New Day 31. fejezet

31.

Halk beszélgetésre ébredtem, nem nyitottam ki a szemem.
- De egyáltalán nem érzékelitek? - kérdezte Carlisle
- Nem. Se én ne m látom a jövőjét, se Jasper nem érzi az érzéseit.- felelte Alice
- De hogy lehet ez? – kérdezte hal, meg gyötört hangon Esme
- Nem tudom. egyszerűen semmi, akármennyire is koncentrálok. – mondta aggódva Alice.
- szegény, annyit szenvedett… nem rég kapta vissza Edwardot, és most meg újra elveszítette... örökre…. – mondta halkan Esme
- Segítenünk kell neki valahogy – mondta Alice- Edward se akarná, hogy miatta szenvedjen, és hogy egész életébe rá várjon…
- Ás mégis mit tehetnénk? – kérdezte Rosali
- Nem tudom…
Csend lett és én vártam egy kicsit, majd kinyitottam a szemem.
- sziasztok – motyogtam halkan
- Szia, Bella – mondták egyszerre. Emett és Rosali kimentek.
- Felhozom az ételt amit csináltam – mondta Esme és rám mosolygott, bár a mosolya nem volt boldog. Majd kiment.
- Bella, most nem kelhetsz fel egy ideig – mondta Carlisle és leült az ágy szélére. – Nagyon ki vagy merülve…
- De…- kezdtem volna bele
- Semmi, de Bella. Nem táplálkoztál rendesen, és legyengültél teljesen. Esme főzött neked levest, azt meg kell enned, aztán később már jöhetnek a nehezebb ételek is.
- nem vagyok éhes – mondtam – Nem kívánok semmit.
- Akkor is enned kell – mondta Carlisle
- És enni is fogsz – szólalt meg Alice- Ha más nem, majd én beléd tömöm.
- Alice, ne mondj ilyeneket –lépett be Esme
- Alice, menj keresd meg Jaspert – mondta Carlisle. Alice bólintott, és kiment.
Esme egy tálcát tett le elém, amin egy nagy tál leves volt.
- Remélem ízleni fog – mondta Esme és leült az ágy másik oldalára.
- Én…. én tényleg nem kívánom… mondtam szégyellősen – Nagyon jól néz ki, de nem birok enni…
- De enned kell. Teljesen le vagy gyengülve. Kérlek Bella – mondta Carlisle – Edward nem bírná elviselni, ha miatta betegednél meg. Tudom, hogy fáj a hiánya, nekünk is rossz. De Bella. Ne öld meg magad azzal, hogy nem eszel. Ha már magadra nem gondolsz, gondolj azokra, akiknek fontos vagy és szeretnek téged.
Beleharaptam a számba, majd nagy levegőt vettem és kanalazni kezdtem a levest. Nagyon finom volt, és mire észbe kaptam, már meg is ettem. És most mégis éhesnek éreztem magam…
- Hozzak még? – kérdezte Esme. Rá néztem és bólintottam. Esme már el is tűnt és egy szempillantás alatt egy újabb tányér levest tett le elém.
- Lassan – mondta Carlisle.
Bólintottam és kanalazni kezdtem az újabb adag levest. Mint aki egy éve nem evett…
Ezt az adagot valamivel lassabban ettem meg de így is hamar elfogyott, és még mindig ettem volna.
- Mostanra ennyi elég. Majd később még eszel. – mondta Carlisle
Bólintottam, bár még nagyon ettem volna.
Most néztem szét, hogy hol vagyok. Egy eddig, számomra még ismeretlen helyen voltam. Biztos azért nem az ő szobájába vittek, hogy nem fájjon annyira… most hogy eszembe jutott, megint í sírás kerülgetett, de a könnyek nem jöttek…
- Bella – szólalt meg Carlisle tétován.
- Igen?
- Tudod holnap lesz a ballagás… megértem ha nem szeretnél menni…
A ballagás. Ezt teljesen elfelejtettem. Nem tudom be birok- e menni az iskolába… minden rá emlékeztetne…
- Megpróbálok elmenni – mondtam.
Már csak René és Charli miatt is, hisz tudom, mennyire várták ezt a napot. Csak nem úgy jött össze, hogy én is várjam… Már csak miattuk is el kell mennem.
- Mi is ott leszünk. Ha nem bírod, szólj… - mondta
Bólintottam és kibámultam az ablakon
- Az iskolában tudják, hogy Edward meghalt – mondta Esme halkan – Szóval ha nem mész el, biztos megértik.
- Elmegyek… - mondtam halkan. Még mindig az ablakon bámultam ki.
- Charliék 1 óra múlva ide érnek – lépett be Alice
- Az hogy lehet? Azt mondták csak holnap jönnek…
- Bella, azt tegnap mondták.
- Hány óra van? – kérdeztem hüledezve. – Mennyit aludtam?
- Hát, olyan 15 órát… - mondta Alice
- Nagyon kimerült voltál. És az idő eltolódás is megzavart – mondta Carlisle
Bólintottam.
- Charliék ide akarnak jönni Belláért, majd nem soká hívni fognak. – mondta Alice
- Rendben – állta fel Carlisle – Bella, haza akarsz menni? – kérdezte
- Nem tudom… - motyogtam – Nem igazán szeretnék magam lenni – vallottam be az igazat
- Hát persze hogy nem – mondta megértően Esme és megsimogatta a fejem. - Maradj itt.
- Majd én beszélek Charlival – mondta Alice és kiviharzott a szobából.
Esme is felállt és egy pillant erejéig összenézett Carlislével, majd kiment.
- Sajnálom Bella – szólalt meg Carlisle – Rengeteg fájdalmas dolgon mentél keresztül miattunk
- ez most búcsúzás? – kérdeztem, mert tényleg úgy jött le, mintha mindjárt azt mondaná, hogy elmennek, hogy ne szenvedjek miattuk még többet – Elmentek?
- Nem Bella. Te hozzánk tartozol. Nem akarunk téged is elveszíteni. Azt tesszük ami neked a legjobb. Tied a döntés mit akarsz – mondta.
- It maradhatsz – lépett be Alice. Carlisle felállt – Azt üzeni, hogy nagyon szeret és hogy pihend ki magad és hogy holnap találkoztok.
- Köszönöm – mondtam

A nap hátra lévő részében feküdtem. Csak a mosdóba mehettem ki, ahova ki is kellett mennem, mert ki jött belőlem a két tányér leves.
- Menj ki – motyogtam a WC csésze felül Alicenak, mert bejött, mivel halotta az öklendezésem. Nem mondott semmit, csak megrázta a fejét és aggódva leült mellém.
Mikor már valamivel jobban éreztem magam, Alice segítségével elvánszorogtam a kádhoz. Alice félve hagyott magamra…
Mikor végeztem, már jobban éreztem magam és Alice segítsége nélkül sétáltam vissza az ágyhoz és szinte rögtön el aludtam.
Másnap reggel Alice keltett, hogy készülnöm kell. Mire végeztem a tusolással, a ruhám (fekete szoknya, fekete harisnya, fehér ing és fekete kardigán) ez úgyse fog látszani a kék talár alatt.
Miután felöltöztem, Alicel együtt elindultunk
A gyülekező a végzős osztálynak 10kor volt az ebédlőben, maga az érettségi osztály pedig 11kor a tornaterembe.
Alice és én 10 kor már az iskola előtt voltunk. Rögtön kiszúrtam a fekete zászlókat az épületeken.
Csendben mentünk egymás mellett, és én végig a földet bámultam.
Amikor beléptünk az ebédlőbe rögtön csend lett. Mit is vártam?
Alice mellett haladtam csendbe, még mindig a földet bámulva. Csak akkor néztem fel, mikor megérkeztünk az asztalhoz, ahol Angela, Jessica, Mike, Ben, és Erik vártak ránk. Most jutott eszembe Tom… ő nem volt ott…
- Sziasztok – köszönt Alice
Mindenki visszaköszönt. Angela átölelt és én visszaöleltem. Angelát kedveltem a legjobban…
- Sajnálom – suttogta, majd elengedett és Alicehoz is oda ment. Jessica fel állt és elém sétált.. Ne ne! Nincs, szükségem az ő SAJNÁLOM JÁRA.
- Én szeretnék bocsánatot kérni – motyogta. Mi? Bocsánatot kérni? – Nagyon csúnyán viselkedtem.
- Semmi - csak ennyit bírtam mondani.
- Ajj Bella- sóhajtott fel és át ölelt
Mikor Jessica elengedett, elültünk az asztalhoz és máris jött a nosztalgiázás.
- Mint ha csak tegnap kezdődött volna minden – kezdte Jess
- Hát igen, elég gyorsan elrohantak az évek –helyeselte Ben
- Milyen jókat hülyültünk ebédnél… - mondta Angela
Bár nem akartam, de hátra néztem arra az asztalra, ahol először láttam meg őt és az egész Cullen családot. Bárcsak most is ott ülhetne…
Legnagyobb megdöbbenésemre, az asztal nem volt üres…
Ült ott valaki…

Végeztem:D Igazából már előre meg volt írva, csak be kellett gépelni, és hát a bősz MSNezés közbe ez lehetetlen hogy gyorsan halladjon. Bocs hogy nem hoztam hamarabb...:S
Remélem tetszik:) Várom a komikat...