11. fejezet

11.


Mikor kinyitottam a szemem, nem tudtam, hol vagyok. Azt hittem meghaltam. Minden fehér volt, kényelem, és ő is ott volt. Mellettem állt.
- Edward? - kérdeztem
- Ne beszélj – mondta csöndesen és megsimította az arcom a hideg, de selymes kezével, majd felegyenesedett és elindult az ajtó felé.
- Ne! Hova mész? – kérdeztem ijedten, bár csak suttogni tudtam, de ő meghallotta. Visszanézett rám. A szemébe fájdalom tükröződött.
- Most el kell mennem, mert jön Tom… később még benézek – mondta, majd kiment.
Edward nem tévedett. Alig hogy kiment, rá kb. két percre jött Tom, Angela és Ben. Mikor meglátták, hogy ébren vagyok mind oda szaladtak az ágyamhoz.
- Bella! Hogy vagy? - kérdezte aggódva Tom
- Hol vagyok? Mi történt? – kérdeztem
- Kórházba. – mondta halkan Angela – És baleset történt. Betört a fejed…
- Mi? Mi történt? – kérdeztem nem igazán áll össze a kép. Angela aggodalmas tekintettel nézett Tomra. Tom nagy levegőt vett és neki fogott.
- Ugye igazítottam az öved és akkor Angela felsikított, egy szarvas volt előttünk és félre húztam a kormányt és neki mentünk egy fának… Minket megfogott az öv, de te neki ütötted a fejed a műszer falnak… - magyarázta - Aztán megjelent Cullen és kikapott a kocsiból. Szinte észre se lehetett venni olyan gyorsan… - mondta Tom – Érdekes volt nagyon.
- Igen, tényleg, nagyon gyors volt. Mondjuk minden olyan gyorsan történt, biztos azért tűnt ez is gyorsnak – mondta Angela. A többiek bólintottak.
- A lényeg, hogy Edward bekötötte fejed, mert nagyon vérzett…
- Edward? – kérdeztem hitetlenül.
- Igen. Bekötötte a fejed, aztán ellátott minket is. Úgy viselkedett, mint egy orvos, aki nem most kezdte a szakmát. Megállapította, hogy eltört a kezem, kitisztította Angela sebét… és egész gyorsan. Aztán felhívta a mentőket, meg Mike-ot, téged pedig betett a kocsiba és ide hajtott.
- Ő hozott be? – kérdeztem
- Igen – mondta Angela – Azt mondta, hogy a mentők max csak 20 perc múlva, ha kiérnek, így ő hoz be inkább.
Ahogy megpróbáltam visszaemlékezni felvillant bennem egy kép. Kinyitottam a szemem és ott voltam a kocsijába. Csak ennyire emlékeztem. És Edward látta el a vérző fejem…. Ezek szerint már nincs hatással rá a vérem…. Hogy lehet ez?
- Bella, jól vagy? Mennyire emlékszel? – kérdezte Tom
- Igen jól…- mondtam – Hát, a bulira végig… többre nem igazán. – mondtam
- Az nem baj – mondta Tom – A lényeg hogy a többire emlékszel.
- Igen – mondtam
- Edward értesítette apukád – mondta Angela – Bármelyik percben megjöhet.
- Köszönöm – suttogtam
- Szerintem mi most kimegyünk – mondta Angela és megbökte Bent. – Szia Bella.
- Szia- köszönt Ben is.
- Sziasztok.
Mikor Angeláék kimentek, Tom leült az ágyam mellé.
- És te hogy vagy? - kérdeztem
- Én jól Bella, ne aggódj értem. Annyira sajnálom – mondta és lesütötte a szemét.
- Ugyan, nem a te hibád!
- De. Óvatosabbnak kellett volna lennem.
- Ne hibáztasd magad Tom! – mondtam – Nekem kellett volna bekötnöm indulás előtt az övet… - mondtam. Nem felelt csak megrázta a fejét.
- És a te kezed hogy van? – kérdeztem, és a kezére néztem
- Egész jól – mondta és elmosolyodott. – Edward Cullen jól ellátta –jegyezte meg halkan.
Nem feleletem rá semmit, inkább szétnéztem a szobában.
- Még mindig szeret téged-, jegyezte meg halkan és kinézett az ablakon – Nagyon szeret téged. Látszik rajta. Ahogy viselkedik, amikor meglát. Ahogy bánt veled… De nem értem, akkor miért hagyott el – mondta inkább magának az utolsó részt.
- Nem tudom – mondtam
- Szenvedsz – mondta halkan – és ő is. De te is nagyon.
Megint nem feleltem.
- Engedd, hogy segítsek – mondta reménykedve – Engedd, hogy megpróbáljam elfeledtetni veled. - nem tudtam mit mondani rá. – Csak próbáljuk meg. – mondta – ígérem ha nem megy, nem erősködöm – mondta és a szemembe nézett. Úgy szerettem volna nemet mondani, de nem tudtam. Imádom Edwardot, de nem várhatok rá mindig, főleg, mert miatta van ez az állapot. Lassan bólintottam.
- Nem fogod megbánni – mondta Tom boldogan. Oda hajol az arcom hoz és megcsókolt. Megremegtem. Nem tudom miért. Edward csókjától mindig izgatott lettem. Ő másképp hat rám…
Kinyílt az ajtó. Charli volt és Jackob.
- Bells! Kislányom! – szaladt oda hozzám
- Apu. – mondtam és felültem
- Hogy vagy? – kérdezte
- Jól… Csak a fejem fáj egy kicsit.
Jacob nem jött közelebb. Tom háta mögött állt és Tomot méregette. Majdnem elvettem magam az arckifejezésén.
- Miért mindig veled történik a baj? – kérdezte Charli és leült mellém és Tomra nézett.
- Öhm, apa, Ő Tom. Tom, ő Charlie, az apukám. – mutattam be.
- Áh, te vagy a másik Newton gyerek – mondta Charlie és kezet rázott Tommal – A tied a kocsi igaz?
- Jajjj Apu!
- Igen, az enyém és nagyon sajnálom hogy ez történt. – mondta Tom – Elromlott az öv.
- Akkor miért azzal a kocsival mentetek? – kérdezte Jackob.
- Mert nem gondolkodtam – mondta Tom. Charli nem felelt, csak rám nézett
- Hívott anyád – mondta – Aggódik érted és mondta hogy foglal jegyet.
- Mi? – kérdeztem
- Igen. Utazik Forksba, délután ér ide a gép. Phil is jön.
- Anya Forksba? – kérdezte hitetlenkedve
- Engem is meglepett. Mondta, hogy úgyis pihennie kell Philnek.
- Mert?
- Nem tudom… azt nem mondta. Szóval foglalta nekik egy szobát…
- Aranyos vagy – mondtam és rámosolyogtam – És én mikor mehetek ki? – kérdeztem
- Hát, Edward elintézte, hogy átszállítsanak a Forksi kórházba, hogy Dr. Cullen vegyen kezelésbe.
- Tényleg?
- Igen. Nagyon aranyos az- az Edward, már belátom. És neki köszönheted, hogy nem véreztél el – mondta Charli. Milyen ironikus gondoltam magamba. Szóval, bármikor jöhetnek, hogy átszállítsanak téged. Megvárjuk?
- Nem kell köszönöm, majd szólok, ha oda értünk – mondtam – Menjetek nyugodtan haza.
- Biztos? – kérdezte Jackob – Itt maradhatok, ha kell.
- Nem… Menjetek, majd szólok.
- Oké – mondta Charli és felállt. – Nos, Tom gyere, beszéltem a bátyáddal és megbeszéltük, hogy haza viszlek benneteket.
- Köszönöm – mondta Tom és felállt – Szólok Angelának meg Bennek – mondta rám nézett, bólintott és kiment.
- Hát, akkor majd találkozunk kicsim- mondta Charli felállt és megpuszilt. Jacob intett, majd kimentek.
Azt hittem, most lesz időm töprengeni, de nem volt. Alig hogy Jackob és Charli elhagyta a szobát, már nyílt is az ajtó. Edward volt. Csendesen lépett be. Oda jött mellém és leült. Nem szólt.
- Köszönöm – szakítottam meg a csendet – így már kb. ezredszerre mentetted meg az életem – mondtam
- És tíz ezerszer sodortalak baja – jegyezte meg halkan
- Nem Edward, nem sopdortál bajba. – mondtam
- De… ha nem lennék, semmi nem így lenne – mondta csendesen
- Nem, mert nem élnék – mondtam – Elütött volna a kocsi. Emlékszel?
Nem válaszolt, csak megrázta a fejét. Megint csend következett. Most ő szakította meg.
- Gratulálok, Tom hoz- mondta csendesen – Tényleg szívből örülök neki, hogy túltetted magad az elmúlt időkön…
- Én téged szeretlek – mondtam és megfogtam a kezét – Sose fogok senkit se úgy szeretni, mint téged. – az igazat mondtam
- Majd másképp fogod látni. Idővel…
- Nem Edward, sose fogom másképp látni. És ha mégis bekövetkezne, ami nem fog, akkor veled mi lesz?- kimondani is fáj
- Elmegyek… - mondta halkan – Elmegyek messzire innen, és hagyom, hogy éld az életed a barátoddal, később meg a családoddal.
- És te? Egymagad fogy élni?
- Én sose fogok mást szeretni, csak téged!
- Én se fogok mást szeretni – mondtam
- Bella, te ember vagy.
- És??
- Az emberek hamar felejtenek.
- Én nem olyan ember vagyok – mondtam – Kérlek Edward! Kinek jó így?? Én… én szeretlek téged.
- Bella. Nem akarlak még egyszer olyan veszélynek ki tenni, mint amibe voltál az elmúlt évek során… Miden miattam volt.
- Nem! – mondtam és felültem – Nem hibáztathatod magad, mindenért.
- Figyelj Bella, én is szeretlek és mindig is szeretni foglak, pont ezért jobb neked, ha elfelejtesz…
- De miért?
- Bella! Nem járhatsz egy vámpírral – a vámpír szót gyűlölettel mondta ki – Te jobbat érdemelsz. A legjobbat a világon.
- Edward! Te vagy a legjobb a világon! – mondtam és közelebb hajoltam hozzá – Te vagy a legjobb dolog, ami az egész életembe történt! Nálad nem kérhetek többet!
- De… Bella! Figyelj rám! – mondta és megfogta a vállam – Olyan sok minden van amit egy embernek át kell élnie az életben, Főleg egy lánynak. Ha mellettem lennél, nem élhetnéd át ezeket, a dolgokat. Kötött lennél. Boldogtalan. Nem lehetne gyereked… és ami a legrosszabb, mindig veszélybe lennél! Nem érhetek úgy hozzád, hogy ne attól féljek, hogy összetörlek. Nem csókolhatlak meg úgy – közelebb hajolt hozzám. Belélegeztem az illatát, mely úgy hatott rám, mint a drog. – Hogy ne féljek attól, hogy bajod lesz, hogy túllépünk egy határt, amibe akár bele is halhatsz – mondta és még közelebb hajolt hozzám, már majdnem összeért a szánk, a szívem össze visszakalimpált. Kicsit elmosolyodott – Vagy ne féljek attól, hogy szívrohamba meghalsz… - hideg ajkát, azén perzselő számhoz érintette. Az hittem, hogy a szívem kiesik a helyéről. Végül elemelte a fejét. – Bocsáss meg… - mondta és kiviharzott a szobából.
Mozdulatlanul ültem ott. Csak néztem utána. Még éreztem az illatát, a hideg ajkát a számon. Majd beledűltem az ágyba. Csak feküdtem és feküdtem. Azon gondolkodtam, ami elhangzott és azon mit mondtam volna. Aludni akartam, aludni, hogy ne gondoljak semmire, de nem tudtam. Csak feküdtem és arra gondoltam, hogy miért velem történik ez meg? Tommal járok, akit szeretek, de nem úgy, mint Edwardot. És tudom, hogy sose fogok senkit se úgy szeretni. Edward az életem. Mennyire könnyebb lenne, ha Edward nem lenne vámpír… Vagy ha én lennék az. Akkor lehetnénk együtt, és nem kellene attól félnie, hogy bajom esik.
- Milyen hűlyesség! - Nevettem fel keservesen. Még hogy Bántana! Nem bánnám, ha véletlen megharapna. Csak jobb lenne… - ahogy így gondolkodtam, kopogtak. Egy ápolónő lépett be és a főorvos.
- Jó napot Isabella – mondta az orvos. (a nevemet a kezelő lapomról olvasta le, amit épp böngészett)
- Bella – mondtam
- Nos, akkor Bella. Hogy érzed magad? – kérdezte
- Köszönöm jól – mondtam és felültem.
- Akkor, ha MR. Cullen viszi át a Forksi kórházba jó, vagy inkább mentővel vigyük át?- kérdezte.
Nem tudtam, mit mondjak. Nem akartam mentővel utazni, viszont Edwardal se.
- Mindegy- mondtam és megrántottam a vállam, mire egy éles fájdalom nyilallt a fejembe.
- Nos. Azt hiszem inkább a mentő – mondta az orvos az arckifejezésem láttán – Akkor szólok Mr. Cullennek, hogy mehet. – mondta – Ne nagyon mozgolódjon az úton. A holmiját az édes apja elvitte – mondta tájékoztatás kép – és üdvözlöm Dr. Cullent. Nagyszerű orvos. És a fia… - mondta és elgondolkodott egy kicsit.
- Átadom – mondtam
- Viszlát, Bella – mondta és kiment a szobából.
- Viszlát – mormogtam halkan. Bár valószínű nem halotta.
Az ápolónő felhívta a központot, hogy állítsanak elő egy mentőt, majd elköszönt és kiment. Én lefeküdtem és csukott szemmel, próbáltam semmire se gondolni.
Nem sokkal később megjött a mentős és letolt a kocsihoz. Láttam Edward kocsiját és őt is, ahogy benne ül. Biztos mögöttünk fog jönni. Azt hiszi, hogy olyan szerencsétlen vagyok, hogy biztos most is valami bajom lesz. Betoltak a kocsiba. Magamba sopánkodtam, mert utálom az ilyen helyzeteket, de hát…
- Ez a fiú a barátod? – kérdezte az ápolónő, aki beült mellém és becsukta az ajtót.
Áhhh! Ne már – gondoltam magamba
- Melyik? – kérdeztem értetlenül
- Az, aki a kocsiba ül. Akinek az édesapja átveszi a kezelésedet.
- Ja! – áh! Miért érdekli mindenkit ő? Mondjuk érthető… - Nem, nem a barátom – mondtam és elfordítottam a fejem – Mert? – kérdeztem élesen.
Az ápolónő láthatólag kicsit zokog, vette az élt a hangomba.
- Nyugi nem érdekel, csak észrevettem, hogy sokat törődik veled.
- Igen? – kérdeztem, mint aki semmiről se tud
Nem felelt, az út hátra lévő részét csendben tettük meg. Én becsuktam a szeme, próbálta nem arra gondolni, hogy- hogy utálom az ilyen helyzeteket. Utálom, ha ki vagyok szolgáltatva másoknak. Nem szeretem… olyan kínos, ahogy tologatnak… próbáltam másra terelni a gondolataimat.
Végre megérkeztünk. Ahogy kitoltak, megláttam Charlisle-t ahogy rám vár. Biztos Edward szólt neki. Charlilsle oda sietett hozzánk.
- Köszönöm Miss. Majer – mondta nyugodt hangon. A nőre néztem, és láttam, hogy elpirul és megszólalni is alig bírt.
- Semmi… - motyogta és elő vett egy lapot és Charlisle felé nyújtotta. Ő elvette és aláírta.
- Viszlát – mondta, majd a kórház felé tolt.
Nem szóltam semmit, megint magamba dühöngtem, ez is olyan kínos volt…
- Nos, Bella, hogy vagy? – kérdezte és rám mosolygott.
- Egész jól – mondtam – Köszönöm szépen hogy átvettél
- Semmi Bella, ez a legkevesebb… Á! Szia, Edward.
Edward most lépett az ágyam mellé
- Sziasztok – köszönt. - Hogy van? - kérdezte
- Még nem tudom, nem láttam a röntgent… sőt, valószínű át se küldték, tehát kénytelen leszek ujjat csinálni – mondta és már inkább magának beszélt.
Én becsuktam a szemem. Edward tekintetét magamon éreztem és már csak ezért se nyitottam ki… nem akartam a szemébe nézni.
Charlisle betolt a röntgenezőbe, megcsinálta a fejemről a röntgent képet, majd áttolt a szobámba. Edward ide is utánunk jött. Mikor betolt a helyemre, elment a röntgent képekért. Edward egy ideig nem mozdult, majd nagy léptekkel kisietett a szobából, én meg csak feküdtem tovább. Eszembe jutott, amikor először találkoztam Charlisle- val. Még semmit nem tudtam róluk, de mint mindenkinek nekem is elakadt a lélegzetem, amikor először megpillantottam. Viszont ha a fiára néztem a helyzet még rosszabb volt. Teljesen emlékeztem Charlisle arcára, amikor említettem neki, hogy a fia mentett meg. Ki gondolta volna, hogy egykor majd olyan jóba leszünk…
- Szia, Bella – lépett be Charlisle, nem halottam az ajtónyílást, nyílván nyitva volt.
- Szia. Az ottani orvos üdvözletét küldi. - nem tudtam az orvos nevét- Haza mehetek? – kérdeztem
Charlisle megrázta a fejét és elmosolyodott.
- Semmit se változtál. – pontosan tudtam, mire gondol. Az első alkalommal is szinte minden szavam az volt, hogy mikor mehetek már haza. – nos, Bella ami azt illeti, holnap haza mehetsz, de ma még Alicének lesz ideje feldíszíteni a szobád – felnyögtem. Ő meg elmosolyodott.
- Már itt van? – kérdeztem kelletlenül
- Még nincs, de bármelyik percben megérkezhet…
- Hát jó… - mondtam és mély levegőt vettem – Tényleg köszönök mindent – mondtam – és Edwardnak is… mindent…
- Ez a legkevesebb Bella. – kicsit hezitált, biztos azon hogy mondja e amit akart, végül mondta – Én nagyon sajnálom hogy így alakult kettőtök közt… Tudod Edward nagyon szeret, és épp ezért akar megóvni téged. Nem akarja, hogy olyan fél életet élj, mint ő. Annyi jóság van a szívébe… és annyira tud szeretni… - mondta és kicsit elmosolyodott – De ettől függetlenül, mi nagyon szívesen látunk téged nálunk. Te már családtag vagy, legyen bár mi is.
Hálásan ránéztem – Mennyi jóság…
- Nagyon, nagyon szépen köszönöm Charlisle. Mindent… - nem is tudtam szavakba foglalni mind azt a hálát, amivel tartozok neki. Hisz ő mindig jól bánt velem, még ha a saját vagy családja életét is kellett kockáztatnia értem. Ő adta meg nekem életem legfontosabb személyét…- Mindent nagyon- nagyon köszönök – mondtam ki végül. Mást nem tudtam.
Charlisle rám mosolygott, majd letette a kezelő lapomat az ágya előtt lévő asztalra.
- Nos Bella, én megyek. Ha bármi kell, szólj… Én szólok Alicének hogy ne, vigye túlzásba a díszítést, de te cserébe kérlek pihenj.
Rámosolyogtam és bólintottam.
- Akkor, szia Bella.– mondta és kiment
- Szia Charlisle.

És itt a 11. fejezet:) Mindenkinek kellemes hétvégét:)