30. fejezet

30. fejezet

Mikor felébredtem, már ismerős úton haladtunk. Nem rég hagyhattuk el Port Angelest. Alice-k nem vették észre, hogy felébredtem… vagy csak nem akarták?
Valamivel jobban éreztem magam. Mármint nem volt hányingerem és így csak a szédülés és a mérhetetlen lelki fájdalom maradt.
Annyira fáj belegondonolni, hogy nem mondja többé, azon a szép bársonyos hangján, hogy szeret. Hogy nem dúdolja többé nekem az altatóm. És én se mondhatom neki el hogy mit érzek…
A könnyeim megint hullani kezdtek. Mikor száradok már ki?
Alice észre vett.
- Jól vagy? – kérdezte. Bólintottam – Ne álljunk meg egy kicsit? – kérdezte
- Nem kel, most nincs hányingerem – mondtam
- Rendben. Körülbelül 10 perc és haza érünk – mondta és visszafordult előre.
- Oké – motyogtam
Haza… haza, ahol minden rá emlékeztet. Haza, ahol már sose lehetünk együtt…
Mivel érdemeltem ezt ki? Mindig próbáltam jól cselekedni. Miért pont én vesztem el életem legfontosabb személyét? Miért velem történnek ezek a fájdalmas dolgok?
A tízperc hamar eltelt, és már láttam Forksot. Még erősebb lett a fájdalmam. Alice arca is fájdalmas képet vágott…
Próbáltam nem kinézni az ablakon. Bár ne látnék… ha nem látnék, nem látnám a tájat, a fákat… minden rá emlékeztet! Becsuktam a szemem…
Éreztem, hogy lefordulunk a Cullen ház felé vezető útra. Éreztem a feszültséget a kocsiba. Szegény Jasper. Ha én érzem, akkor ő mit érezhet majd?
A kocsi megállt. Én még mindig csukott szemmel feküdtem…
Nem tudok Esme és Carlisle elé állni, még akkor, se ha nem én mondom el … Nem fogom tudni elviselni a fájdalmat…
- Bella – szólított meg halkan Alice- Megérkeztünk.
Kinyitottam a szemem és felültem. Láttam a házat. Gyönyörű, mint mindig.
Beugrott a kép, amikor Edward először hozott ide…
- Gyere Bella – mondta Alice és kinyitotta nekem az ajtót. Lassan kiszálltam. Az eső elkezdett szakadni, és én felnéztem az égre. Mintha a természet is velünk sírna…
Alice fogott hátulról, ami el is kellett, mert nagyon le voltam gyengülve a sok sírástól.
Mikor beléptünk a házba Carlisle, Esme, Rosali és Jasper már vártak ránk.
Rosali rögtön Emetthez rohant és megcsókolta, de az elég hamar eltolta magától… rá se lehet ismerni.
Jasper Alice- hoz lépett, aki még mindig engem támasztott hátulról… Jasper boldog arca hirtelen változott át értetlenre, majd fájdalmasra. Kérdőn nézet Alicera, aki lassan, szomorúan bólintott, majd rázkódásba tört ki és átölelte Jaspert.
Ez az egész körülbelül fél perc lehetett, de én minden lassúnak láttam…
Esmére és Carlislére néztem. Mindkettejük arca értetlenséget és félelmet tükrözött. Végül Esme tette fel a kérdést.
- Mi folyik itt? Hol van Edward? – kérdezte.
Alice kibontakozott Jasper öleléséből, mellém lépett, majd Esmére és Carlislére nézett.
- Edward… meghalt – mondta rekedten.
Esme arca teljesen letorzul a fájdalomtól.
- Mi? – kérdezte
Alice bólintott és átölelte Esmét. Mindketten rázkódtak… Carlisle meg se tudott szólalni…
- Ezt komolyan mondod? – kérdezte Rosali
- Szerinted mondana csak úgy ilyet? – kérdezte mérgesen Jasper
Egy kis csend következett. Carlisle átölelte a még mindig remegő Esmét, majd Alice-re nézett.
- Hogyan? – kérdezte
- Edward elment vadászni – kezdte el Alice – És nem jött vissza… amikor furcsa lett hogy már régóta nem jött vissza, és hogy rá koncentráltam, és nem láttam semmit…
- Nem lehet, hogy Aroék keze van a dologba?- kérdezte Jasper. Emett megrázta a fejét.
- Első utam hozzájuk vezetett. Ők is meglepődtek, és az illatát se éreztem ott… Aro maga jött el velem Edwardot keresni.
- Aro? – kérdezte Jasper
- Igen. Őt is érdekelte, főleg hogy az ő klánjából is tűnt már el valaki. Meg azt mondta, hogy ennyivel tartozik neked – mondta Carlislére nézve.
Megint csend következett. Esme szakította meg, aki még mindig valami reménységet keresett.
- Akkor még lehet, hogy él, csak fogságba van – mondta reménykedve, de Alice megint megrázta a fejét.
- Emett és Aro követték Edward illatát, ami… ami egy kiégett tűznél szakadt meg – mondta Alice és lesütötte a szemét.
Nem tudom meddig álltunk ott csendben, de elég hosszú időnek tűnt.
- Bella, aludnod kellene – mondta Alice, és mindenki rám nézett.
- Nem hiszem, hogy tudnák aludni – mondtam
- Pedig kellene – mondta Emett
Jasper rám nézett, gondolom befolyásolni akarta az érzéseimet, de nem sikerült neki. Furcsán nézett Alice-ra, aki aggodalmasan meg rázta a fejét és mondott valamit, amit nem értettem.
Carlisle elengedte Esmét, majd hozzám lépett és át ölelt.
- Annyira sajnálom – mondtam magamból kikelve – Kérlek bocsássatok meg… - Carlisle simogatni kezdte a hátamat.
- Miért kéne megbocsátani? – kérdezte Alice
- Mert miattam nem él már E… - nem bírtam ki mondani a nevét
- Miattad? – kérdezte Alice – Bella, eszedbe ne jusson magadat hibáztatni.
- De… ha én nem mentem volna el, akkor Edward még itt lenne…
- Ez butaság Bella- mondta Rosali, és mindenki felé kapta a fejét. – Én vagyok a hibás – mondta lesütött szemmel.
- Egyikünk se hibás – mondta Esme
- De én – mondta Rosali előttem – Én bántottam mindig Bellát, és végül is miattam ment el. Ha tartani tudtam volna a számat, akkor nem ment volna el, és akkor Edward nem ment volna utána…
- Elég ebből – csattant fel Jasper – Egyikünk se tehet róla… én ezt nem bírom, bocsássatok meg – mondta és kiment a házból.
Rosali elém lépett.
- Nagyon sajnálom Bella. Mindent nagyon sajnálok… - mondta és átölelt.
Mindenki megrendülve nézte a jelenetet, ahogy Rosali nyugtatgat.
Ahogy ott álltunk Rosalival, megint rám jött a hányinger, és gyorsan elléptem tőle, mire ő furcsán nézett rám.
- Bella jól vagy? – kérdezte Carlisle – Nagyon elfehéredtél.
- Csak hányingerem van… - motyogtam. De elegem van már ebből!
- Pedig nem ettél semmit – mondta Alice – Lehet épp ez baj…
- Csinálok valamit enni – mondta Esme és eltűnt a konyhába. Alice átkarolt és leültetett a kanapéra.
- Pihenned kellene – mondta- Hosszúak voltak ezek a napok, és nagyon nehezek
Bólintottam. Már tényleg nagyon fáradt voltam, pedig aludtam a kocsiba… Elfeküdtem a kanapén és lassan el aludtam.

Még mindig nem sok új történt, de ez kell bele szerintem...:(:S azért remélem tetszik:D