Új történet 1-2 fejezet

SZiasztok:) Hoztam egy új történetet, remélem tetszeni fog. Ez nem fog sok részből állni, max tízből ha minden igaz. (Inkább kevesebből)
Remélem tetszik majd, ha van időtök és keedvetek, írjatok komit, hogy tudjam tetszik-e:)
A címét nem tudom mi legyen... ötleteket várok...:P:)


1. fejezet

/Edward szemszög/
Harminc-négy éve telt el, mióta Bellát elhagytam. Harminc-négy, szenvedéssel teli év. Harminc-négy éve nem láttam. Senki nem tudja, mi lehet vele. Már biztos van egy férje, szép gyermeke, sőt talán már unokája is van. A férjével biztos nagyon szeretik egymást, és együtt sétálgatnak a parkban, vagy épp kézen fogva nosztalgiáznak. Igazából az lenne a legjobb, ha így lenne. Persze fájna látni, hogy más kezét fogja, és hogy mást szeret. Fájna, de tudom, hogy ez lenne a legjobb neki, hisz ő ember. Neki ez az élete. Mellettem milyen élete lett volna? Valami nagy hiba folytán véletlen jobban megszorítom gyenge testét, és ő meghal. Vagy nem bírom megállni, és megtámadom… nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy tönkre tettem egy drága életet. Mert Bella élete drága volt. A világ összes kincsét, mindent oda adnék az életéért. Persze ha vele maradtam volna, előbb vagy utóbb átváltoztattam volna. De nem, ezt se akartam. Ez se lett volna jó. Milyen fél élete lett volna? Nem lehetne gyermeke, és olyan sok mindenből kimaradt volna. Annyiszor, de annyiszor indultam el Forks-ba de mindig visszafordultam. Eddig mindig megálltam, de most nem.
Forks felé hajtok, már csak pár km-re vagyok az úttól, ahol le kell fordulni a régi házunkhoz. Az egész család visszajön. Persze nem nyilvánosan, csak a házba. Egy, vagy két hetet töltünk itt, de úgy hogy nem mutatkozunk a városba.
Az egész család megváltozott. Alice már nem volt olyan hiperaktív, mint régen. De nem csak ő változott meg, hanem az egész család. Emett nem viccelődött annyit, Esme se mosolygott már olyan sokat, Carlisle is egyre többet dolgozott. Én pedig… én pedig csak voltam. Nem csináltam semmit, jóformán csak vadászni mentem el. Mást nem. Harminc- négy év magány. Persze már száz évet is élem magányosan, de akkor még nem ismertem Bellát. Ez a harminc-négy év nagyon hosszú idő volt. Az ötlet, hogy jöjjünk ide, Rosalié volt.
Azt mondta, hogy jöjjünk vissza, nézzem meg Bellát, és bizonyosodjak meg róla, hogy Bella már túllépett rajtam. Ő teljesen biztos volt abban, hogy Bella már nem is emlékszik ránk. Persze ő csak magából indult ki…
Aztán Carlisle is helyeselte az ötletet, így összeszedtük magunkat és elindultunk ide, ahol létezésem legszebb napjait, de legfájdalmasabb perceit töltöttem el.
Ahogy a kihalt úton haladtam, egyre több emlékkép villant be. Az első találkozásunk az, amikor elvittem a rétre…
Megérkeztem az út azon részéhez, ahol le kellett fordulni a házunkhoz. Ha tovább megyek egyenesen, egészen be a városba, majd a kereszteződésnél balra fordulok, és ott egyenesen megyek egy ideig, elérek Bella házához. Vajon ott lakik még? Nem is tudom, hogy jó ötlet-e az hogy itt vagyunk. Még ha túl is tette magát rajtunk, nem láthat meg, mert csak fájdalmat okoznánk neki...
Végül lefordultam. Alig pár perc után megpillantottam a házunkat. Minden ugyan olyan volt, mint mikor elmentünk… túlságosan is ugyan olyan. Azt hittem, az udvart majd belepi a fű, hisz 34 éve senki nem járt itt. De a nagy fű helyett, egy szépen megcsinált kertet találtam. Lehet Carlisle bízott meg valakit?
Leparkoltam a ház előtt, majd a kezembe temettem az arcomat és nagyot sóhajtottam.
Eszembe jutott, amikor először hoztam ide. Mennyire meglepődött, hogy ilyen nagy, világos házban éltünk. Emlékszem mennyire félt, hogy esetleg nem felel meg majd a családomnak. De tévedett. Mindenki imádta, imádja. Oké, kivéve Rosali, de ő kit szeret?
Hallottam befordulni a többi kocsit is az úton, így kiszálltam a kocsiból és elindultam be a házba. A házban is miden ugyan úgy állt. A bútorok le voltak takarva, de a padlón, vastagon állt a por. Rögtön a zongora felé vettem az irányt, pedig már nagyon- nagyon régóta nem zongoráztam. Mindig eszembe jutott róla Ő… amikor mellettem ült. De most a hely varázsa…
Levettem a zongoráról a fóliát, majd leültem és játszani kezdtem. Nem Bella altatóját játszottam, ahhoz még nem voltam annyira „erős”, hanem Esme kedvenc számát. Teljesen bele éltem magam, mindenről megfeledkezve játszottam. Csak mikor végezte, vettem észre, hogy az egész család mögöttem állt. Felálltam és Esme zokogva borult a nyakamba.
- Edward… - motyogta. Nyugtatóan elkezdtem simogatni a hátát, majd kibontakoztam az öleléséből és felfutottam a szobámba.
Fent is minden le volt borítva, így leszedtem az szekrényt takaró fóliát, betettem a Debussy CD-met, majd ledőltem a heverőre.
Akkor, amikor elhagytam őt, amikor azokat a hazugságokat mondtam neki, magamba megfogadtam, hogy soha- de soha nem jövök vissza ide. Soha, még akkor, se ha tudom, hogy ő már nem él. De most mégis itt vagyok. Ha tudnék, most sírnék, és jó is lenne, ha sírhatnék. De nem. És még csak aludni se tudok. Pedig olyan jó lenne!

2. fejezet
/Bella szemszög/
- Nagyi! Nagyi! – hallottam a kis unokám izgatott hangját mellőlem. Kinyitottam
a szemem és ránéztem.
- Mi az Edward? – kérdeztem. Igen, Edward. Róla kapta a nevét, bár nem én nevetem el…
- Elállt az eső. megyünk sétálni végre? – kérdezte izgatottan. Elmosolyodtam és kinéztem az ablakon. Meg ígértem neki, hogy ha eláll az eső, elmegyünk sétálni az erdőbe. Imádott sétálni.
- Biztos, hogy elállt? – kérdeztem, hogy húzzam egy kicsit
- Igen mami! Mennyünk már! Megígérted!- mondta és ugrálni kezdett.
- Rendben. Menj, öltözz fel, én addig felhívom Jacobot – mondtam mosolyogva
- Juhéééé – szaladt fel.
Egy ideig még mosolyogva néztem utána, majd kinéztem az ablakon. Az eső már tényleg nem esett, pedig én szerettem, ha esik az eső. harminc-öt évvel ezelőtt nem szerettem. Egészen addig nem szerettem, amíg meg nem ismertem Őt, és meg nem tudtam a titkát. Igen, addig utáltam, hogy esik az eső, és azt is, hogy nem süt a nap. De amint meg tudtam, hogy napon nem mutatkozhatnak, már nem is állt olyan távol tőlem az eső. De ennek már 35 éve. Azóta a dolgok változtam, és én is változtam.
Lett egy férjem, akit bár szerettem, de sose úgy ahogy Őt. Lett egy gyönyörű lányom, aki már 28 éves, és lett egy gyönyörű unokám, aki most 8 év
Tommal már rég nem élünk együtt. Megunta, hogy nem szeretem őt igazán, és tudta, hogy még mindig másba vagyok szerelmes. Ezért közös megegyezés alapján elváltunk. A kapcsolatot még tartjuk, de nem élünk együtt.
Sokszor megkaptam tőle, hogy miért nem felejtem el Edwardot és a családját, hisz csak egy diákszerelem volt. Csak én tudtam, hogy nem az… az én szerelmem Edwarddal szemben sokkal erősebb, mint egy diák szerelem.
Még most is emlékszem mindene gyes együtt töltött percünkre. Pedig azt mondta, hogy olyan lesz mintha nem is léteztem volna. Azt mondta, hogy elfogom felejteni… de nem ment. És az igazat meg vallva, tettem is érte. Persze az arcának alakját, szeme színét pontosan nem tudtam felidézni, hisz mégis 35 év rengeteg.
Sokszor gondolok arra, hogy ő vajon hol lehet most. Vajon gondol rám, vagy már elfelejtett, és túllépett rajtam?
- Mama!- futott le Edward az emeletről – Melyik kabátomat vegyem fel? – kérdezte
- Amelyiket akarod – mondtam mosolyogva.
- Akkor a Pókembereset… akkor játszhatok majd Jacobbal … - mondta és felfutott.
Jacob. Tényleg! Fel kellene hívnom. Jacob, az én legjobb barátom. Nagyon szeretem őt, sokat jelent nekem. Ő mindig megért, és mindenbe segített nekem. Pár éve bevésődött, és most van egy felessége és három gyönyörű gyermeke. Charli, Billi, és Isabella. (Utóbbi név ellen tiltakoztam, hisz én sose szerettem ezt a nevet, de ők hajthatatlanok voltak.)
Charli az én apám után kapta a nevét, mert Jacob nagyon hálás volt neki, ugyan is Billy halála után Charli vette nevelésbe. De Charli is meghalt, már 15 éve…
Nagyon hiányzik… igazából, ha őszinte akarok lenni, a házasságom miatta jött létre…
Lassan felálltam, és a telefonhoz sétáltam. Beütöttem Jacob számát.
- Hallo? – vette fel Jacob
- Szia Jake, itt Bella.
- Szia Bella. Minden rendben?
- Persze, minden. Figyelj csak… Edward sétálni szeretne, eljönnél velünk?
- Persze szívesen – mondta- 10 perc és ott leszek
- De ha pár másodpercet is késel… - mondtam játékosan – Elterjesztem, hogy te vagy a leglassabb farkas.
- Hehe. Hamarabb érek én oda, mint te fel az emeltre és le az emeletről – mondta
- Nahát, ez kegyetlen volt – mondtam sértődöttséget színlelve.
- Csak hülyültem. Ott leszek
- De pontosan! Számolom. Egy mississippi, két mississippi, három mississippi…
- Megyek már…
- Siess…. tíz mississippi…
Hallottam, hogy letette a telefont
Én is letettem, és elindultam fel a szobámba. A szobám már nem ott bolt ahol régen. Charli halála után átköltöztem az ő szobájába. Felmentem és lassan elkezdtem öltözni. Hallottam, ahogy Edward a katonáival játszik.
Edward. Igen, az ő neve is Edward, és persze utána. Persze nem én mondtam a lányomnak, hogy ez legyen a neve, csak a lányom tudta, hogy szeretem ezt a nevet, és mivel nem lett fiam, ő a saját fiának adta ezt a nevet. Persze mindig megkérdezte, hogy miért szeretem az Edward nevet. Erre elmondtam egy történetet egy oroszlánról, akit Edwardnak hívtak és egy bárányról, aminek a neve Bella volt. Ez a mese volt a kedvence kiskorában, így még emiatt is lett Edward a fia neve. Persze sose meséltem neki az igazi történetet…. azt senkinek se. Ő és a családja csak az én titkos mesém marad mindörökre…
Ahogy öltözködtem, meghallottam a csengőt. Jacob. Tényleg tíz per volt az egész. Ha nem leszek az ajtó előtt azonnal, tudom mi fog mondani…
A lehető leggyorsabban mentem le a lépcsőn és nyitottam neki ajtót.
- 608 mississippi – mondtam és közbe kinyitottam neki az ajtót. Jacbo mosolyogva dőlt az ajtófélfának. Semmit nem változott. Ugyan olyan gyönyörű, nagydarab, fiatal fiú volt.
- Persze Bella – mondta nevetve. – Hogy vagy? – kérdezte
- A helyzethez mérten egész jól – mondtam. A helyzetet arra értettem, hogy én vagyok a legöregebb mindenhol. Körülöttem mindenki olyan fiatal!
- Nos, mehetünk? – kérdezte
- Persze. Edward! –szóltam fel.
- Megyek! – mondta és már hallottam, ahogy fut le felénk. Amint leért Jacob karjaiba ugrott.
- Mehetünk pókember? – kérdezte tőle Jacobb
- Igeeen.
- gyerünk
Gyorsan felvettem a kabátom, majd bezártam a házat és a kocsi felé mentem, amiben Jacobb és Edward már bent ült.
- Hova akarsz menni? Kérdezte tőlem Jacob – Megint a rétet akarod megkeresni?
Nem mondtam semmit, csak bólintottam.

42.fejezet

Bocs, hogy ilyen rövid lett és béna...:( De sajnos kevesebb időm volt mint amennyit terveztem... azért remélem tetszik:) Nagyon köszönök mindent:) És május 6 RM premier:) Ti mentek?:P:)


42.fejezet

A lányod. – hallottam Alice hangját folyamatosan. Tehát lányom van. Lányom, aki majdnem megölte a saját édesanyját. Milyen szörnyeteg lehet? Vagy milyen lesz? Ha tőlem több gént örökölt, akkor ő egy szörnyeteg, aki kitörni készül, és bármikor megölhet bárkit…
- Nézd meg, mielőtt ítélkezni kezdenél – mondta Alice. Mióta tud ő a gondolataimba olvasni?
Megnézem, oké. De miért kell ehhez lemennem? Kinézhetem Alice gondolataiból is. Koncentrálni kezdtem Alice-ra.

Fratelli d’Italia
L’italia s’é desta
Dell’elmo di Scipo

Ennyi elég is volt. Alice biztos tudta, hogy mit akarok, ezért elkezdte mondani az olasz himnuszt. Mérgesen néztem rá. Ő meg csak mindent tudóan mosolygott. Mérgesen megráztam a fejem, majd Bella felé fordultam és megfogtam a kezét.
- Sietek vissza szerelmem – mondtam és megpusziltam a kezét.
- Muszáj mennem Alice? – kérdeztem hátha mégis feladja
- Igen. Bellának rosszul esne, ha tudná, hogy nem akarod megnézni azt a kislányt, akiért az életét áldozta. Nézd meg őt, nem fogsz csalódni. – mondta. Mégegyszer ránéztem Bellára
- Sietek- mondtam megint, majd elengedtem a kezét, és elindultam ki a szobából.
Lassan haladtam, és közbe próbáltam kiolvasni valaki fejéből, hogy milyen lehet a… lányom. De mindenki másra gondolt. Alice…
- Nem sietnél egy kicsit? –kérdezte Alice aki szorosan jött mögöttem. – Még egy csiga is gyorsabb hozzád képpest.
- Nem sietek. – mondtam
- Akkor annál később leszel Bellával – mondta. Ebbe igaza van. Kicsit megszaporáztam a lépteimet, de még ez is lassú volt egy vámpírhoz képpest. Elértem a lépcsőhöz. Ahogy a többiek meghallották a lépteinket, néma csönd lett. Csak egy halk, nem ritmusosan verő kattogást lehetett hallani. De nem Belláét. Hirtelen megtorpantam, aminek következtébe az ugráló Alice belém jött.
- Ez az ő szíve? – kérdeztem a lehető leghalkabban. Nem felt, csak bólintott, majd kikerült és a lépcső alján várt meg.
Tehát dobog a szíve. És csak úgy, mint Belláé, szíve hangja olyan számomra, mint egy szép muzsika. Alice idegesen dobbantott egyet a lábával.
Lassan lementem a lépcsőn.
Az egész családom ott volt. És nem csak ők, hanem Sam, Seth, Jacob, Stella és Lucy is. Carlisle és Esme az egyik fotelban ültek egymás mellett, és Esme a meghatódottságtól sírt, Carlisle őt vigasztalta. Jasper az egyik fotelban ült, és csatlakozott hozzá Alice. Lucy, Stella, Sam, Seth pedig körbe állták Rosalit és Emett, akik nekem háttal ültek. Jacob az ablaknál állt, és csak ő nem nézett rám, meg Rosali se… Mindenki más engem nézett. Aztán Alice intett, hogy menjek közelebb. Mély levegőt vettem, és egy finom édes illat csapott meg. Ez is az Ő illata lenne? Lassan elindultam feléjük. Seth és a többiek elléptek a kanapétól, így már teljesen láttam Rosali szőke hajzuhatagát hátulról.
Még mindig lassan haladtam, és a szemem sarkából láttam, ahogy mindenki egy kicsit elmosolyodik.
- Siess már öcsi –szólalt meg Emett, mert már nem bírta tovább – Oké, hogy ez egy megható jelenet, de nem kell lelassítva eljátszani, rosszabb, mint egy mexicoi szappanopera.
Hát tényleg kb. olyan volt az egész…
Aztán ahogy Rosalit néztem, egyszer csak egy barna szempárral találtam szembe magam. Olyan volt a szeme, mint Belláé. Gyönyörű! A kislányom Rosali karjaiből kukucskált ki felém.
- Ő apu – suttogta Rosali, mire Renesmee elmosolyodott, és kitárta felém kicsiny karjait.
Rosali felállt, és már előttem is termett. Renesemee még mindig tárt karokkal nyújtózkodott felém. Kitártam a karom, és átvettem Rosalitól a lányomat.
Olyan jó érzés volt őt ölelni. Hallottam, hogy Esme örömteli „sírásba” kezd, és hogy mindenki felsóhajt.
Egyszer csak Renesmee elemelte a fejét a vállamról úgy, hogy a szembe tudjon nézni. Gyönyörű volt. Gyönyörű mogyoró barna szemei voltak, göndör, rézbarna haja.
Aztán kicsi kezét óvatosan az arcomhoz érintette, és olyan történt, amit nem gondoltam volna.
Láttam mit élt át mióta megszületett. Láttam, minden, ahogy ő látta. Ahogy Emett nevetséges pofákat vág neki, ahogy Rosali fésülgeti a haját, ahogy Carlisle megvizsgálja. Láttam minden egyes eddig eltöltött percét. Mikor végzett, kérdőn néztem Carlislera.
- Ez az ő képessége – mondta mosolyogva
- Ügyes vagy kicsim… - mondtam és megpusziltam. Ő boldogan rám mosolygott, és visszatette a fejét a vállamra. Lassan, óvatosan kezdtem simogatni a hátát, és fél perc múlva halk szuszogása jelezte, hogy elaludt.
Egy ideig még így álltunk, majd Carlisle feállt és oda sétált hozzám.
- Szerintem most fektessük le valahova, neked még sokat kell mesélned.
Kelletlenül bólintottam, óvatosan megpusziltam a fejét, majd átadtam Roslainak, aki elvitte lefektetni. Még utánuk néztem, majd vissza Carlsile-ra és rögtön a nyakába borultam és átöleltem. Ő is boldogan ölelt vissza. Több hónap után látjuk most egymást, ráadásul azt hitte mindenki, hogy meghaltam.
- Szeretlek apa – mondtam.
- Én is szeretlek fiam.
Carlisle után Esme borult a nyakamba, persze sírt. Esme után Jasper is átölelt, majd Emett, Alice még egyszer, majd mikor visszaért Rosali is boldogan ugrott a nyakamba. Rá se ismertem… ez a gesztus nem volt rá jellemző. De nem érdekelt, boldogan öleltem vissza.
Rosali után Seth jött oda hozzám és kézfogással és várveregetéssel közölte, hogy örül hogy nem haltam meg.
- Köszi- mondtam mosolyogva.
Seth után Sam is oda jött hozzám…
Jacobon kicsit meglepődtem. Ő egész végig egy helyben állt és kibámult az ablakon. Mi ütött belé? A gondolatai zavartak voltak. Nem volt sok időm ezen gondolkozni, mert Emett nem hagyta
- Na, öcsi, mesélj már mi történt veled?
Nagy levegő vettem. Tudtam, hogy majd el kell mondanom a történetet, de nem sok kedvem volt hozzá. Leültem Rosali mellé, és mesélni kezdtem. Elmeséltem nekik hogy hol voltam, hogy miét voltam ott, kik tartottak fogva, bemutattam nekik Stelláékat, elmondtam nekik hogy szöktem meg, és azt is elmondtam, amire nem voltam büszke. Elmondtam, hogy embert vért ittam. Szégyelltem. Szégyelltem, hogy csalódást okozok ezzel Carlislenak és Esmének is. Ők anynira megbíztak bennem én meg kijátszottam… Miután elmondtam, vártam, hogy mikor mondanak valamit, de semmit.
- Nem mondtok semmit? – kérdeztem, de nem néztem senkire, hanem a földet néztem
- Nem a te hibád volt – mondta Carlisle – Muszály volt, máskülönben nem lehetnél itt.
- De te nem láttad azt a nőt… kitudja, hogy hányan várták haza? – kérdeztem és megremegtem
- Fiam. Ne emészd magad ezen. Felejtsd el. Nem te tehettél róla, hanem az- az örült vámpír sereg. Remélem Aroék elintézték őket.
Nem mondtam semmit még mindig a földet néztem. Majd egyszer csak Esme ült le mellém és ölelt át.
- Nyugodj meg… - mondta és megpuszilta a fejem.
Jasper küldött felém egy nyugalom hullámot, és én lenyugodtam.
- És itthon mi történt? Mi történt mióta eltűntem? Bella hogy viselte? Mindent mondjatok, elkérlek… - mondtam és Alice-ra néztem
Alice bólintott és leült…