New Day 20. fejezet

20. fejezet

Ahogy becsukódott az ajtó, valami izgalom lett úrrá rajtam. Hátra dőltem az ágyon és lassan elaludtam.
Megint álmodtam. Azt álmodtam, hogy a réten vagyunk Edwardal, a mi rétünkön, és egyszer csak megérkezett Aro és a csapata, és elfogják és elviszik. Sírtam, álmomba is és mikor felkeltem az arcomról patakokban folyt a könnyem. Miért kell ezzel álmodnom mindig? Felültem az ágy szélére, felhúztam a két térdem és szorosan át öleltem őket. Az álmokon gondolkoztam. Azaz inkább az első olaszországi álmon. Tisztán csengtek Aro szavai a fülembe: „Nem szeretnéd ha Cullenék közelébe lennénk, ezért inkább ide jöttél…” Lehet ezt kéne tennem? El kellene mennem olasz országba? Ez lehet a legjobb megoldás. És éreztem, hogy a tudatalattim, már rég tudta, hogy ez lesz a legjobb megoldás, hisz akaratlanul mindenkitől búcsút vettem. Igen. Ez lesz a legjobb! A Cullenek nem válhatnak szét, nem tehetek egy családot tönkre. Mert ha elviszik Alice-t vagy Edwardot, abba Esme belebetegszik, és ha Esme, akkor Charlisle… és mi lesz, ha elviszik Edwardékat? Olyan dolgokra kényszerítik őket, amiket soha meg nem tennének, és ha nem teszik, meg akkor megölik őket? Nekem már úgyis mindegy, hisz meg fogok halni, ha maradok, ha megyek. Csak ha most megyek, akkor nem kell másoknak is meghalniuk. A telefon után nyúltam, és tárcsázni kezdtem a repülő teret.
Gyorsan foglaltam egy jegyet, majd a lehető leggyorsabban bedobáltam a legfontosabb dolgokat egy kistáskába. A bőröndöm leg lájáról előkaptam a pénztálcám, szerencsére elhoztam a megtakarított pénzemet, és az útlevelet. Ételt nem tettem el, mégis csak vendégségbe vagyok, majd ha nagyon fontos, veszek kaját. Mi előtt elindultam volna, egy lapra oda firkantottam anyának:

Anya!
Nagyon szeretlek. Muszáj volt el mennem, majd hívlak!
Puszi Bella

Nem tudtam más írni! Mit írhattam volna neki még? Anya. Elmentem olasz országba a volruirhoz, valószínű többet nem látsz. Szeretlek, Bella Nem. Ennyi elég volt. Majd Charlinak is írok egy SMS-t valamikor… Nagyon remélem, hogy nem fognak ezen összeveszni Charlival. Nem akartam, hogy Charli Renét hibáztassa…
Gyorsan kiszaladtam az utcára és sikerült egy éppen arra fele járó taxit leinteni.
- A reptérre gyorsan – mondtam, amikor bevágódtam a kocsiba. A sofőr bólintott és elindult. Ahogy a nagy kocsisorban álltunk, megcsörrent a telefon. Alice. Hát persze! Ő már tudja! A francba! Nem vehetem fel a telefont! Vajon mennyi idő alatt érnek át futva Forskból ide? Oké, gyorsak, de egy óra alatt biztos nem. A telefon elhallgatott, majd fél perc múlva újra megcsörrent, de akkor már Edward neve villogott. Nem vettem fel. Nem nyomtam, ki megvártam, amíg leteszi.
Végre megérkeztünk a reptérre. Nem törődtem vele hogy mennyit kért a sofőr, csak hozzá vágtam a pénzt, ami sokkal több volt, mint az ár. Nem érdekelt. Minek? Úgyse kell már nekem többször pénz. Mi előtt átvettem volna a jegyeket, a bank automatához rohantam és levettem a kártyámról annyi pénzt, hogy fussa az utat. Mikor végeztem át vettem a jegyet és már szállhattam is fel. A telefon újra megcsörrent, most egy ismeretlen szám volt a kijelzőn. Nem érdekelt, akárki is az. Kinyomtam, kikapcsoltam, és a táskám aljára csúsztattam.
A gép pontban este hatkor felszállt, és én még kinéztem utoljára Amerikára. Most utoljára látom. Mindig is el akartam jutni europába, de hogy majd pont meghalni megyek oda…
Ahogy lehunytam a szemem, láttam magam előtt René és Charli mosolygós arcát, Jake vigyorát, Alice és Esme szeretet teljes arcát… láttam mindenki arcát aki számított nekem. Nem akartam, hogy ez meg szűnjön, ezért csukott szemmel maradtam, még akkor is amikor leült mellém valaki. Nem nyitottam ki a szemem. Nem akartam, hisz most utoljára látom a szeretteimet. Bántott, hogy talán sose lesz már ilyen mosolygós arca senkinek. Azaz majd lesz, mikor elfelejtenek engem, hisz emberek, és az emberek gyorsan felejtenek. Lassan elaludtam.
Arra keltem, hogy a mellettem lévő személy véletlen meg lökött.
- Bocsánat – mondta mikor látta, hogy felkeltett. Rá néztem, egy fiatal lány volt.
- Semmi baj. Mikor érünk Rómába? – kérdeztem
- Hát, most Amerikai idő szerint reggel hat van. Szóval még – gondolkozott egy kicsit- 8 óra – mondta és rám mosolygott.
- Oh… - motyogtam. Nem mintha várnám, hogy megérkezzünk, csak már unom a repülő utat. Igazából most esett le, hogy nem is tudom merre kell elindulni mikor leszáll a gép… hogy jutok el volterrába?
- És te hogy hogy olaszba mész? – kérdezte a lány
- Öhm… nyaralni – mondtam
- Egymagad?
- Igen… - épp ez a lényeg- És te?
- Mi Szent Márkus napi ünnepségre megyünk – mondtam
- Az mi? – kérdeztem. Hátha valamit megtudod belőle…
- Hát, Volterát ünnepelik ezzel a nappal…- Jól hallottam?
- Volterrába mész?
- Megyünk – javított ki – és igen. Ott van ez az ünnepség, és az egyik barátnőm szülei ott laknak, és meghívtak minket, hogy menjünk el. Nagyon várom már… - nem figyeltem tovább a lányra, mert épp azon gondolkoztam, hogy a sors is ezt akarta, hogy én ma volterrába repüljek. Ha nem akarná ezt, akkor nem ült volna pont mellém ez a lány.
- Minden rendbe van? – kérdezte a lány, és én csak most vettem észre, hogy egyáltalán nem is pislogok.
- Igen – mondtam – Azon gondolkoztam, hogy nem lehetne, hogy veletek menjek volterrába? Persze nem akarok a barátnőd szüleinél aludni, csak kíváncsi vagyok arra a városra…
- Persze! Nagyon jó lesz, majd meglátod.- mondta lelkesen- Nagyon aranyosak a lányok és a fiúk. Az a szőke lány, ő Emma – kezdte el bemutatni – a barna rövid hajú, Nelly, a hosszú hajú Kitty, a fekete hosszú hajú Catalalina, ő van olaszból- jegyezte meg mellékesen – a fekete hajú srác, az Peter, a barna hajú Rob, és a szőke Zac. Én pedig – fordult felém – Ana vagyok. – nyújtotta a kezét, és én megfogtam.
- Bella – mosolyogtam rá
- Olyan szép a neved, úgy imádom. Tudtad, hogy olaszul szépet jelent? Amúgy te tudsz olaszul? – kérdezte. Megráztam a fejem, ő mondta tovább a magáét – én tanultam pár hónapot, de szinte semmi sem maradt meg bennem, pedig nagyon szép nyelv. De a spanyolt azt tudom nagyon jól… és mondjuk, ha azt nézzük, akkor olaszba is elleszek, mert eléggé hasonlít a kettő. Te tanulsz valamilyen nyelvet?
- Spanyolt – mondtam – De nem megy valami jól…
- Pedig könnyű. - nem mondtam semmi, csak mosolyogtam, és neki ennyi is elég volt, folytatta tovább. Elmondta honnan jött, és mikor megkérdezte tőlem, és mondtam, hogy Forksból, nem is tudta, hogy hol van. Így el kellett neki magyaráznom. Jó formán az volt a leghosszabb mondatom, amikor elmondtam, hogy Forks Port Angeles mellett van, ami nem messze van Seattltől. Az egész nyolc órát ő beszélte végig, én meg igyekeztem nem elaludni. Mikor végre megkezdtük a leszállást, a szívem hevesen kezdett el verni.
Mikor leszálltunk Ana bemutatott mindenkinek. Nagyon aranyosak voltak. A fiúk és a lányok egyaránt. Én is próbáltam a legjobb formámat hozni, de nem akartam túl közel kerülni egyikükhöz se.
Mivel este nyolc volt már, ezért egy hotelbe szálltunk meg, a buszállomáshoz közel, mivel másnap korán reggel busszal mentünk tovább. Én Catalinával kerültem egy szobába. Mi előtt elvonultunk volna aludni, játszottunk egy gyors felelsz vagy mersz játékot, egy ideig jóformán csak néztem őket, de a végén rá vettek és beálltam. Aztán lő került az alkohol, és hát én is ittam. Ittam, mert egyszer élünk, és az én életem már úgy se olyan hosszú…
Másnap reggel Catalalina ébresztett.
- Hány óra? – kérdeztem kómásan.
- Fél hét – mondta és rám mosolygott.
- Mi volt tegnap este?
- Hát, ittunk és te kicsit többet ittál a kelleténél, és hát össze visszabeszéltél… meg hát Robbal jól el voltatok – kikerekedtek a szemeim. Remélem nem csináltam semmi hűlyességet… és vajon miket mondhattam?
- Nyugi, nem történt semmi komoly dolog, csak egy csók volt. Megállítottuk mi előtt más is lehetett volna – éreztem hogy teljesen elpirulok
- Annyira szégyellem… - mondtam
- Miért?
- Most biztos egy könnyű vérű ribancnak tartotok…
- Ugyan már! Csak kicsit sokat ittál, de legalább jó kedved lett. Nagyon szomorú voltál a repülőn…
- igen… - motyogtam – És miket mondtam? – kérdeztem, mert ez aggasztott még nagyon a csókon kívül
- Hát – mondta és felnevetett – bocs, csak elég vicces voltál. A vámpírokról beszéltél… - mondta nevetve. Tehát viccnek találja, ez nem baj – Meg valami Edwardról, hogy mennyire szereted…
- Vámpírokról? – kérdeztem és próbáltam úgy tenni, mintha én magam is hűlyességnek tartanám
- igen. – mondta mosolyogva
- És mit mondtam róluk?
- Hát, hogy Edward vámpír, meg hogy nagyon hiányzik neked, hogy elhagyott, mert megtámadott a testvére… meg ilyeneket. – mondta és látszott rajta hogy valami féle magyarázatot vár.
- Hát, mostanában annyi vámpír filmet néztem… fellépünk egy iskolai darabbal, ami erről fog szólni… - mondtam és büszke voltam magamra, hogy valami normális magyarázatot ki tudtam találni. Catalina láthatólag elhitte.
- És ki az- az Edward? – kérdezte – Ő létezik nem?
- De – mondtam – Ő játssza majd a vámpírt…
- És jártál azzal a sráccal? – kérdezte mosolyogva.
- Igen – mondtam. Ez nem annyira feltűnő dolog.
Catalina még faggatott egy kicsit Edwardról, és a színdarabról, majd elindultunk a buszhoz, mert a többiek már ott vártak ránk. Végig úgy mentem, hogy a szememet lesütöttem. Nem akartam rájuk nézni, annyira szégyelltem magam, ráadásul a fejem is fájt és nem beszélve a hányingerről.
- Jó reggelt – mondta mindenki egyszerre mikor oda értünk
- Jó reggel – hebegtem vissza, de nem néztem fel.
- Hogy aludtál Bella? – kérdezte nevetve az egyik srác, ha jól emlékszem Zac
- Jól…
- Nem tudott volna olyan jól aludni, ha nem szedjük le róla Robot – mondta a másik srác, Peter. Catalina megbökte a könyökével, mire a társaság nagy rész nevetni kezdett, kivéve én és Rob. Megjött a busz, mi pedig felszálltunk. Kitty ült mellettem a buszon. Nem tett semmilyen megjegyzést, bár ős is rá kérdezett a vámpíros ügyre. Elmondtam neki, majd lassan elaludt. Én elő vettem a táskám és belőle a telefonomat. Gyorsan bekapcsoltam. 145 nem fogadott hívást jelzett ki. Végig néztem a listán. Charli, René, Phil, Edward, Jakob, Alice száma váltakozott sorba. Épp kapcsoltam volna ki, amikor újra megcsörrent, és Charli számát jelezte ki. Tudtam, ha most felveszem, képes leszek leszállni a buszról. De én nem akartam
- Sajnálom – motyogtam és kinyomtam a telefont. Lassan újra elaludtam.
Olyan egy óra múlva keltem fel, és akkor már Catalina ült mellettem. beszélgettünk egy kicsit, majd olyan egy óra múlva ki mutatott az ablakon.
- Az ott Volterra – mutatott egy városra, ami egy dombon állt, és fallal volt körül véve… Milyen szép. Még élvezném is, ha nem meghalni mennék oda…