New Day 28. fejezet

28.

Felébredtem, de nem akartam kinyitni a szemem. Éreztem, hogy valakik mellettem halkan beszélnek, és tudtam is hogy kik, de nem akartam kinyitni a szemem. Nem akartam soha többet kinyitni. Miért nem aludhatok el csak úgy örökre? Minek élnem, ha az, aki a számomra legfontosabb már nem él? Miért érdemes akár csak egy percre is kinyitni a szemem, ha nem őt látom?
És ez a szörnyű hányinger… minek élnem? Úgyis csak szenvedek… Nélküle kész szenvedés az élet!
Szegény Esme, Carlisle… biztos ki fognak borulni. ÉS ez miattam. Ha nem jöttem volna ide… ha tudtam volna, hogy Aro ilyen feltételekkel elenged… akkor Edward a családjával lenne. Akkor a Cullen család még egy lenne…
- Bella. Ébredj – mondta halkan egy szomorú hang. – Mennünk kell.
Menni? Mi? Én nem megyek el innen! Nem mozdulok! Nem! Edward nélkül nem!
- Bella – hideg kezével végig simította az arcomat – Tudom, hogy fent vagy. Kelj fel, mennünk kell. Charliék már várnak.
Tényleg. Charli és René. Róluk teljesen elfeledkeztem. Vajon mit szólnának, ha nem mennék haza? Biztos szomorúak lennének… és tönkre tennék még egy családot…
- Bella. Mennünk kell. – Ő könnyen mondja! Ha Jasperrel lenne ugyan ez… Nem! Ilyenre nem gondolhatok!
- Nem maradhatunk Bella. El kell mennünk – mondta Alice – Kérlek. Edward... – összerezzentem a név hallatára – is azt akarná hogy menjünk…
Kinyitottam a szeme. Fájt a világosság…
- És mi van ha nem halt meg? – kérdeztem rekedten. Alig volt hangom
- Bella. Bár így lenne. De nem így van… ha csak egy kevés jele lenne is hogy él, és hogy visszajön, nem mozdulnák el soha. De semmi jele. – mondta szomorúan – De Bella. Tudom hogy bután hangzik, és könnyű nekem ezt mondanom, de meg kell próbálnod túl lépni rajta… nem elfelejteni, mert tudom hogy az lehetetlen, de muszáj lesz…- elfelejteni Edwardot? Soha…
- Alice? Mi lesz most velem? – kérdeztem és a könnyeim záprozni kezdtek
- Hogy érted? – kérdezte
- El fogtok menni igaz? – kérdeztem – El fogtok hagyni… megint… - féltem ettől. Nem akartam egymagam maradni. Féltem hogy az lesz, hogy haza megyünk, aztán se szó se beszéd, el tűnek. El tűnek, én pedig magamra maradok a fájdalmamban, magányos leszek, és csak az emlékek maradnak.
Alice átölelt.
- Ilyenre ne is gondolj. Soha nem hagyunk el, ha csak te nem kéred – mondta- A családhoz tartozol.
- Annyira hiányzik – mondtam és még jobban sírni kezdtem
- Nekem is Bella. Nagyon… - mondta elhaló hangon
Egy ideig így ültünk az ágyon, majd Alice szólalt meg először.
- Menj mosakodj meg, aztán megyünk, mert a gép nem sokára indul… Muszáj mennünk - mondta mert biztos látta hogy megint tiltakozni akarok – Kérlek…
Lassan bólintottam, és megpróbáltam felállni, de semmi erőm nem volt. Nagyon nehezen tudtam megállni a két lábamon. Iszonyúan szédültem.
- Jól vagy Bella? – kérdezte ijedt hanggal Alice – Teljesen elfehéredtél.
- Jól… - mondtam, bár az igazság az volt hogy szédültem és hányingerem is volt.
- Segítsek? – kérdezte. Lassan megráztam a fejem, amitől még jobban forogni kezdett a szoba. – Nem kell – mondtam – Van valami ruha, amit felvehetnék?
- Persze. Mire kijössz itt lesz – mondta
- Köszönöm…
Nagy nehezen elértem a fürdőszobát, Alice tekintetét végig a hátamon éreztem. Mikor beértem, becsuktam az ajtót, és a wc-hez sétáltam. Olyan hányingerem volt… Lehet mert nem ettem semmit? Utoljára az ő rántottáját ettem… amit őt készített nekem… eszembe jutott az a nap. A fürdőszobába töltött idő… és megint sírtam. Hogy fogom túl tenni magam rajta? Sehogy! Léhetlen…
Nagy nehezen elvánszorogtam a kagylóhoz, és belenéztem a tükörbe. Félelmetes volt amit benne láttam. Mint egy vámpír. Fal fehér bőr, vörösre sírt szemek…
Megmostam az arcom hideg vízzel. megfordult a fejembe hogy le kellene tusolnom, de nem bírtam rá venni magam, hogy beálljak a tusoló alá, amiben vele voltam…
Legalább negyedórát voltam bent. Kint már hallottam Alice és Emett beszélgetését… Emett se akart menni, még keresni akarta, de Aroék mondták, hogy menjünk…
Mikor végezte, felvettem a ruhát amit Alice adott. Nem érdekelt mi csak, legyen rajtam valami.
- Emett hozott neked ételt – mondta Alice és egy tálcára mutatott
- Köszönöm – néztem Emettre, aki az ablaknál állt, és a tájat kémlelet.
- Semmi… - mondta. Emett… ő se a régi… nem ilyen szokott lenni…
Megpróbáltam enni, de csak egy-két falat ment le a torkomon. Nem erőltettem tovább…
- Ennyi? – kérdezte Alice
- Nem birok enni
- De enned kell. le vagy gyengülve.
- Majd szólok ha éhes leszek, de most nem vagyok – mondtam
Alice bólintott, felkapta a tálcát és lement. Amint vissza ért, össze pakoltunk, majd elindultunk a reptérre.
Annyira nem akartam menni… Annyira fájt elhagyni a helyet, ahol életem legszebb napjait töltöttem. Annyira fájt a tudat, hogy többé nem láthatóm őt…
Emett vezetett, Alice hátul ült velem. Visszanéztem még egyszer a házra, majd sírva borultam Alice ölébe….
A reptérre félóra alatt értünk. Emett elintézte a kocsit, mi addig Alicel a váróterembe ültünk. Nem szóltunk egy szót se, csak ültünk egymás mellet. Kívülről már nem sírtam, de belülről annál jobban…
Negyed óra várakozás után, felszálltunk a gépre és az újabb negyedóra után elindult.
Aludni akartam, aludni, hogy elmeneküljek a valóság elől. Álmában az ember olyan helyen jár, ami csak az övé…
Sikerült elaludnom…

Ez lenne a 28. fejezet. Remélem valamennyire sikerül vissza adnom Bella fájdalmát... remélem tetszik:)