünk a házhoz, egyre kellemetlenebb lett a légkör. Különös illatokat hozott a szél. Persze én rögtön felismerte, hogy vérfarkasok. Mit kereshetnek itt? Oké, hogy Jake itt van, ha Bella itt van, de a többiek miért? Tudom hogy Sam teljes mértékbe megbízik Carlisle-ban. Mi folyik itt?
Idegesen néztem ki az ablakon.
- Vigyázz!- morogta Stella és előre meredt, mire én épp hogy meg tudtam állni. Épp hogy nem ütöttem el az előttem álló farkast. Stella felmorgott.
- Nyugi – mondtam – Ismerem őt… jóban vagyunk velük. – Stella kérdőn nézett rám – Majd elmondom – mondtam.
A farkast rögtön felismertem. Ő Seth volt a legfiatalabb farkas. Ő is felismert, de nem hitt a szemének. Hallottam a gondolatait, ami elégé zavart volt
- Szia - mondtam lassan – Beengednél? – kérdeztem
- Már hogy engednélek be? Nem mehet be csak akárki… - mondta
- Edward Cullen vagyok.
- Edward meg halt.
- Nem haltam meg. Fogságban voltam, de ez most más történet… engedj be Seth.
A neve hallatára összerezzent.
- Tényleg te vagy az? – kérdezte csodálkozva.
- Ki lennék más? – kérdeztem
- De… meghaltál. És most Bella… - gondolta és a gondolatai össze visszakavarogtak
- Mi van Bellával? – kérdeztem és éreztem, hogy valami nincs rendben
- Bella… - kezdett bele, de nem mondta tovább, mert a házból hangos kiáltás hallatszódott. Jasper kétségbe esett kiáltása. Aztán hallottam a többiek hangját is, ahogy Bellához beszélnek… Láttam Jasper gondolataiba mi történt, és abban a pillanatban kipattantam a kocsiból és semmivel sem törődve rohantam a házba.
Az egész falkát láttam magam mellett elsuhanni, de nem álltam meg. Jasper gondolataiba még mindig Belát néztem, aki a fájdalomtól vergődve feküdt a földön.
Az ajtó előtt Sam állt aki, amikor meglátott értetlenkedve nézett rám, de elállt az útból, így könnyedén rohanhattam be a házba. A lépcső aljánál Esme és Rosali aggódó arccal hallgatták a fent történteket, és amikor megláttak ők is hitetlenkedve néztek.
- Edward? – hallottam Esme halk hangját, de nem törődtem vele, rohantam fel a szobába hol Bella volt.
Ahogy haladtam a szoba felé, egyre rosszabb érzés fogott el. Jasperen keresztül még mindig láttam Bellát. Láttam Bella fájdalommal teli arcát, ahogy szenved. Gyorsan haladtam, de mégis olyan lassan értem el a szobát ahol ő volt. Olyan hosszúnak tűnt az út, pedig rohantam.
Tudtam hol van Bella. Tudtam, hogy Carlsile vizsgálójában van. Oda mentem. Ahogy beléptem az irodába (ami a vizsgáló előtt volt) megláttam Jaspert és Emettet. Mindketten rám néztek. A szemükbe aggódás, öröm és értetlenség egyaránt észre vehető volt. Megtorpantam.
- Siess – mondta Jasper halkan és lesütötte a szemét. Nekem ennyi elég volt. Berontottam a szobába. Carlisle és Alice rám néztek és a döbbenettől meg se bírtak mozdulni. Bella illata nagyon erős volt, de nem érdekelt.
Bella a műtőasztalon feküdt, és meztelen teste vonaglott a kíntól és kiabált a fájdalomtól. Mivel érdemelte ezt ki?
A teste teljesen meg gyötört, csuklója, karja és lábai csont vékonyvolt. De a hasa…
És megértettem. Megértettem, hogy Bella terhes. De hogy lehet ez? Tőlem nem lehet… nekem nem lehet gyerekem. Megálltam. Egyszerűen nem bírtam mozdulni, egészen addig, amíg meg nem hallottam Bella halk, fájdalommal teli hangját.
- Vedd ki…
Carlisle levette a tekintetét rólam, és folytatta azt amit abba hagyott, közbe Alice Bellát nyugtatgatta.
- Nem látok…- hallottam meg Bella kétségbe esett hangját, és abban a pillanatban már mellette is voltam.
- Bella kicsim! Itt vagyok… - mondtam és megcsókoltam tűzforró homlokát. Bella összeráncolta a homlokát.
- Szeretlek… - mondta.
- Én is szeretlek. – mondtam és megpusziltam, de ő nem mondott semmit. Nem szólalt meg többet. –Bella! – szólongattam- Hallasz?- ha tudtam volna sírtam volna.
- Elájult, nincs magánál. Sietnünk kell- mondta Carlisle. Nem tudtam megmozdulni, csak Bella arcát néztem és megfogtam a kezét. Mit követtem el hogy ezt érdemlem? Vagy Bella mit követett el hogy ezt érdemli? Mit tettünk mi az élet ellen, hogy sose lehetünk együtt?
Testem megremegett a könnynélküli sírástól. Nem épp férfias dolog, de nem érdekelt.
- Szeretlek…- motyogtam. Nem figyeltem Carlisléra hogy mit csinál. Nem érdekelt. Tudtam, ha Bella nem éli túl, utána megyek.
- Elég ebből! – csattant fel Alice mérgesen – Ahelyett hogy ilyeneken töröd a fejed, inkább szedd össze magad és segíts Carlislénak – mondtam- Nem adhatod fel!
Alicera néztem. Meg akartam kérdezni, hogy mit tehetek érte, de nem jött ki egy hang se a torkomból. meg se bírtam mozdulni.
És egyszer csak egy hangos sírás hangzott fel. Nem néztem a hang irányába, nem akartam látni azt a valamit, ami ekkora fájdalmat okozott életem szerelmének. Megint Bella testére néztem, és a fejem a mellkasának döntöttem. Még hallottam a szívét dobogni… de már csak nagyon gyengén.
- Fiam – szólt idegesen, de mégis szeretet teljesen Carlisle – Te akarod? – kérdezte
Tudtam mire gondol. Tudtam, hogy nincs más választás, csak ha átváltoztatom Bellát. Jobb lesz neki… és nekem is. Életünk végéig együtt leszünk
- Szeretlek Bella – mondtam és meg utoljára megpusziltam finom, puha bőrét.
- Siess – mondta Carlisle. Ránézetem, és láttam, hogy egy injekciós tűt tart a kezébe. Kiolvastam a gondolatából mit akar. Rám várt, hogy én tegyem meg az első lépést. Lassan bólintottam, majd gyengéden felemeltem Bella fejét, hogy a nyakához könnyebben hozzá férjek. Még egyszer utoljára beszippantottam mézédes illatát, majd a tőlem leg gyengébb módon, puha bőrébe mélyesztettem a méreggel teli fogaimat.
A vére íze az illatánál ezerszer jobb volt. A finom nedű lassan folyt a szomjas torkomba. De tudtam megálljt parancsolni. Mikor hallottam Carlisle hangját, hogy elég, kihúztam a fogaimat a bőréből és ráhajtottam a fejem a mellkasára, hogy még hallhassam a számomra legszebb hangot a világon. Utoljára.
- Vigyázz – mondta gyengeéden Carlisle és én felemelkedtem és ránéztem. Carlisle egyenesen Bella szívébe döfte a méreggel teli injekciót.
Mikor már háro- négy helyen elvégezte ezt a műveletet, rám nézett.
- Nem tehetünk mást.
Nem szóltam csak bólintottam. Tudom, hogy fel kellett volna állnom, és átölelnem, hisz csak nem láttuk egymást már két hónapja, ráadásul neki köszönhetem, hogy nem vesztem el Bellát. Fel kellett volna állnom, de nem tudtam. Nem tudtam, csak Bellát néztem. Nem akartam elhagyni őt még egyszer, akár csak egy percre se! Mellette akartam lenni örökre mostantól.
Carlisle nem mondott semmit, csak halkan kiment. Én sírástól remegve hajtottam a fejem az összekulcsolt kezünkre.
- Bocsáss meg – mondtam. Minden miattam van. Ha akkor elég erős vagyok és nem jövök vissza már tényleg túl lépett volna rajtam, és most nem feküdne itt. Ráadásul ezt a sok fájdalmat is miattam kellett átélnie, hisz én feküdtem le vele. ha tudtam volna, hogy ez lesz, vártam volna. És ha ez nem elég, kételkedtem benne. Szégyelltem magam, amiért akár csak egy percre is megfordult a fejembe, hogy Bella mással is együtt volt. Hogy lehetek ilyen hűlye?
- Sajnálom… - mondtam és megpusziltam a kezét.
Nem tudom mennyit ülhettem mellette, de nem mozdultam semmit. Nem akartam senkivel beszélni, csak az ő hangját hallani, és látni, hogy mozog, és nem csak itt fekszik. Aztán másnap reggel kinyílt az ajtó és Alice lépett be. Halkan mellém térdelt.
- Minden rendben lesz- mondta – Már látom a jövőjét.
Bólintottam.
- Gyere le Edward. Mindenkinek hiányoztál, csak egy öt percet megérdemlünk nem? – kérdezte.
Egy np után először elemeltem Bella arcáról a tekintetemet, és Alice szeretetteljes, boldog arcára néztem. Nem tudtam neki nemet mondani, sőt semmit, csak átölelni.
Nem lepődött meg. Boldogan ölelt vissza, majd éreztem, hogy rázkódni kezd a sírástól.
- Annyira hiányoztál – mondta – Annyira sajnálom…
- Te is hiányoztál nekem Alice…
Egy ideig így voltunk még, majd Alice lassan felállt.
- Gyere, le kérlek. Én addig átöltöztetem Bellát. Nem maradhat így…
- Nem akarok elmenni…
- Edward. Carlisle és Esme is hiányol… és Renesemee is látni szeretne.
- Renesmee? – kérdeztem, nem tudtam hirtelen miről beszél.
- A lányod – mondta
2010. április 26., hétfő
2010. április 15., csütörtök
40. fejezet
Hááát, meghoztam remélem tetszik:)
40. fejezet
/Bella szemszög/
Három nap telt el mióta megírtam a listát. Az 5,7,8,9 –es számú már kipipálva. A többén még dolgozom. A 10ről lemondtam, hisz mozdulni alig bírok, nem hogy a rétre kimenni. Az elsőhöz még nem volt bátorságom, egyszerűen nem tudtam mit mondhatnék Charlinak és Renének. Persze azt nem akarom, hogy most utoljára beszélünk, és csak el akarom mondani, hogy mennyire, szeretlek. Ezt semmi féle kép se. Hagy higgyék, hogy minden rendbe. Jakkel még nem volt időm beszélni. Azóta nem is láttam. Biztos haragszik… Pedig muszáj lesz feljönnie, hogy beszéljünk minél hamarabb, mert érzem, hogy már nem sokáig lesz rá lehetőség.
De most az első és a legfontosabb dolgon kell túl esnem.
Felemeltem a telefont és tárcsázni kezdtem Charli számát.
Két csőrgés után fel is vette.
- Halló?- hallottam meg apa hangját és a szívem összeszorult, ahogy magam elé képzeltem arcát.
- Szia, Apa – mondtam- Bells vagyok – mindig így hívott
- Bells! – sóhajtott fel és egy kis megnyugvás volt a hangjába. Utoljára 2 hete, ha beszéltem vele. – Hogy vagy? Milyen Los Angeles?- na, igen ő úgy tudja, hogy ott vagyok Alicel
- Nagyon jól vagyok – mondtam – és Los Angeles fantasztikus. Alice egyik boltból a másikba ráncigál mindennap, ezért nem is volt nagyon időm hívni – hazudtam
- Rendben. Mond meg Alice-nak hogy üdvözlöm, és hogy ajánlom, hogy nagyon vigyázzon rád.
- Átadom – motyogtam- És te hogy vagy? – kérdeztem
- Én köszönöm remekül – válaszolt- Bill-el szinte mindennap kint vagyunk a tónál. Már rengeteg halat fogtunk, és mind a hűtőben van, várják hogy valaki megsüsse – hallottam a hangján hogy mosolyog
- Majd megsütöm – mondtam halkan, fájt hogy hazudnom kell neki – De akár te is megpróbálhatnád megsütni. Nem olyan nehéz. Csak…
- Oké Bells – vágott közbe – Majd megtanulom, de akkor is jobb lenne ha te csinálnád.
- Tudom.
- Mikor jössz haza? – kérdezte
- Még nem tudom…
- De jól vagy? – kérdezte és tudtam, hogy most nem az egészségre érti a kérdést, hanem a lelkemre.
- J…Jól.. – mondtam
- Figyelj Bella, tudom, hogy nehéz ide visszajönnöd, de…
- Tudom apa – nem akartam végig hallgatni – Már jól vagyok és vissza tudok majd menni, de most jó itt – mondtam
- Rendben kicsim.
- Apa?
- Igen?
- Nagyon, nagyon szeretlek – mondtam ki amit már régóta kiakartam –Te vagy a legjobb apa a világon.
- Kicsim, még a végén elérzékenyülök – mondta. És a hangján tényleg hallottam, pedig ez nem vall rá. – Én is nagyon- nagyon szeretlek, és már nagyon hiányzol.
- Te is nekem – mondtam- Mindent köszönök – még ezt is el kellett mondanom.
- Ugyan kicsim… mindent azért teszek, mert szeretlek.
- Köszönöm – mondtam megint.
Hallottam, hogy elmosolyodott.
- Most le kell tennem – mondtam, mert már a sírás küszöbén álltam, pedig most még erősnek kell lennem – Szeretlek – mondtam ki megint, utoljára az életembe.
- Én is drágám. Nagyon szeretlek – mondta
- Szia, Apu.
- Szia Bells.
Rögtön lecsaptam a telefont és a párnába nyomtam az arcom. Nem akartam, hogy valaki is meghallja, hogy sírok, mert akkor azt hiszik, azzal tesznek jót, hogy ha átváltoztatnak.
Még hátra volt René. Miután kicsit megnyugodtam tárcsáztam is a számát. Minél hamarabb túl akartam lenni ezen. Alig csörgött ki már fel is vette:
- Bella kicsim! Hogy vagy? - kérdezte rögtön
- Szia, Anyu. Köszönöm jól… Los Angeles fantasztikus! – mondtam
- Nagyon örülök neki, hogy jól érzed magad. Mikor mentek vissza Forksba? – kérdezte
- Öhm… nem tudom. Majd meglátjuk –feleltem
- Rendben, de kicsim nagyon vigyázzatok magatokra.
- Vigyázunk – mondtam
- Puszilom Alice-t.
- Átadom. És ti hogy vagytok? – kérdeztem
- Jól. Philnek egész jól megy az oktatás, és Párizs gyönyörű – na, igen. Phil most ott edzősödik.
- Az nagyon jó. – mondtam
- Az. Remélem, egyszer te is eljössz ide. Meg kell nézned ezt az országot.
- majd egyszer elmegyek – mondtam.
- Rendben.
- Anya, nagyon szeretlek – mondtam
- Jajj kicsim, én is nagyon-nagyon szeretlek. Nagyon hiányzol.
- Te is nekem. Mindent köszönök anya.
- Ugyan már kicsim… mi ez az érzelgődés? Nem szoktál ilyenért felhívni – hát igen. Anya mindig rá tappin a lényegre.
- Csak gondoltam elmondom, hogy mennyire szeretlek – feleltem
- Én is szeretlek kicsim.
Egy kis csend következett, majd ős szólt meg.
- Sajnálom kicsim, de most mennem kell. Majd egyik este felhívlak. Vigyázz magadra nagyon. Nagyon szeretlek.
- Én is szeretlek.
- Szia.
- Szia, Anyu.
Hát ez gyors volt. Ha tudta volna, hogy most beszélünk utoljára biztos nem tette volna le a telefont. De ő ezt nem tudhatja.
Mély levegőt vettem, próbáltam elfojtani a sírást.
Úgy döntöttem, ideje teljesíteni a 6. pontot a listámon. Nagyon óvatosan és lassan felkeltem és elindultam Edward szóbája felé.
Úgy éreztem magam, mint egy felfújt lufi és biztos úgy is nézhettem ki. Legalább is a hasam.
Elég lassan haladtam, nem akartam sietni és semmi hirtelen mozdulatot tenni. Amint kiléptem a szobámból, Emett már mellettem is termett.
- Hagy segítsek hugi – mondta és óvatosan átkarolt.
- De el tudok menni a saját lábamon is – mondtam. És amúgy is magam akartam átmenni.
- Tudom, de vigyáznod kell magadra – felelte és ellentmondást nem tűrve felemelt és már az ajtó előtt is voltunk. Épp nyitott volna be mikor rá néztem.
- Kérlek – mondta – Hadd, menjek be egymagam – néztem rá szinte már boci szemekkel.
- De…
- Kérlek – hangsúlyoztam ki ezt az egy szót. Nagyot sóhajtott, majd nagyon óvatosan letett.
- Köszönöm – mondtam és megpusziltam. Emettet annyira meg szerettem. Egy igazi báty lett nekem olyan, akiről minden lány álmodik.
Nagy levegő vettem, majd kinyitottam az ajtót. Most először lépek be a szobájába mióta már megint nincs velem.
Lassan mentem be és meglepődve tapasztaltam, hogy semmi nem változott. Minden ugyan úgy állt, mint amikor utoljára voltam a szobában. Az ágy még mindig ott volt.
Visszanéztem az ajtóba. Emett még mindig ott állt mögöttem. Egymagam-akartam lenni, ezért se szó se beszéd, becsaptam az orra előtt az ajtót.
- Bocs… - motyogtam, de biztos voltam benne hogy hallja. Nem akartam, hogy valaki is velem legyen itt. Elég magamat szomorítani még jobban…
Lassan az íróasztalhoz sétáltam, amin szanaszét voltak papírok. Ahogy nézegettem jegyzeteket, egy kép esett ki belőle. Egy kép, amin ő és én voltunk. Még az iskolába készített Alice.
Lassan simítottam végig a kezem a képen. Bár itt lehetne velem.
De nem soká találkozunk megint! Ha rajtam múlik, nem soká megint együtt leszünk, örökre!
A képet a kezembe fogtam, úgy döntöttem elviszem magammal. A cd-khez sétáltam és elkezdtem lapozgatni őket.
Végül is megtaláltam, amit kerestem. Legalább is remélem, hogy az. A Cd tokra az volt írva, hogy „saját „.Nagyon reméltem, hogy ez annak a CD-nek a másolata, amit én kaptam tőle.
Betettem a cd lejátszóba és elindítottam. Az első szám nem az én altatóm volt, de ez a szám is gyönyörű. Tovább lapoztam. Végül a negyedik szám volt az.
A lábaim megremegtek a szám hallatán és lassan az ágyhoz sétáltam és ledűltem rá. A szám végére már folytak a könnyeim, főleg hogy egyre több emlékkép ugrott be.
Mikor vége lett a számnak, óvatosan felültem. Nem bírtam tovább itt maradni. A lyuk a mellkasomba még nagyobb lett és ki kellett mennem. Felálltam és az ajtóhoz sétáltam.
Emett még mindig kint várt. Oda jött hozzám és gyengéden átölelt, majd felemelt és bevitt a szobámba.
- Köszönöm- mondtam mikor elindult kifelé a szobából.
- Semmi. – mosolygott rám – Aludj egy kicsit – még ilyet se hallottam tőle. Nem mondtam semmit csak bólintottam. Emett kiment.
Persze nem akartam aludni, hisz még beszélnem kell Jacobbal, mert ki tudja, mikor tudok beszélni következőleg vele…
De végül mégis az álmosság győzött és én elaludtam.
Nem álmodtam semmit, de ez is rossz volt. Mikor felkeltem már kezdett sötétedni kint. Aztán Renesmee megrúgott és én halkan fel jajdúltam.
- Jól van kicsim – mondtam és megsimogattam a hasam – Már is kapsz inni.
Magamhoz emeltem a poharat, ami az ágyam szélén volt és ki ittam a pohár tartalmát, majd mélyeket lélegeztem.
Mikor jobban lettem, eldöntöttem, hogy beszélni fogok Jacobbal.
- Alice –mondtam ki a nevét.
Fél másodpercbe se telt és már ott is volt.
- Jól vagy ? – kérdezte
- Persze. Csak lenne egy kérésem.
- Igen?
- Felhívnád Jacobot? – kérdeztem
Alice aggódód pillantással nézett rám.
- Hát nem tudom Bella… elég veszélyes lenne. – mondta
- Nem érdekel – feleltem – muszáj, vele beszélnem.
- Hát rendben, de akkor én is itt leszek.
- Alice. Kérlek. Négyszemközt kell vele beszélnem.
- Muszáj?
- Nagyon sokat jelentene nekem – tudtam, hogy erre úgyse mond nemet
- Megkeresem – mondta és már el is tűnt.
Körülbelül 5 perc múlva jött vissza az ablakon keresztül
- Nem soká itt lesz, csak felvesz valami ruhát – mondtam nekem majd leült a székbe velem szembe.
- Köszi.
És valóban, két perc múlva már nyílt is az ajtó és belépett rajta Jacob.
- Szia – köszönt és mellém ült az ágyra és óvatosan megpuszilt
- Szia – köszöntem neki én is és megfogtam a kezét.
- Beszélni akartál velem? – kérdezte
- Igen… - ránéztem Alicera – Megtennéd, hogy hozol inni Renesmének – kérdeztem és oda nyújtottam neki a poharat.
Alice megforgatta a szemeit majd kiment a pohárral.
- Szóval? – kérdezte Jacob
- Tudod hogy- hogy döntöttem – kezdtem bele
Jacob fájdalmasan bólintott.
- Nem gondoltad meg magad? – kérdezte reménykedve
Megráztam a fejem.
- Soha egy percig se gondolkoztam ezen. Ez lesz a legjobb.
- Kinek? – kérdezte
- Nekem…
- Önző vagy- mondta, és ez a szó nagyon fájt. Tényleg önző lennék?
- Mert? – kérdeztem
- Mert csak magadra gondolsz, másra nem. Gondolj Charlira, anyukádra, a barátaidra és… és rám – mondta – Tudod, mennyire fáj?
- Mert te tudod, nekem mennyire fáj? – kérdeztem indulatosan. Nagyon rosszul éreztem magam Jacob szavaitól.
- Bella… engem nem érdekel, ha olyan leszel, mint ők… nem érdekel ha majd bűzleni fogsz vagy ha majd vért iszol… még mindig jobb mintha nem lennél. – mondta
- Nem lennék ugyan olyan, mint most – mondtam
- De lennél. És Ő is ezt akarná – mondta Jacob és tudtam, hogy Edwardra gondol
- Ő sose akarta, hogy vámpír legyek – mondtam
- De ha a halál és az átváltoztatás közt kellene választania, biztos, hogy a másodikat választaná – mondtam
- De ő nincs itt – mondtam. – És én nélküle nem birok élni!
- Bella…
- Jacob. Ha átváltozok, nem 10 évről lesz szó, hanem ezer, vagy tíz ezer vagy még több évről. Én nem bírok nélküle egy napot sem ki, nem hogy egy örökké valóságot.
- Idáig is kibírtad!
- Mert itt van ő – mondtam és a hasamra tettem az összekulcsolt kezünket.
- Utána is itt lesz és fontosabb lenne hogy vele legyél…
- Nem… megfogja érteni ha felnő…
- Ha felnő… - jegyezte meg gúnyosan. És ez megint egy tőrdöfés volt a vérző szívembe.
- Fel fog nőni – mondtam
- Fel... de én utálni fogom. – még egy döfés. Ha így folytatja, elvérzik a szíve és nincs, ki meggyógyítsa
- Ne utáld… kérlek – nyögtem
- De… utálni fogom őt, mert elvett téged… utálni és megvetni.
- Ne… - sírtam és a fülemre tettem a kezeimet, mint egy hisztis kisgyerek aki nem akarja hallani az anyja szidását.
- Sajnálom Bella… ha miatta halsz meg… nem kérheted tőlem hogy szeressem…
- Elég kegyen! – lépett be Jasper – Nem veszed észre hogy mennyire fájnak neki a szavaid?
- Csak az igazságot mondtam – mondtam – Sose fogom…
- Elég! – kiabálta Jasper és Jacob felé indult, aki akkor már felpattant.
- Neee! – kiabáltam. Nem akartam, hogy harcoljanak.
Jacob remegni kezdett, Jasper megtorpant. Most kell közéjük állnom. Nem harcolhatnak!
Gondolkodás nélkül, gyorsan semmire nem figyelve ugrottam fel az ágyról. Bár ne tettem volna! A fájdalom a gerincembe villámcsapásként ért és a reccsenés hallatára csak még rosszabbul lettem. Éreztem, hogy elesek és hogy a fejem nagyot csattan az ágy szélébe. Hallottam Jasper kétségbe esett kiáltását, majd egyre több hangra lettem figyelmes.
- Leszakadta a placenta. Kikkel venni minél hamarabb – hallottam Carlisle hangját, majd éreztem, hogy felemel
- Vedd ki…- nyögtem
- Minden rendben lesz Bella – mondta
Éreztem, hogy lefektet egy műtőasztalra. Vagyis gondoltam, hogy az…
- Vedd ki… - nyögtem
- Bella nyugi…- mondta mellőle Alice
Még utoljára ránéztem, majd minden elsötétült, de a hangokat hallottam.
- Nem látok…- motyogtam és éreztem, hogy sírok.
Rengeteg hangot hallottam, de csak egyre figyeltem, ami ijedt volt, és a fülem mellől jött.
- Bella! Kicsim itt vagyok! – hallottam meg a világ legszebb hangját. Már meghaltam? Ha igen, akkor miért érzem a fájdalmat? Ha nem akkor miért hallom a hangját? Csak még jobban sírni kezdtem. Egy selymes, hideg érintést réeztem az arcomon, majd egy puha, hideg ajkat a számon, ahogy megcsókol. Szerintem már tényleg meghaltam… a fájdalom kezdet elmúlni, és a világ elcsendesült körülöttem, még annyit mondtam:
- Szeretlek Edward…
Sötétség, csend.
Sajnálom hogy nem hoztam hamarabb de sajnos sok dolgom van. A dijjakat köszönöm, amint lesz időm válaszolok és kiteszem:) Tényleg nagyon köszönöm:)♥♥
A hétvégén biztos nem leszek, mivel osztálykiránduláson leszek:D:D
Majd bepótolom:) Sziasztok:)
40. fejezet
/Bella szemszög/
Három nap telt el mióta megírtam a listát. Az 5,7,8,9 –es számú már kipipálva. A többén még dolgozom. A 10ről lemondtam, hisz mozdulni alig bírok, nem hogy a rétre kimenni. Az elsőhöz még nem volt bátorságom, egyszerűen nem tudtam mit mondhatnék Charlinak és Renének. Persze azt nem akarom, hogy most utoljára beszélünk, és csak el akarom mondani, hogy mennyire, szeretlek. Ezt semmi féle kép se. Hagy higgyék, hogy minden rendbe. Jakkel még nem volt időm beszélni. Azóta nem is láttam. Biztos haragszik… Pedig muszáj lesz feljönnie, hogy beszéljünk minél hamarabb, mert érzem, hogy már nem sokáig lesz rá lehetőség.
De most az első és a legfontosabb dolgon kell túl esnem.
Felemeltem a telefont és tárcsázni kezdtem Charli számát.
Két csőrgés után fel is vette.
- Halló?- hallottam meg apa hangját és a szívem összeszorult, ahogy magam elé képzeltem arcát.
- Szia, Apa – mondtam- Bells vagyok – mindig így hívott
- Bells! – sóhajtott fel és egy kis megnyugvás volt a hangjába. Utoljára 2 hete, ha beszéltem vele. – Hogy vagy? Milyen Los Angeles?- na, igen ő úgy tudja, hogy ott vagyok Alicel
- Nagyon jól vagyok – mondtam – és Los Angeles fantasztikus. Alice egyik boltból a másikba ráncigál mindennap, ezért nem is volt nagyon időm hívni – hazudtam
- Rendben. Mond meg Alice-nak hogy üdvözlöm, és hogy ajánlom, hogy nagyon vigyázzon rád.
- Átadom – motyogtam- És te hogy vagy? – kérdeztem
- Én köszönöm remekül – válaszolt- Bill-el szinte mindennap kint vagyunk a tónál. Már rengeteg halat fogtunk, és mind a hűtőben van, várják hogy valaki megsüsse – hallottam a hangján hogy mosolyog
- Majd megsütöm – mondtam halkan, fájt hogy hazudnom kell neki – De akár te is megpróbálhatnád megsütni. Nem olyan nehéz. Csak…
- Oké Bells – vágott közbe – Majd megtanulom, de akkor is jobb lenne ha te csinálnád.
- Tudom.
- Mikor jössz haza? – kérdezte
- Még nem tudom…
- De jól vagy? – kérdezte és tudtam, hogy most nem az egészségre érti a kérdést, hanem a lelkemre.
- J…Jól.. – mondtam
- Figyelj Bella, tudom, hogy nehéz ide visszajönnöd, de…
- Tudom apa – nem akartam végig hallgatni – Már jól vagyok és vissza tudok majd menni, de most jó itt – mondtam
- Rendben kicsim.
- Apa?
- Igen?
- Nagyon, nagyon szeretlek – mondtam ki amit már régóta kiakartam –Te vagy a legjobb apa a világon.
- Kicsim, még a végén elérzékenyülök – mondta. És a hangján tényleg hallottam, pedig ez nem vall rá. – Én is nagyon- nagyon szeretlek, és már nagyon hiányzol.
- Te is nekem – mondtam- Mindent köszönök – még ezt is el kellett mondanom.
- Ugyan kicsim… mindent azért teszek, mert szeretlek.
- Köszönöm – mondtam megint.
Hallottam, hogy elmosolyodott.
- Most le kell tennem – mondtam, mert már a sírás küszöbén álltam, pedig most még erősnek kell lennem – Szeretlek – mondtam ki megint, utoljára az életembe.
- Én is drágám. Nagyon szeretlek – mondta
- Szia, Apu.
- Szia Bells.
Rögtön lecsaptam a telefont és a párnába nyomtam az arcom. Nem akartam, hogy valaki is meghallja, hogy sírok, mert akkor azt hiszik, azzal tesznek jót, hogy ha átváltoztatnak.
Még hátra volt René. Miután kicsit megnyugodtam tárcsáztam is a számát. Minél hamarabb túl akartam lenni ezen. Alig csörgött ki már fel is vette:
- Bella kicsim! Hogy vagy? - kérdezte rögtön
- Szia, Anyu. Köszönöm jól… Los Angeles fantasztikus! – mondtam
- Nagyon örülök neki, hogy jól érzed magad. Mikor mentek vissza Forksba? – kérdezte
- Öhm… nem tudom. Majd meglátjuk –feleltem
- Rendben, de kicsim nagyon vigyázzatok magatokra.
- Vigyázunk – mondtam
- Puszilom Alice-t.
- Átadom. És ti hogy vagytok? – kérdeztem
- Jól. Philnek egész jól megy az oktatás, és Párizs gyönyörű – na, igen. Phil most ott edzősödik.
- Az nagyon jó. – mondtam
- Az. Remélem, egyszer te is eljössz ide. Meg kell nézned ezt az országot.
- majd egyszer elmegyek – mondtam.
- Rendben.
- Anya, nagyon szeretlek – mondtam
- Jajj kicsim, én is nagyon-nagyon szeretlek. Nagyon hiányzol.
- Te is nekem. Mindent köszönök anya.
- Ugyan már kicsim… mi ez az érzelgődés? Nem szoktál ilyenért felhívni – hát igen. Anya mindig rá tappin a lényegre.
- Csak gondoltam elmondom, hogy mennyire szeretlek – feleltem
- Én is szeretlek kicsim.
Egy kis csend következett, majd ős szólt meg.
- Sajnálom kicsim, de most mennem kell. Majd egyik este felhívlak. Vigyázz magadra nagyon. Nagyon szeretlek.
- Én is szeretlek.
- Szia.
- Szia, Anyu.
Hát ez gyors volt. Ha tudta volna, hogy most beszélünk utoljára biztos nem tette volna le a telefont. De ő ezt nem tudhatja.
Mély levegőt vettem, próbáltam elfojtani a sírást.
Úgy döntöttem, ideje teljesíteni a 6. pontot a listámon. Nagyon óvatosan és lassan felkeltem és elindultam Edward szóbája felé.
Úgy éreztem magam, mint egy felfújt lufi és biztos úgy is nézhettem ki. Legalább is a hasam.
Elég lassan haladtam, nem akartam sietni és semmi hirtelen mozdulatot tenni. Amint kiléptem a szobámból, Emett már mellettem is termett.
- Hagy segítsek hugi – mondta és óvatosan átkarolt.
- De el tudok menni a saját lábamon is – mondtam. És amúgy is magam akartam átmenni.
- Tudom, de vigyáznod kell magadra – felelte és ellentmondást nem tűrve felemelt és már az ajtó előtt is voltunk. Épp nyitott volna be mikor rá néztem.
- Kérlek – mondta – Hadd, menjek be egymagam – néztem rá szinte már boci szemekkel.
- De…
- Kérlek – hangsúlyoztam ki ezt az egy szót. Nagyot sóhajtott, majd nagyon óvatosan letett.
- Köszönöm – mondtam és megpusziltam. Emettet annyira meg szerettem. Egy igazi báty lett nekem olyan, akiről minden lány álmodik.
Nagy levegő vettem, majd kinyitottam az ajtót. Most először lépek be a szobájába mióta már megint nincs velem.
Lassan mentem be és meglepődve tapasztaltam, hogy semmi nem változott. Minden ugyan úgy állt, mint amikor utoljára voltam a szobában. Az ágy még mindig ott volt.
Visszanéztem az ajtóba. Emett még mindig ott állt mögöttem. Egymagam-akartam lenni, ezért se szó se beszéd, becsaptam az orra előtt az ajtót.
- Bocs… - motyogtam, de biztos voltam benne hogy hallja. Nem akartam, hogy valaki is velem legyen itt. Elég magamat szomorítani még jobban…
Lassan az íróasztalhoz sétáltam, amin szanaszét voltak papírok. Ahogy nézegettem jegyzeteket, egy kép esett ki belőle. Egy kép, amin ő és én voltunk. Még az iskolába készített Alice.
Lassan simítottam végig a kezem a képen. Bár itt lehetne velem.
De nem soká találkozunk megint! Ha rajtam múlik, nem soká megint együtt leszünk, örökre!
A képet a kezembe fogtam, úgy döntöttem elviszem magammal. A cd-khez sétáltam és elkezdtem lapozgatni őket.
Végül is megtaláltam, amit kerestem. Legalább is remélem, hogy az. A Cd tokra az volt írva, hogy „saját „.Nagyon reméltem, hogy ez annak a CD-nek a másolata, amit én kaptam tőle.
Betettem a cd lejátszóba és elindítottam. Az első szám nem az én altatóm volt, de ez a szám is gyönyörű. Tovább lapoztam. Végül a negyedik szám volt az.
A lábaim megremegtek a szám hallatán és lassan az ágyhoz sétáltam és ledűltem rá. A szám végére már folytak a könnyeim, főleg hogy egyre több emlékkép ugrott be.
Mikor vége lett a számnak, óvatosan felültem. Nem bírtam tovább itt maradni. A lyuk a mellkasomba még nagyobb lett és ki kellett mennem. Felálltam és az ajtóhoz sétáltam.
Emett még mindig kint várt. Oda jött hozzám és gyengéden átölelt, majd felemelt és bevitt a szobámba.
- Köszönöm- mondtam mikor elindult kifelé a szobából.
- Semmi. – mosolygott rám – Aludj egy kicsit – még ilyet se hallottam tőle. Nem mondtam semmit csak bólintottam. Emett kiment.
Persze nem akartam aludni, hisz még beszélnem kell Jacobbal, mert ki tudja, mikor tudok beszélni következőleg vele…
De végül mégis az álmosság győzött és én elaludtam.
Nem álmodtam semmit, de ez is rossz volt. Mikor felkeltem már kezdett sötétedni kint. Aztán Renesmee megrúgott és én halkan fel jajdúltam.
- Jól van kicsim – mondtam és megsimogattam a hasam – Már is kapsz inni.
Magamhoz emeltem a poharat, ami az ágyam szélén volt és ki ittam a pohár tartalmát, majd mélyeket lélegeztem.
Mikor jobban lettem, eldöntöttem, hogy beszélni fogok Jacobbal.
- Alice –mondtam ki a nevét.
Fél másodpercbe se telt és már ott is volt.
- Jól vagy ? – kérdezte
- Persze. Csak lenne egy kérésem.
- Igen?
- Felhívnád Jacobot? – kérdeztem
Alice aggódód pillantással nézett rám.
- Hát nem tudom Bella… elég veszélyes lenne. – mondta
- Nem érdekel – feleltem – muszáj, vele beszélnem.
- Hát rendben, de akkor én is itt leszek.
- Alice. Kérlek. Négyszemközt kell vele beszélnem.
- Muszáj?
- Nagyon sokat jelentene nekem – tudtam, hogy erre úgyse mond nemet
- Megkeresem – mondta és már el is tűnt.
Körülbelül 5 perc múlva jött vissza az ablakon keresztül
- Nem soká itt lesz, csak felvesz valami ruhát – mondtam nekem majd leült a székbe velem szembe.
- Köszi.
És valóban, két perc múlva már nyílt is az ajtó és belépett rajta Jacob.
- Szia – köszönt és mellém ült az ágyra és óvatosan megpuszilt
- Szia – köszöntem neki én is és megfogtam a kezét.
- Beszélni akartál velem? – kérdezte
- Igen… - ránéztem Alicera – Megtennéd, hogy hozol inni Renesmének – kérdeztem és oda nyújtottam neki a poharat.
Alice megforgatta a szemeit majd kiment a pohárral.
- Szóval? – kérdezte Jacob
- Tudod hogy- hogy döntöttem – kezdtem bele
Jacob fájdalmasan bólintott.
- Nem gondoltad meg magad? – kérdezte reménykedve
Megráztam a fejem.
- Soha egy percig se gondolkoztam ezen. Ez lesz a legjobb.
- Kinek? – kérdezte
- Nekem…
- Önző vagy- mondta, és ez a szó nagyon fájt. Tényleg önző lennék?
- Mert? – kérdeztem
- Mert csak magadra gondolsz, másra nem. Gondolj Charlira, anyukádra, a barátaidra és… és rám – mondta – Tudod, mennyire fáj?
- Mert te tudod, nekem mennyire fáj? – kérdeztem indulatosan. Nagyon rosszul éreztem magam Jacob szavaitól.
- Bella… engem nem érdekel, ha olyan leszel, mint ők… nem érdekel ha majd bűzleni fogsz vagy ha majd vért iszol… még mindig jobb mintha nem lennél. – mondta
- Nem lennék ugyan olyan, mint most – mondtam
- De lennél. És Ő is ezt akarná – mondta Jacob és tudtam, hogy Edwardra gondol
- Ő sose akarta, hogy vámpír legyek – mondtam
- De ha a halál és az átváltoztatás közt kellene választania, biztos, hogy a másodikat választaná – mondtam
- De ő nincs itt – mondtam. – És én nélküle nem birok élni!
- Bella…
- Jacob. Ha átváltozok, nem 10 évről lesz szó, hanem ezer, vagy tíz ezer vagy még több évről. Én nem bírok nélküle egy napot sem ki, nem hogy egy örökké valóságot.
- Idáig is kibírtad!
- Mert itt van ő – mondtam és a hasamra tettem az összekulcsolt kezünket.
- Utána is itt lesz és fontosabb lenne hogy vele legyél…
- Nem… megfogja érteni ha felnő…
- Ha felnő… - jegyezte meg gúnyosan. És ez megint egy tőrdöfés volt a vérző szívembe.
- Fel fog nőni – mondtam
- Fel... de én utálni fogom. – még egy döfés. Ha így folytatja, elvérzik a szíve és nincs, ki meggyógyítsa
- Ne utáld… kérlek – nyögtem
- De… utálni fogom őt, mert elvett téged… utálni és megvetni.
- Ne… - sírtam és a fülemre tettem a kezeimet, mint egy hisztis kisgyerek aki nem akarja hallani az anyja szidását.
- Sajnálom Bella… ha miatta halsz meg… nem kérheted tőlem hogy szeressem…
- Elég kegyen! – lépett be Jasper – Nem veszed észre hogy mennyire fájnak neki a szavaid?
- Csak az igazságot mondtam – mondtam – Sose fogom…
- Elég! – kiabálta Jasper és Jacob felé indult, aki akkor már felpattant.
- Neee! – kiabáltam. Nem akartam, hogy harcoljanak.
Jacob remegni kezdett, Jasper megtorpant. Most kell közéjük állnom. Nem harcolhatnak!
Gondolkodás nélkül, gyorsan semmire nem figyelve ugrottam fel az ágyról. Bár ne tettem volna! A fájdalom a gerincembe villámcsapásként ért és a reccsenés hallatára csak még rosszabbul lettem. Éreztem, hogy elesek és hogy a fejem nagyot csattan az ágy szélébe. Hallottam Jasper kétségbe esett kiáltását, majd egyre több hangra lettem figyelmes.
- Leszakadta a placenta. Kikkel venni minél hamarabb – hallottam Carlisle hangját, majd éreztem, hogy felemel
- Vedd ki…- nyögtem
- Minden rendben lesz Bella – mondta
Éreztem, hogy lefektet egy műtőasztalra. Vagyis gondoltam, hogy az…
- Vedd ki… - nyögtem
- Bella nyugi…- mondta mellőle Alice
Még utoljára ránéztem, majd minden elsötétült, de a hangokat hallottam.
- Nem látok…- motyogtam és éreztem, hogy sírok.
Rengeteg hangot hallottam, de csak egyre figyeltem, ami ijedt volt, és a fülem mellől jött.
- Bella! Kicsim itt vagyok! – hallottam meg a világ legszebb hangját. Már meghaltam? Ha igen, akkor miért érzem a fájdalmat? Ha nem akkor miért hallom a hangját? Csak még jobban sírni kezdtem. Egy selymes, hideg érintést réeztem az arcomon, majd egy puha, hideg ajkat a számon, ahogy megcsókol. Szerintem már tényleg meghaltam… a fájdalom kezdet elmúlni, és a világ elcsendesült körülöttem, még annyit mondtam:
- Szeretlek Edward…
Sötétség, csend.
Sajnálom hogy nem hoztam hamarabb de sajnos sok dolgom van. A dijjakat köszönöm, amint lesz időm válaszolok és kiteszem:) Tényleg nagyon köszönöm:)♥♥
A hétvégén biztos nem leszek, mivel osztálykiránduláson leszek:D:D
Majd bepótolom:) Sziasztok:)
2010. április 11., vasárnap
3.rész
3.rész
Meglepetés
Nos ez nagyon meglepett.Azt sem tudtam,hogy mi történik most körülöttem.Charlira ,Billyre és a falkára számítottam,de az osztálytársaimra nem.Egyáltalán hogy-hogy itt vanak?
-Mi folyik itt Jake?-kérdeztem meglepetten.
-Egyszerűen eljöttünk,mivel eddig egyszer sem voltál osztálytalálkozón-jött oda melém egyik legjobb barátom Sharon-ezért fehívtuk Jaket,hogy mikor leszel itt legközeleb és megtudtuk,hohy ma.Ezért úgy gondoltuk,hogy meglátogatunk és megkérdezzük,hogy miért nem jöttél egyszer sem.
-Hát..van néhány kifogásom-mosolyodtam el,miközben megöleltem,vigyázva,hogy ne nagyon érjek hozzá.
-Ott akarsz állni és tátani a szádat-szólalt meg Adam-vagy idejösz nekünk is köszönni,és mesélni,hogy mit csinálsz mostanában,hogy annyira elfoglalt vagy.
-Egyáltalán, hogy nézel ki?-kérdezte Alex-kész model vagy. Csak nem az északisarkon jársz egyetemre?Vagy csak kisetetted magad?
-Nem.Egyszerűen nem süt olyan sokat a nap ahol játok egyetemre,sepedig itt-hatudtam-mosz is csoda hogy nem szakad az eső-mentem közelebb hozzájuk.Egy pillanatra sem eresztettem el Jaket. Mindenkit megöleltem. Jaknek talán igaza. El kellett volna mennem, vadásznom. Ilyen hirtelen, ilyen sok ember közé keveredni nem volt tanácsos. Minden egyes levegővétel erősebbé tette a torkomban a tűz.
- És hova jársz egyetemre?- érdeklődött Kate
- Dortmundba.
- Dortmundba?- kérdezték kórusban.
- Igen. Engem is meglepett, hogy felvettek-bólogattam.
A nap további részében elmeséltem nekik, hogy mi történt velem, persze kihagytam a vámpíros részét. Sam és Quil elmentek délután járőrözni és nem is jöttek vissza estig. A többiek is elmesélték, hogy kit hova vettek fel. Például az osztály második agytrösztje Henryt az Oxforta vették fel.
- Na és Cullenékről tudsz valamit?- érdeklődött- Angela.
- Nem tudok róluk, semmit- és ez igaz volt.5 éve egy szót nem hallottam róluk. Nem is jelentkeztek. De ez így volt rendjén.
- Furcsa. Pedig azt hitem, hogy velük vagy, mivel ők sem voltak egyszer sem oszálytalálkozón.
- Pedig nem tudok róluk semmit-és nem is akartam még egy ideig. Hirtelen Samék bukkantak fel az erdő szélén. Arcukról aggodalmat olvastam le-egy pillanat srácok-álltam fel a székből. Jake jött utánam.
Sammékkel félrehúzódtunk, ahol már senki nem hall minket.
- Mi a gond Sam?- kérdeztem tőle.
- Vámpírok. Forksban. Nem tudjuk megmondani, hogy kié, mivel keveredik a túrázók szagával- mondta.
- Pontosan hol?- kérdeztem aggodalmasan, miközben visszanéztem a többiekre, akik vidáman cseveréztek. Ha nem vegetáriánus vámpírokkal van dolgunk, amit kétlek, akkor ők veszélyben vannak.
- Ez a gond. Most hogy itt vannak, és nem tudjuk kik ők a szabályaink érvénybe léptek. Ha Cullenék is azok vagy nem léphetünk a területükre.
- Akkor ideje, hogy elmenjek vadászni-sóhajtottam.
- Túl veszélyes Ivett- rázta a fejét Sam- lehetnek többen is.
- Nem szándékozom harcba keveredni velük, csak közölni akarom, hogy ez a mi területünk. És Jake velem jön.
- Rendben, de jelezzetek, ha valami baj van-egyezett bele Sam. Gyorsan visszamentem a többiekhez, majd elköszöntem tőlük.
- Indulhatunk? - kérdeztem Jaketől, mire befutott az erdőbe. Még láttam, hogy megremeg a teste, majd átváltozik.
- Hát akkor menjünk vadászni-rohantam utána.
Meglepetés
Nos ez nagyon meglepett.Azt sem tudtam,hogy mi történik most körülöttem.Charlira ,Billyre és a falkára számítottam,de az osztálytársaimra nem.Egyáltalán hogy-hogy itt vanak?
-Mi folyik itt Jake?-kérdeztem meglepetten.
-Egyszerűen eljöttünk,mivel eddig egyszer sem voltál osztálytalálkozón-jött oda melém egyik legjobb barátom Sharon-ezért fehívtuk Jaket,hogy mikor leszel itt legközeleb és megtudtuk,hohy ma.Ezért úgy gondoltuk,hogy meglátogatunk és megkérdezzük,hogy miért nem jöttél egyszer sem.
-Hát..van néhány kifogásom-mosolyodtam el,miközben megöleltem,vigyázva,hogy ne nagyon érjek hozzá.
-Ott akarsz állni és tátani a szádat-szólalt meg Adam-vagy idejösz nekünk is köszönni,és mesélni,hogy mit csinálsz mostanában,hogy annyira elfoglalt vagy.
-Egyáltalán, hogy nézel ki?-kérdezte Alex-kész model vagy. Csak nem az északisarkon jársz egyetemre?Vagy csak kisetetted magad?
-Nem.Egyszerűen nem süt olyan sokat a nap ahol játok egyetemre,sepedig itt-hatudtam-mosz is csoda hogy nem szakad az eső-mentem közelebb hozzájuk.Egy pillanatra sem eresztettem el Jaket. Mindenkit megöleltem. Jaknek talán igaza. El kellett volna mennem, vadásznom. Ilyen hirtelen, ilyen sok ember közé keveredni nem volt tanácsos. Minden egyes levegővétel erősebbé tette a torkomban a tűz.
- És hova jársz egyetemre?- érdeklődött Kate
- Dortmundba.
- Dortmundba?- kérdezték kórusban.
- Igen. Engem is meglepett, hogy felvettek-bólogattam.
A nap további részében elmeséltem nekik, hogy mi történt velem, persze kihagytam a vámpíros részét. Sam és Quil elmentek délután járőrözni és nem is jöttek vissza estig. A többiek is elmesélték, hogy kit hova vettek fel. Például az osztály második agytrösztje Henryt az Oxforta vették fel.
- Na és Cullenékről tudsz valamit?- érdeklődött- Angela.
- Nem tudok róluk, semmit- és ez igaz volt.5 éve egy szót nem hallottam róluk. Nem is jelentkeztek. De ez így volt rendjén.
- Furcsa. Pedig azt hitem, hogy velük vagy, mivel ők sem voltak egyszer sem oszálytalálkozón.
- Pedig nem tudok róluk semmit-és nem is akartam még egy ideig. Hirtelen Samék bukkantak fel az erdő szélén. Arcukról aggodalmat olvastam le-egy pillanat srácok-álltam fel a székből. Jake jött utánam.
Sammékkel félrehúzódtunk, ahol már senki nem hall minket.
- Mi a gond Sam?- kérdeztem tőle.
- Vámpírok. Forksban. Nem tudjuk megmondani, hogy kié, mivel keveredik a túrázók szagával- mondta.
- Pontosan hol?- kérdeztem aggodalmasan, miközben visszanéztem a többiekre, akik vidáman cseveréztek. Ha nem vegetáriánus vámpírokkal van dolgunk, amit kétlek, akkor ők veszélyben vannak.
- Ez a gond. Most hogy itt vannak, és nem tudjuk kik ők a szabályaink érvénybe léptek. Ha Cullenék is azok vagy nem léphetünk a területükre.
- Akkor ideje, hogy elmenjek vadászni-sóhajtottam.
- Túl veszélyes Ivett- rázta a fejét Sam- lehetnek többen is.
- Nem szándékozom harcba keveredni velük, csak közölni akarom, hogy ez a mi területünk. És Jake velem jön.
- Rendben, de jelezzetek, ha valami baj van-egyezett bele Sam. Gyorsan visszamentem a többiekhez, majd elköszöntem tőlük.
- Indulhatunk? - kérdeztem Jaketől, mire befutott az erdőbe. Még láttam, hogy megremeg a teste, majd átváltozik.
- Hát akkor menjünk vadászni-rohantam utána.
2010. április 10., szombat
39. fejezet
Sziasztook:)
Nagyonsajnálom hogy nem jöttem eddig, de mint chatbe írtam rengeteg dolog jött közbe... nagyon sajnálom, de én is emberből vagyok és nekem is lehetnek gondjaim.
De mindegy, a lényeg hogy most itt vagyok és bár (szerintem) egy elég rossz fejezetet hoztam (elég béna lett) de legalább hoztam és azért remélem nektek valamennyire tetszeni fog:D
Kérlek titeket, írjatok kommentárt, mert kíváncsi vagyok...:S:D
39. fejezet
Én nem akartam megölni azt az ártatlan embert, de meg tettem. Egy szörnyeteg vagyok! Jobb is Bellának, hogy nem vagyok már a közelébe… vajon ha Bellát hozták volna be őt is megölten volna? Egy szörnyeteg vagyok, akinek nem is lenne szabad léteznie. Azt a nőt még biztos haza várták. Biztos volt egy szerető családja, akik többé már nem láthatják őt.
Utálom magam! Persze öltem már embert előtte, de azok mind olyanok voltak, akik megérdemelték a halált. De ennek ellenére én se vagyok más, mint azok… én is ugyan úgy megérdemelném, hisz megöltem őket és most ezt az ártatlan nőt is.
Gyenge, megtört, vértelen kiszáradt teste előttem hevert. A sikolyát még most is hallom a fülembe…
Elfordultam, nem bírtam tovább nézni. Vajon, mint gondolna rólam a családom, ha megtudnák, hogy mit tettem? Nem hiszem, hogy többé Carlisle vagy Esme szemébe tudnék nézni… biztos nagyon csalódottak lesznek, már ha ki jutok innen valamikor. És Bella? Ő biztos félni fog tőlem. Azon se csodálkoznék, ha elmenekülne. Vagyis megpróbálna, mert amilyen önző vagyok, úgyse engedném el.
- Edward? – kérdezte Stella és leült mellém. Nem akartam megfordulni, nem akartam látni a nő testét, így csak Stellára néztem.
- Jól vagy? – kérdezte
Bólintottam. Láttam rajta, hogy őt is bántja ez az egész, hisz ő is és a testvére is állatvérrel táplálkozott. Ránéztem, és ő alig észrevehetően a fejére mutatott és én rögtön megértettem, hogy mit akar.
- Hallasz? – kérdezte gondolatban. Bólintottam. – Minden rendben lesz – mondta – Nem a te hibád. Sajnos az ösztöneinknek nem tudunk parancsolni, főleg hogy már régóta nem vadásztunk…
- Igen… - gondoltam - De ő egy ártatlan ember volt. Egy ember, akit a családja még haza vár…
- Téged is haza vár a családod – mondta – És ha nem ölted volna meg, akkor biztos nem sikerülne a tervünk. Sajnos ő most kellett hozzá. Holnap lesz a „csata”. Ha nem ittál volna, le lennél gyengülve, és ha szabadba mennél nem bírnád ki és baj lenne belőle. Muszáj volt. Ne emészd magad! Gondolj a családodra.
- Rájuk gondolok. Nem tudok a szemükbe nézni.
- Meg fogják érteni. Edward, sajnos nekünk ez a természetünk. És bár mi próbálunk a természet ellen tenni azzal, hogy nem emberi vérrel táplálkozunk, de mi akkor is ezek vagyunk.
Nem mondtam semmit csak bólintottam. Egy kis csend következett, amit ő szakított meg.
- Legkésőbb holnapután már Bellával lehetsz – mondta és rám mosolygott – Holnap indulunk a Volturi ellen. És ha minden a terv szerint halad, akkor holnap ilyen korra már Amerika felé tartasz.
- Remélem sikerülni fog - mondtam
- Minden rendben lesz. Csak figyelnünk kell rá, hogy ne vegyenek észre semmit. És ne feledd amit megbeszéltünk. Csak akkor próbálunk meg elszökni, mikor már a harc elkezdődött…
- Tudom – mondtam, bár biztos voltam benne, hogy nehéz lesz betartani, hisz ismertem magam.
- Edward. Ez nagyon fontos. Akkor rá jöhetnek Lucy képességére és ezt nem szeretném – mondta
- Igazad van és megértem. Figyelni fogok – mondtam
- Köszönöm – mosolygott rám.
- És ti mit csináltok, miután elszökünk? – kérdeztem
- Nem tudom – mondta elgondolkozva- Nem tudom, anya merre lehet… de nem maradhatunk itt… el kell tűnnünk egy időre…
- Gyertek velem – mondtam. Hisz ez a legkevesebb – Bemutatlak a családomnak.
- Hát nem tudom. Nagyon aranyos vagy, de nem akarunk zavarni, hisz biztos sok megbeszélni valótok lesz.
- De én komolyan mondom, hogy gyertek. Ott biztonságba lesztek, és tényleg nem maradhattok itt. Gyertek velem Forksba. Aztán majd egy idő után visszajöttök és megkeresitek édesanyátokat… de addig velünk jó dolgotok lesz.
- Nem zavarunk? – kérdeztem
- Dehogy is! Mindenki örülni fog! – mondtam – és ezzel még meg se tudom hálálni, amit értem tettetek – végül is nekik köszönhetem, ha kijutok és azt is, hogy még normális vagyok. Mert ha nem lettek volna velem biztos megörültem volna.
- Akkor nagyon szépen köszönjük. Nem maradunk majd sokáig, meg kell keresnünk anyát.
- Segítünk majd – feleltem.
- Köszönjük – mondta ezt már suttogva és átölelt. Visszaöleltem.
Miután elengedett visszament Lucy mellé, én pedig a fal felé fordulva maradtam.
Még mindig nem bírtam rá nézni a mögöttem fekvő élettelen testre.
Magamban számoltam a perceket. Vajon hány óra lehet? Teljesen elvesztettem az idő érzékem. Még csak ablak se volt, hogy lássuk, hogy világos, vagy sötét van. Már vártam azt a percet mikor elindulunk a harcba. Vártam, de csak azért, hogy minél hamarabb elindulhassak a számomra legfontosabb személyhez.
Felidéztem magamban az összes szép percet, amit vele töltöttem. Az első találkozást, a réten töltött időket, mindent.
Eszembe jutott valami. Gyorsan a zsebemhez kaptam. Félő volt, hogy amíg nem voltam magamnál esetleg elvették, de nem. Nyugodt sóhajjal nyugtáztam, hogy a kis doboz a zsebemben van. Elő vettem az apró dobozt, mely a gyűrűt tartalmazza, melyet remélem, egykor Bella visel majd.
A gyűrűt mindig magamnál hordtam, már csak azért is mert édesanyám gyűrűje volt. És utóbbi időbe azért is, hogy megkérjem Bellát, hogy jöjjön hozzám felességül. Épp aznap akartam megkérni, amikor elhoztak ide.
Még egy pillantást vetettem a gyűrűre, majd mélyen a zsebembe rejtettem.
Ha aznap nem megyek el vadászni, akkor már enyém lenne a világ legértékesebb kincse. Csak az enyém.
De nem, elmentem vadászni, holott nem is igazán volt rá szükségem, csak kicsit egyedül szerettem volna lenni, hogy összeszedjem a gondolataimat. És ez lett belőle! Több mint egy hónapja itt ülök egy sötétzárkába, ember vért ittam, és nem tudom, mi lehet Bellával és a családommal.
Azt már el döntöttem, hogy ha haza érek az első dolgom lesz, hogy megkérem Bella kezét és ha igent mond, megyünk Vegasba hogy minél hamarabb a felességem legyen. Csak sikerüljön minden a terc szerint és akkor semmi se állíthat meg.
Megint számolni kezdtem. Elszámoltam 6 órát mire végre Stella „szólt” hogy jönnek
- Ne feledd, mint ha hatna rád az erő. Mindig maradjunk egymáshoz közel és csak akkor megyünk el, ha elkezdődött a harc – üzente nekem gondolataiban. Bólintottam. – Minden rendben lesz… - üzente, majd felállt és Lucyval együtt mellém sétált.
Egymás mellett állva vártuk, hogy leérjenek a vámpírok, akik értünk jöttek. Már a többi fogvatartott is felállt és mellénk léptek. Senkit nem ismertem közülük (Stellán és Luyn kívül) de a gondolataik tiszták voltak és mindenkinek egy célja volt, mégpedig a szabadság.
Nem sokára kinyílt az ajtó és ahelyett, hogy világos lett volna, sötét volt kint. Tehát éjszaka lesz a harc. Ez valamivel még könnyebbé teszi a szökést.
Négy vámpír helyett most volt vagy húsz. Stella és én egymás mellett álltunk, és ugyan az a nő állt be mögénk, mint aki múltkor.
Lassan érezni kezdtem, hogy Lucy pajzsa körül vesz minket.
- Ne felesdjétek, tegyetek úgy mintha a hatása alatt lennétek! – üzente Lucy
A nő az egyik kezét a vállamra tette a másikkal Lucyt és Stellát fogta össze.
Most nem éreztem késztetést semmire, nem úgy mint a múltkori esetnél.
- Olvass a gondolataiba – üzente Stella – Így tudni fogd mit akar tenni.
- Rendben
Figyeltem a nő gondolatát és így tudtam mikor akar elindulni. Sikerült, semmit nem vett észre.
Rájöttem, hogy nem hagytuk el Olaszországot, egész idő alatt az országban voltunk.
Nagyon lassan haladtunk, legalább is vámpírokhoz képest. Ahogy közeledtünk Volterra felé (biztos voltam benne hogy arra megyünk) egyre több és több vámpír csatlakozott a csapathoz. Az úton volt időm egy kicsit a nő gondolataiban olvasni. Épp arra gondolt, hogy milyen jó lesz, ha majd bármikor, bárhol embervért ihat.
Körülbelül egy óra alatt értünk egy nagy mezőre, amit minden oldalról erdők zártak. Telihold volt, így az egész mezőt bevilágította a hold fénye.
A mező még üres volt. Egy sorba állítottak minket, legelöl a felkelés vezetői voltak.
Legalább félórát álltunk ott, csak a vezetők beszéltek. Nem figyeltem rájuk, mert még mindig a nő gondolatait hallgattam. A lélegzést leállítottam, nem akartam vérszagot érezni.
Félórás várakozás után, a távolból halk hangokat lehetett hallani, majd nem sokkal utána feltűnt Aro oldalán Marcussal, és Caiussal. Mögöttük jött Jane, Alex, Felix, Demetri, Renata, Chelesea és még rengeteg másik vámpír is. Felálltak velünk szembe egy sorba.
Aro szembe állt Henryvel.
- Hát eljöttetek – szólalt meg Henry
- Semmi pénzért nem hagytunk volna ki egy nyertes harcot – mondta Aro
- Nem bízd el magad. Aki itt nyeri fog ma az én leszek. Nézd csak meg a csapatom… a tieid közt nincs ennyi tehetség.
Aro végig nézett a hosszú soron, majd a tekintete megállapodott rajtam.
- Látom észrevetted a csapatom egyik büszkeségét, Edwardot. – mondta sötéten nevetve.
- Ő úgyse segít nektek – mondta Aro
- Ha önszántából nem, akkor majd segítséggel igen – mondta Henry
Aro még egyszer a szemembe nézett, majd vissza Henryre.
- Kezdjük el – mondta Aro – Túl akarok lenne ezen.
- Rendben, ha ennyire sietős neked a halál…
Aro sötéten elmosolyodott.
- Jane! – mondta ki a nevet gonosz mosollyal.
Jane Aro mellé lépett
- Igen mester?
- Tudod mi a dolgod.
Jane bólintott, majd szembe fordult velünk és ránézett a mögöttünk álló nőre. Alig pármásodperc múlva a nő a fájdalomtól sikítva rogyott térdre.
A Románoknak ennyi elég volt. Henry Aro felé vette az irányt. A harc elkezdődött.
- Gyerünk – mondta Stella – Most senki nem figyel ránk.
- Nem kellene segíteni Aroéknak? – kérdeztem
- Nem. Gyerünk!
Bólintotta és futni kezdtem Stella után.
Nem tudom hova futottunk, csak futottunk. Egy idő után Stella megállt és boldogan ölelt át.
- Sikerült – mondta
- Köszönöm – mondtam neki.
- Semmi. Gyerünk vadászni aztán, foglaljunk jegyet
Nem mondtam semmit csak bólintottam és követni kezdtem egy szarvas csorda illatát. Mind a három legalább két-három szarvast terítettünk le, majd amilyen gyorsan csak tudtunk elhagytuk a helyet.
- Hogyan tovább? – kérdezte Lucy amikor megálltunk egy kis város határánál.
- Pénz kell meg ruha - mondta Stella
- Gyertek.
Újabb egyórás futás következett. Nem akartam abba a házba menni, amiben egy hónappal ezelőtt voltunk, nem akartam kockázatni, bár biztos voltam benne hogy nem keresnek. De inkább a másik házunkba mentünk. Stellának Rosali ruhás szekrényét mutattam meg Lucynak meg Alice-t. Én gyorsan felhívtam a repteret és a jegyet foglaltam a leghamarabbi járatra. Mikor ez meg volt én is át öltöztem. A szemembe volt egy kis vörös szín, így egy betettem egy kontaklencsét.
Mikor végeztünk elindultunk a reptérre. Már csak egy óra volt az indulásig. A reptérig futottunk, majd felültünk a gépre és vártunk.
Vártam, hogy elinduljon a gép. Vártam, hogy újra láthassam a családom, hogy újra láthassam őt. Hogy újra magam mellett tudhassam, és hogy elmondhassam neki mennyire szeretem!
Nagyonsajnálom hogy nem jöttem eddig, de mint chatbe írtam rengeteg dolog jött közbe... nagyon sajnálom, de én is emberből vagyok és nekem is lehetnek gondjaim.
De mindegy, a lényeg hogy most itt vagyok és bár (szerintem) egy elég rossz fejezetet hoztam (elég béna lett) de legalább hoztam és azért remélem nektek valamennyire tetszeni fog:D
Kérlek titeket, írjatok kommentárt, mert kíváncsi vagyok...:S:D
39. fejezet
Én nem akartam megölni azt az ártatlan embert, de meg tettem. Egy szörnyeteg vagyok! Jobb is Bellának, hogy nem vagyok már a közelébe… vajon ha Bellát hozták volna be őt is megölten volna? Egy szörnyeteg vagyok, akinek nem is lenne szabad léteznie. Azt a nőt még biztos haza várták. Biztos volt egy szerető családja, akik többé már nem láthatják őt.
Utálom magam! Persze öltem már embert előtte, de azok mind olyanok voltak, akik megérdemelték a halált. De ennek ellenére én se vagyok más, mint azok… én is ugyan úgy megérdemelném, hisz megöltem őket és most ezt az ártatlan nőt is.
Gyenge, megtört, vértelen kiszáradt teste előttem hevert. A sikolyát még most is hallom a fülembe…
Elfordultam, nem bírtam tovább nézni. Vajon, mint gondolna rólam a családom, ha megtudnák, hogy mit tettem? Nem hiszem, hogy többé Carlisle vagy Esme szemébe tudnék nézni… biztos nagyon csalódottak lesznek, már ha ki jutok innen valamikor. És Bella? Ő biztos félni fog tőlem. Azon se csodálkoznék, ha elmenekülne. Vagyis megpróbálna, mert amilyen önző vagyok, úgyse engedném el.
- Edward? – kérdezte Stella és leült mellém. Nem akartam megfordulni, nem akartam látni a nő testét, így csak Stellára néztem.
- Jól vagy? – kérdezte
Bólintottam. Láttam rajta, hogy őt is bántja ez az egész, hisz ő is és a testvére is állatvérrel táplálkozott. Ránéztem, és ő alig észrevehetően a fejére mutatott és én rögtön megértettem, hogy mit akar.
- Hallasz? – kérdezte gondolatban. Bólintottam. – Minden rendben lesz – mondta – Nem a te hibád. Sajnos az ösztöneinknek nem tudunk parancsolni, főleg hogy már régóta nem vadásztunk…
- Igen… - gondoltam - De ő egy ártatlan ember volt. Egy ember, akit a családja még haza vár…
- Téged is haza vár a családod – mondta – És ha nem ölted volna meg, akkor biztos nem sikerülne a tervünk. Sajnos ő most kellett hozzá. Holnap lesz a „csata”. Ha nem ittál volna, le lennél gyengülve, és ha szabadba mennél nem bírnád ki és baj lenne belőle. Muszáj volt. Ne emészd magad! Gondolj a családodra.
- Rájuk gondolok. Nem tudok a szemükbe nézni.
- Meg fogják érteni. Edward, sajnos nekünk ez a természetünk. És bár mi próbálunk a természet ellen tenni azzal, hogy nem emberi vérrel táplálkozunk, de mi akkor is ezek vagyunk.
Nem mondtam semmit csak bólintottam. Egy kis csend következett, amit ő szakított meg.
- Legkésőbb holnapután már Bellával lehetsz – mondta és rám mosolygott – Holnap indulunk a Volturi ellen. És ha minden a terv szerint halad, akkor holnap ilyen korra már Amerika felé tartasz.
- Remélem sikerülni fog - mondtam
- Minden rendben lesz. Csak figyelnünk kell rá, hogy ne vegyenek észre semmit. És ne feledd amit megbeszéltünk. Csak akkor próbálunk meg elszökni, mikor már a harc elkezdődött…
- Tudom – mondtam, bár biztos voltam benne, hogy nehéz lesz betartani, hisz ismertem magam.
- Edward. Ez nagyon fontos. Akkor rá jöhetnek Lucy képességére és ezt nem szeretném – mondta
- Igazad van és megértem. Figyelni fogok – mondtam
- Köszönöm – mosolygott rám.
- És ti mit csináltok, miután elszökünk? – kérdeztem
- Nem tudom – mondta elgondolkozva- Nem tudom, anya merre lehet… de nem maradhatunk itt… el kell tűnnünk egy időre…
- Gyertek velem – mondtam. Hisz ez a legkevesebb – Bemutatlak a családomnak.
- Hát nem tudom. Nagyon aranyos vagy, de nem akarunk zavarni, hisz biztos sok megbeszélni valótok lesz.
- De én komolyan mondom, hogy gyertek. Ott biztonságba lesztek, és tényleg nem maradhattok itt. Gyertek velem Forksba. Aztán majd egy idő után visszajöttök és megkeresitek édesanyátokat… de addig velünk jó dolgotok lesz.
- Nem zavarunk? – kérdeztem
- Dehogy is! Mindenki örülni fog! – mondtam – és ezzel még meg se tudom hálálni, amit értem tettetek – végül is nekik köszönhetem, ha kijutok és azt is, hogy még normális vagyok. Mert ha nem lettek volna velem biztos megörültem volna.
- Akkor nagyon szépen köszönjük. Nem maradunk majd sokáig, meg kell keresnünk anyát.
- Segítünk majd – feleltem.
- Köszönjük – mondta ezt már suttogva és átölelt. Visszaöleltem.
Miután elengedett visszament Lucy mellé, én pedig a fal felé fordulva maradtam.
Még mindig nem bírtam rá nézni a mögöttem fekvő élettelen testre.
Magamban számoltam a perceket. Vajon hány óra lehet? Teljesen elvesztettem az idő érzékem. Még csak ablak se volt, hogy lássuk, hogy világos, vagy sötét van. Már vártam azt a percet mikor elindulunk a harcba. Vártam, de csak azért, hogy minél hamarabb elindulhassak a számomra legfontosabb személyhez.
Felidéztem magamban az összes szép percet, amit vele töltöttem. Az első találkozást, a réten töltött időket, mindent.
Eszembe jutott valami. Gyorsan a zsebemhez kaptam. Félő volt, hogy amíg nem voltam magamnál esetleg elvették, de nem. Nyugodt sóhajjal nyugtáztam, hogy a kis doboz a zsebemben van. Elő vettem az apró dobozt, mely a gyűrűt tartalmazza, melyet remélem, egykor Bella visel majd.
A gyűrűt mindig magamnál hordtam, már csak azért is mert édesanyám gyűrűje volt. És utóbbi időbe azért is, hogy megkérjem Bellát, hogy jöjjön hozzám felességül. Épp aznap akartam megkérni, amikor elhoztak ide.
Még egy pillantást vetettem a gyűrűre, majd mélyen a zsebembe rejtettem.
Ha aznap nem megyek el vadászni, akkor már enyém lenne a világ legértékesebb kincse. Csak az enyém.
De nem, elmentem vadászni, holott nem is igazán volt rá szükségem, csak kicsit egyedül szerettem volna lenni, hogy összeszedjem a gondolataimat. És ez lett belőle! Több mint egy hónapja itt ülök egy sötétzárkába, ember vért ittam, és nem tudom, mi lehet Bellával és a családommal.
Azt már el döntöttem, hogy ha haza érek az első dolgom lesz, hogy megkérem Bella kezét és ha igent mond, megyünk Vegasba hogy minél hamarabb a felességem legyen. Csak sikerüljön minden a terc szerint és akkor semmi se állíthat meg.
Megint számolni kezdtem. Elszámoltam 6 órát mire végre Stella „szólt” hogy jönnek
- Ne feledd, mint ha hatna rád az erő. Mindig maradjunk egymáshoz közel és csak akkor megyünk el, ha elkezdődött a harc – üzente nekem gondolataiban. Bólintottam. – Minden rendben lesz… - üzente, majd felállt és Lucyval együtt mellém sétált.
Egymás mellett állva vártuk, hogy leérjenek a vámpírok, akik értünk jöttek. Már a többi fogvatartott is felállt és mellénk léptek. Senkit nem ismertem közülük (Stellán és Luyn kívül) de a gondolataik tiszták voltak és mindenkinek egy célja volt, mégpedig a szabadság.
Nem sokára kinyílt az ajtó és ahelyett, hogy világos lett volna, sötét volt kint. Tehát éjszaka lesz a harc. Ez valamivel még könnyebbé teszi a szökést.
Négy vámpír helyett most volt vagy húsz. Stella és én egymás mellett álltunk, és ugyan az a nő állt be mögénk, mint aki múltkor.
Lassan érezni kezdtem, hogy Lucy pajzsa körül vesz minket.
- Ne felesdjétek, tegyetek úgy mintha a hatása alatt lennétek! – üzente Lucy
A nő az egyik kezét a vállamra tette a másikkal Lucyt és Stellát fogta össze.
Most nem éreztem késztetést semmire, nem úgy mint a múltkori esetnél.
- Olvass a gondolataiba – üzente Stella – Így tudni fogd mit akar tenni.
- Rendben
Figyeltem a nő gondolatát és így tudtam mikor akar elindulni. Sikerült, semmit nem vett észre.
Rájöttem, hogy nem hagytuk el Olaszországot, egész idő alatt az országban voltunk.
Nagyon lassan haladtunk, legalább is vámpírokhoz képest. Ahogy közeledtünk Volterra felé (biztos voltam benne hogy arra megyünk) egyre több és több vámpír csatlakozott a csapathoz. Az úton volt időm egy kicsit a nő gondolataiban olvasni. Épp arra gondolt, hogy milyen jó lesz, ha majd bármikor, bárhol embervért ihat.
Körülbelül egy óra alatt értünk egy nagy mezőre, amit minden oldalról erdők zártak. Telihold volt, így az egész mezőt bevilágította a hold fénye.
A mező még üres volt. Egy sorba állítottak minket, legelöl a felkelés vezetői voltak.
Legalább félórát álltunk ott, csak a vezetők beszéltek. Nem figyeltem rájuk, mert még mindig a nő gondolatait hallgattam. A lélegzést leállítottam, nem akartam vérszagot érezni.
Félórás várakozás után, a távolból halk hangokat lehetett hallani, majd nem sokkal utána feltűnt Aro oldalán Marcussal, és Caiussal. Mögöttük jött Jane, Alex, Felix, Demetri, Renata, Chelesea és még rengeteg másik vámpír is. Felálltak velünk szembe egy sorba.
Aro szembe állt Henryvel.
- Hát eljöttetek – szólalt meg Henry
- Semmi pénzért nem hagytunk volna ki egy nyertes harcot – mondta Aro
- Nem bízd el magad. Aki itt nyeri fog ma az én leszek. Nézd csak meg a csapatom… a tieid közt nincs ennyi tehetség.
Aro végig nézett a hosszú soron, majd a tekintete megállapodott rajtam.
- Látom észrevetted a csapatom egyik büszkeségét, Edwardot. – mondta sötéten nevetve.
- Ő úgyse segít nektek – mondta Aro
- Ha önszántából nem, akkor majd segítséggel igen – mondta Henry
Aro még egyszer a szemembe nézett, majd vissza Henryre.
- Kezdjük el – mondta Aro – Túl akarok lenne ezen.
- Rendben, ha ennyire sietős neked a halál…
Aro sötéten elmosolyodott.
- Jane! – mondta ki a nevet gonosz mosollyal.
Jane Aro mellé lépett
- Igen mester?
- Tudod mi a dolgod.
Jane bólintott, majd szembe fordult velünk és ránézett a mögöttünk álló nőre. Alig pármásodperc múlva a nő a fájdalomtól sikítva rogyott térdre.
A Románoknak ennyi elég volt. Henry Aro felé vette az irányt. A harc elkezdődött.
- Gyerünk – mondta Stella – Most senki nem figyel ránk.
- Nem kellene segíteni Aroéknak? – kérdeztem
- Nem. Gyerünk!
Bólintotta és futni kezdtem Stella után.
Nem tudom hova futottunk, csak futottunk. Egy idő után Stella megállt és boldogan ölelt át.
- Sikerült – mondta
- Köszönöm – mondtam neki.
- Semmi. Gyerünk vadászni aztán, foglaljunk jegyet
Nem mondtam semmit csak bólintottam és követni kezdtem egy szarvas csorda illatát. Mind a három legalább két-három szarvast terítettünk le, majd amilyen gyorsan csak tudtunk elhagytuk a helyet.
- Hogyan tovább? – kérdezte Lucy amikor megálltunk egy kis város határánál.
- Pénz kell meg ruha - mondta Stella
- Gyertek.
Újabb egyórás futás következett. Nem akartam abba a házba menni, amiben egy hónappal ezelőtt voltunk, nem akartam kockázatni, bár biztos voltam benne hogy nem keresnek. De inkább a másik házunkba mentünk. Stellának Rosali ruhás szekrényét mutattam meg Lucynak meg Alice-t. Én gyorsan felhívtam a repteret és a jegyet foglaltam a leghamarabbi járatra. Mikor ez meg volt én is át öltöztem. A szemembe volt egy kis vörös szín, így egy betettem egy kontaklencsét.
Mikor végeztünk elindultunk a reptérre. Már csak egy óra volt az indulásig. A reptérig futottunk, majd felültünk a gépre és vártunk.
Vártam, hogy elinduljon a gép. Vártam, hogy újra láthassam a családom, hogy újra láthassam őt. Hogy újra magam mellett tudhassam, és hogy elmondhassam neki mennyire szeretem!
2010. április 8., csütörtök
Dííjjak:)
Először is, sajnálom hogy nem tudtam jönni eddig, de sajnos közbe jött pár dolog ami miatt nem vol időm írni. Tényleg nagyon sajnálom:S:(
És nagyon szépe köszönöm a dijjakat amiket kaptam:) Nagyon jól esik:)
Szabályok:
1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
2.) Tedd ki a logót a blogodra!
3.) Írj magadról 7 dolgot!
4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!
7 dolog rólam:
Szeretem a Twilight sagát:D
Szeretek írni, olvasni
Imádom az állatokat
Imádok a barátaimmal lenni
Sok álmomvan, és szeretném ha valóra válnának:D (ki nem?)
Szeretnék külföldön élni
Szeretek sportolni.
Akiknek tovább adom:
http://azerdoorei.blogspot.com/
http://mindigvanegypont.blogspot.com/
http://my-angelstory.blogspot.com/
http://ginewrafiction.blogspot.com/
http://angyalkanita.blogspot.com/
http://lehetszmegboldog.blogspot.com/
http://twilighthappyendornot.blogspot.com/
És persze mindenkinek íki ír:)
Köszönöm: Stellának
Szabályok:
1. Megköszönöm akitől kaptam, és belinkelem
2. Elküldöm azoknak, akik szerintem megérdemlik { max 10 embernek }
3. Értesítem őket az ajándékról
4. Leírom miért szeretek másoknak írni
5. Pár mondatban bemutatkozom a nagyvilágnak
http://azerdoorei.blogspot.com/
http://mindigvanegypont.blogspot.com/
http://my-angelstory.blogspot.com/
http://ginewrafiction.blogspot.com/
http://angyalkanita.blogspot.com/
http://lehetszmegboldog.blogspot.com/
http://twilighthappyendornot.blogspot.com/
http://twilightfanfictionbyenci.blogspot.com
Tudom hogy ugyan azok akiket előbb írtam, de ők mindenképp megérdemlik ezt is:)
Azért szeretek másoknak írni, mert kíváncsi vagyok a mások véleményére. Akár pozitív akár negaítv:D
Huh. Hát, Gitta és Reni vagyunk, osztály társak:)
Szeretjük a Twilight-ot mind a könyvet és mind a filmet.
Természetesen Robert Pattinson-t is:D
Szeretjük más írásait olvasni:)
Hát, ennyi:)
Mégegyszer köszönjük a dijjakat:)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)