Sziasztok. Nagyon sajnálom hogy több mint egy hónapja nem jelentkeztem de sajnos rengeteg problémám volt. A családba kisebb tragédia történt és azt kellett kiheverni. Persze ez nem magyarázat... de még ott volt hogy suli vége, hajtás meg minden egyébb. Meg persze az is, hogy valahogy nem tudtam írni. Minden megvan már a fejembe szóról-szóra hogy mi lesz, de amikor leültem írni, félpercmúlva már léptem is ki, mert egyszerűen egy szónál többet nem bírtam leírni.
Természetesen befejezem mindkét történtet, hisz amit elkezdtünk azt illik befejezni:) Az előző történetem következő fejezete már féli, vagy talán inkább negyedig már megvan, de elakadtam... majd renis egít és azt is hozni fogom nem sokár:)
És most mikor már írom ezt a bejegyzést gondolom elég sokan az Eclipse premierjén ültök:) Én délbe megyek, de már nagyooon várom:) Szerintem ( a bemutatókból ítélve) ez lesz az egyik legjob rész (vagyis a new moonál jobb lesz-remélem) Persze az se lett rossz, de többet vártam tőle..:/
És még mielőtt a fejezetet bemásolnám ide, azelőtt szeretnék mindnekinek Kellemes és Jó VAKÁCIÓT kívánni (mert ez ugye elmaradt) és mégegyszer bocsánatot kérni, szóval Bocsánat:D
És akkor a harmadik rész:)- szerintem nagyon gyenge lett tőlem, bocsánat ha nem tetszik, de ennyi telt... valahogy most annyira nem ment...:/
3. fejezet
Nem tudom meddig ülhettem ott, de már reszkettem a hidegtől. Azt hittem ennyi év után már nem lesz ilyen fájdalmas az emlékezés. Azt hittem, vagyis inkább reméltem, hogy ha majd ilyen idősen visszagondolok ez együtt töltött percekre, a szavaira, az érintéseire, a csókjaira… azt reméltem nem lesz ilyen fájdalmas. De talán most még rosszabb, mint volt, hisz évekkel ezelőtt még reménykedhettem, hogy visszajön, és azt mondja nekem, hogy szeret. Ha akkor, vagy akár most visszajönne, megbocsájtanák neki. Most talán azért fájdalmasabb, mert tudom, hogy lehetetlen hogy visszajöjjön. Ha vissza is jön, akkor én már nem leszek, hisz nekem legfeljebb párhónapom lehet hátra? Ő pedig maximum ötven év múlva, ha visszajön?
Lassan felálltam a földről és az erdő felé fordultam. Nem tudtam visszanézni a napsütötte rétre, pedig valószínű ez az utolsó esélyem. De nem vitt rá a lélek. Lassú léptekkel, a lehető legcsendesebben indultam meg az erdő felé, hogy megpróbáljak vissza találni a helyre ahol Jacob hagyott. Már csak pár lépés választott el az erdő első fájának árnyékától, amikor:
- Bella?- hallottam meg a világ legszebb hangját a hátam mögül. Lefagytam. Már megint képzelődök. Ennyi év után! A hangja még mindig ugyan úgy hatott rám, mint régen. A szívem- bár tudtam, hogy képzelődök- hevesen kalimpálni kezdett. Utoljára akkor láttam és hallottam, amikor az oltár előtt álltam. Azóta nem. És most, kijövök ide és hallom. Ha most megfordulok látni fogom? De akarom látni egyáltalán? Csak még jobban megfájdulna a szívem. Nem! Nem akarom látni. legalább is nem most… Mély levegőt vettem és épp léptem volna, amikor egy hideg kéz gyenge szorítását éreztem a vállamon. Megtorpantam. Ez új! Érezni még sose éreztem. Hallani hallottam, látni láttam, de érinteni sose érintettem meg. Lassan felemeltem a ráncos kezem és a sima, hideg kezére helyeztem. Annyira ledöbbentett ez az új felfedezés, hogy lassan megfordultam.
Szívem nagyot dobbant mikor megláttam aranybarna szemét, amin tekintetét az enyémbe fúrja. Megremegtem.
- Edward? – suttogtam és a könnyeim hullani kezdtek. Nem akartam elhinni, hogy ő. Ennyi év után!
- Bella…- suttogta a nevem és lassan, óvatosan letörülte az arcomról a könnycseppet.
- Tényleg te vagy? – kérdeztem suttogva. Biztos álmodok. Vagy meg haltam? Mert ilyennek képzelem a mennyországot. Vele…
- Én vagyok… - mondta.
- Nem hiszem el… annyiszor hittem már azt hogy tényleg te vagy…- mondtam és lesütöttem a fejem.
- Most tényleg én vagyok Bella. – felelte és gyengéden felemelte a fejem, hogy így a szemébe nézzek.
- Miért jöttél vissza? – kérdeztem
- Látnom kellett, hogy – hogy vagy. – mondta. Mi? Miért kellett látnia? Miért érdekli őt?
- Miért? Miért érdekel téged, hogy- hogy vagyok? – kérdeztem. – Hisz olyan sok évig nem érdekelt… azt mondtad nem szeretsz… hogy nem vagyok elég jó neked…
- Sh… - tette a mutató ujját a számra - Sok mindent mondtam… sok olyat, ami igaz és sok olyat, ami nem. Igen, hazudtam neked… aznap amikor elhagytalak. Én csak azért tettem, mert a Jasperrel történt dolog rá ébresztett, hogy te jobbat érdemelsz nálam… Te egy szerető férjet érdemelsz, akinek nem kell attól félnie, hogy a véred elcsábítja… egy férjet, aki meg adja mind azt amit én nem tudok neked megadni… gyermekeket. Akik szeretnek és anyának hívnak. Én ezeket nem tudtam volna megadni. Annyira fájt elmenni tőled, de tudtam, hogy ez lesz a legjobb neked.
Nem tudtam mit mondani erre. Akkor most szeret? Tényleg önzetlenségből hagyott el?
- Miért nem ezt mondtad aznap? – kérdeztem. A hangom alig volt hallható.
- Mert ha tudod, nem hagyod magad ilyen könnyen… és nekem is könnyebb volt így elmennem. De nagyon szeretlek Bella. Te vagy az életem. Nagyon nehéz volt téged elhagyni és az is nehéz volt hogy nem jöjjek vissza. Ez a harmincnégy év… nekem örökkévalóságnak tűnt. Sose szerettem mást, sose néztem másra. Én csak téged szeretlek és veled maradok életem végéig ha engeded.
Akkor az már nem sokáig lesz… - mondtam magamba.
- Edward én öreg vagyok. Nézz rám. Ráncos vén néni… te meg még mindig egy 17 éves tökéletes fiú vagy.
- Bella. Te gyönyörű vagy.
- Ne mond ezt – mondtam- Tiszta ránc vagyok…
- Bella, gyönyörű vagy.
- Mindig is ez volt a rémálmom – mondtam egy kis csend után – Mindig ettől féltem, hogy én öregen állok majd melletted.
- Nem érdekel a kor – mondta Edward – Hisz téged se érdekelt. Bella, én több mint száz éves vagyok.
- De nem látszik rajtad…
- Nem érdekel… Bella. - egy kisszünetet tartott, majd folytatta - Ha nem tudsz megbocsájtani elfogadom, mert tudom hogy nagy hibát követtem el azzal, hogy elhagytalak… a szívemet hagytam itt veled Bella…
- Érdekes… - mondtam – Én azt éreztem hogy te elvitted a szívemet…
- Én meg itt hagytam cserébe az enyémet… - felelte.
Újabb csend következett, majd folytatta.
- Ha nem tudsz megbocsájtani – mondta és érezni lehetett, hogy nehezére esik kimondani – megértem és elmegyek…
- Ezt akarod? – kérdeztem és csalódottságot lehetett a hangomon hallani.
- Nem. Nem ezt akarom, de ha te ezt kéred, akkor én akármennyire is nehezemre esik, elmegyek. Bárhogy döntesz, tiszteletbe tartom.
Újabb csend. Mélyen egymás szemébe néztünk. Csak most döbbentem rá, hogy mennyire is nagyon szeretem őt. Nem bírnám, ki ha most megint elhagyna…
- Edward én… - kezdtem bele, de elakadtam. Egy kis idő után folytattam – Edward én öreg vagyok… már nincs sok hátra.
- De ezt megváltoztathatjuk. Átváltoztatlak.
- Most már képes lennél átváltoztatni? – csodálkoztam – Azt mondta… azt mondtad nem akarsz
- De csak ez az egyetlen megoldás, hogy velem maradj örökre. – mondta – átváltoztatlak, és örökké együtt leszünk.
- Nem… - mondtam
- Mi? – ráncolta össze a homlokát – Én azt hittem…
- Jól hitted… ha fiatalabb lennék, még bele is egyeznék. De ilyen öregen nem. Te képes lennél velem leélni az örökkévalóságot? Tiszta ránc vagyok. Egy vámpír se öreg ráncos.
- Nem érdekel, hogy nézel ki. Gyönyörű vagy és én nagyon szeretlek. Bella nekem te- vagy- az életem- suttogta tagoltan és közelebb hajolt hozzám.
- Nem…- húzódtam el- én… már nem akarom, hogy átváltoztass. Már nem. Ilyen idősen nem.
Újabb csend lett.
- Ez esetben – mondta és közben megsimította az arcomat- Veled megyek… ha eljön az idő hogy menned kell, én is veled tartok.
- Mi? – kérdeztem - Nem… te nem teheted ezt.
- Nem tudok nélküled élni – mondta – Ez a 34 év is szenvedés volt.
- Nekem is… ha tudnád hányszor vártam rád. – mondtam és a könnyeim újra záporozni kezdtek.
- Ha tudnád hányszor indultam el hogy vissza jövök hozzád… - suttogtam
De nem tette. Miért nem? Ha megtette volna 34 ével ezelőtt. Vagy ha el se ment volna. Most minden olyan jó lenne…
- Szeretlek – suttogta és egyre közelebb hajolt hozzám. Már csak pár centi volt köztünk a távolság
- Én is – suttogtam, majd megcsókolt. Gyengéden, de mégis érzékien csókolt. Ebben a csókban benne volt 34 évnyi várakozás.
- Szeretlek Bella – mondtam újra mikor a csókunknak vége szakadt. Nem mondtam semmit csak átöleltem és a mellkasába fúrtam a fejem. A könnyeim megint záporozni kezdtek és ezt a boldogság számlájára írtam. Boldog voltam, hogy ennyi év után velem van. Boldog voltam, mert szeret, és hittem neki. Boldog voltam, mert tudtam, hogy életem hátra levő részét –ami nem olyan hosszú már- vele tölthetem. Éreztem, hogy nagyon elfáradtam. Hirtelen dübörögni kezdett a szívem. Ezt az érzést már ismerőként köszöntöttem de mielőtt szólhattam volna Edwardnak minden elsötétült.
4. fejezet
/Edward szemszög/
Hihetetlen volt megint a karjaim közt tartani Őt. Megint érezni finom illatát, selymes bőrét simítani és csókolni. Gyönyörű, lágy dallamos hangját hallani. Én voltam a legboldogabb a világon. Megint velem van az életem. Soha nem hagyom el őt többé.
Hallottam, hogy lassan abba hagyja a sírást. Az ingem már teljesen nedves volt az elhullajtott könnyeitől, de nem érdekelt. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy megint velem van, és hogy vele leszek, ameddig csak tehetem. Lágyan, óvatosan pusziltam meg a haját. Illatának változását-, mert észre vehetően változott egy kicsit vérének illata- arra fogtam, hogy már harmincnégy év telet el. Vajon jól tettem, hogy akkor elmentem? Bizonyos szempontból jól, de más szempontból nem…
Aztán Bella teste összecsuklott. Szerencsére gyorsan el tudtam kapni, így a kezeim közé esett.
- Bella! – szóltam idegesen. Mi történt? Amilyen gyorsan és óvatosan tudtam felkaptam és futottam a házunk felé. Nem vesztegethettem az időt. Szíve úgy dobogott, mint ha ki akarna esni, ráadásul ütemtelenül. Carlislenak látnia kell, ez nem normális!
Nem veszthetem el! – csak ez lebegett a szemem előtt és így futottam vele egészen hazáig.
- Tarts ki Bella! – könyörögtem- Hallod, nem hagyhatsz itt! – mondtam. Tudtam hogy nem normális az ahogy a szíve dobog. – Kérlek.
Nagyon gyorsan futottam, hisz az életemet tartottam a kezembe. Ha ő most elhagy azt nem élem túl…
Hamar megérkeztem a házhoz. Hallottam, hogy Jasper és Alice beszélgetnek a nappaliba, míg Rosali és Emett a tv-t nézték. Esme a szobájában pakolgatott, Carlisle pedig a dolgozószobában olvasott valamit.
Hangosan rontottam be a házba és rohantam egyenesen Carlislehéz, nem törődve Alice Jasper Emett és Rosali döbbent kérdéseivel.
Carlisle ajtaja előtt se álltam meg kopogni csak berontottam. Az íróasztal mögött ült és mikor berontottam vámpírgyorsasággal nézett rám.
- Mi történt fiam? – kérdezte, majd mikor észrevette Bellát, elképedten nézett rám.
- Bella? – kérdezte
- Segíts! Valami baja van…- mondtam remegő hangon. Carlisle egy másodperc töredékéig lefagyott, majd gyorsan felugrott és elvette tőlem Bellát. Gyengéden lefektette a heverőre, ami a szobájába volt és elkezdte megvizsgálni. Nem engedtem el Bella kezét. Megfogadtam, hogy soha többet nem hagyom el, akár csak egy percre se!
Lassan csendesedni kezdett Bella szívének verése és normális üteme is visszatért. Carlile homlokráncolva állt mögöttem és nézte Bellát.
Épp meg akartam kérdezni, hogy mi lehet Bella baja, amikor Bella hirtelen felült és fulladozni kezdett. Carlisle gyorsan kapcsolt és rögtön Bella segítségére sietett. Körülbelül egy perc után Bella már nyugodtan lélegzett. Félve nézett rám. Nem tudtam a nézését mire vélni. Oda hajoltam hozzá és megcsókoltam, majd óvatosan felkaptam és átvittem a szobámba és lefektettem az ágyra. Letérdeltem az ágymellé és dúdolni kezdtem az altatóját. Hálásan és szeretet teljesen nézett rám, majd lassan elaludt.
Nem tudom mivel érdemeltem ki, hogy még mindig szeret, hisz amit tettem megbocsájthatatlan…
Egész este dúdoltam neki és néztem gyönyörű arcát.
