New Day 29. fejezet

29. fejezet

Az út hosszú volt, hiába próbáltam végig aludni, nem ment. Fájt a fejem, hányingerem volt és szédültem is. Alice aggódva figyelte minden egyes mozdulatomat, és Emett is elég furcsán nézett viselkedett velem. Szerencsére az első osztályon nem voltak sokan…
A légi utaskísérők szinte mindenen percben megkérdezték, hogy jól vagyok-e, nincs-e szükségem valamire.
”De van!”- gondoltam mindig magamban- „Szükségem van az életemre, de az már nem lehet az enyém. Mert nekem ő jelentette az életemet, ő de ő már nem lehet az enyém! Ha ő velem, van akkor mindenem meg van. Akkor nincs szükségem semmire… de Őt nem tudják nekem visszaadni…”
Az út nagy részét, mikor nem aludtam, azzal töltöttem, hogy próbáltam semmire sem gondolni, főleg nem rá. Persze ez lehetetlen volt…
Alice és Emett se beszéltek, legalábbis akkor nem mikor rájuk figyeltem… Kész szenvedés volt az út… mondjuk szenvedés lesz az egész életem nélküle.
A gépen is csak egy-két falatot ettem, és inni is csak azért ittam egy kortynál többet, mert Alice fél attól, hogy kiszáradok.
Aztán 20 óra múlva a gép megkezdte a leszállást New Yorkba.
Tudtam mi következik. René és Charli fejmosásos szövege, majd a sajnálat, amikor megtudják Edwardot.
Nem akartam ezeket hallani! El akartam tűnni, örökre!
Mikor kiértünk a váróterembe, rögtön megláttam Renét- Philt és Charliet. Vagyis Charlie felutazott…
Amint kiértünk a tömegből, anya a nyakamba borult
- Hogy tehetted ezt? – kérdezte – Annyira megijedtem! – mondta
Nem szóltam egy szót se. Éreztem, hogy egy könnycsepp hagyja el a szemem… megint.
René után Charlie jött. Nem mondott semmit, csak át ölelt. Vajon ők tudják? Nem hiszem, hisz akkor René nem ilyen lenne…
- Köszönöm – fordult Alice és Emett felé Charlie – Köszönöm, hogy épségbe visszahoztátok – apa átölelte Alice-t és Emettet, majd kérdőn nézett ránk.
- Edward? – kérdezte – Ő hol van?- A név hallatán még jobban sírni kezdtem- Baj van? – esett le Charlienak. Én elfordultam tőlük, úgy hallgattam ahogy Alice elmondja, hogy Edward meghalt. Nem figyeltem milyen történetet mond. Nem akartam hallani… nem akartam a sajnálatot senkitől. Nem. nem akarom. Mindenki engem sajnál, pedig miatta történt az egész…
Hallottam Charlie döbbent hangját, René halk sírását… Majd hallottam, ahogy Charlie átöleli Alicet és részvétet nyilvánít. Egy kis csend következett, majd Charlie halkan megszólalt.
- Dr. Cullen tudja? – kérdezte
- Nem – hallatszódott Alice rekedt hangja. Egy vámpír berekedhet?
- Charlie, mikor van a következő gép Seattlbe? – kérdezte mély hangon Emett.
- Félóra múlva indul.
- Mi azzal haza megyünk- mondta Alice
- Én is mehetnék veletek? – kérdezte, és Alicera néztem.
- Igen. Jó lenne- mondta Alice- Eljöhet velünk? – nézett Charlira.
- Igen, de akkor én is haza megyek ma. – mondta
- Szerintem maradj, majd holnap megyünk mindhárman – mondta Phil
- Igen maradj nyugodtan, Bella majd alszik nálunk – mondta Alice
- De nem hiszem, hogy most zavarnia kellene – mondta Charlie
- Bella sose zavar – mondta Alice – És jó lenne, ha ott lenne ő is amikor… elmondjuk.
- Biztos nem zavar? – kérdezte Charlie
- Biztos. Bella már a család tagja. Sose zavar.
- Rendben – bólintott Charlie.
- Elmegyek megveszem a jegyeket – mondta Emett, majd elment.
René átölelt és megpuszilt. Szerencsére nem mondott semmit.
Mikor Emett vissza ért a jegyekkel, elköszöntünk és felszálltunk a gépre.
Újabb 6 óra a repülőn. Így is olyan hányingerem van…
Aludni megint nem tudtam, így az ablakon bámultam ki.
Esmére és Carlislére gondoltam. Biztos nagyon szomorúak lesznek. Szegény Esme, imádta Edwardot. És Carlisle, pedig a sajátja ként szerette. Ő volt a társa, az első akit átváltoztatott…
Tönkre tettem a Cullen családot. A családot, ami tökéletes volt, és amihez én is tartozni akartam.
Szegény Alice. Ő is nagyon ki van borulva. Vajon lesz olyan valaha, mint régen? És Emett? Ő is olyan szomorú… egy mosolyt se látni az arcán…
Jasper is biztos szomorú lesz… és neki, ha lehet még rosszabb lesz, mert neki hétszeres fájdalmat kell elviselnie. És Rosali. Biztos ő is szomorú lesz…
Ez nő sétált el mellettem és be volt fújva valami undorító kölnivel. Az idáigi hányingerem még erősebb lett és én, ahogy csak tőlem telet, rohantam a Wc-re. Szerencsére nem volt foglalat, és bementem és a Wc csésze felé hajolva kiadtam magamból, azt a keveset, ami bennem volt…
Mikor már mindent kiadtam, lassan felálltam, kiöblítettem a számat, majd bele néztem a tükörbe. Még mindig falfehér volt az arcom, és a szemem vörös, és feldagadt. Halk kopogást hallatszódott az ajtón.
- Bella jól vagy? – kérdezte aggódva Alice
- Igen – mondtam és kinyitottam az ajtót. Alice és Emett az ajtó előtt álltak. Emett óvatosan megtámasztott hátulról, és a helyemre vezetett.
- Mi történt? – kérdezte Alice
- Semmi, csak hányingerem volt…
- Mitől? Semmit nem ettél. – mondta Emett
- Tudom. – mondtam – De már régóta rosszul vagyok… most meg az a nő azzal a büdös parfümmel…
- Fáradt vagy – mondta Alice – Pihenned kellene.
- Nem birok aludni – mondtam – Mennyi van még az útból?
- Még vagy egy óra – mondta Emett
- Oké – mondtam.
Alice leült mellém és megfogta a kezem.
- Minden rendben lesz Bella – mondta. Nem néztem rá, csak bólintottam.
A következő egy óra, ha lehet még lassabban telt. Csak ültem és néztem ki a fejemből. Alice és Emett beszéltek, de olyan gyorsan, hogy nem értettem semmit.
Mikor leszálltunk, Alice mondta, hogy egyek valamit, de én még mindig nem voltam éhes, és valószínű volt, hogy úgyis csak kijönne belőlem. Inni ittam egy pohár vizet.
A kocsi a repülőtér parkolójában állt. Beültünk, és én a hátsó ülésen elfeküdtem. Ha kinéznék az ablakon, csak rosszabb lenne… Lassan elaludtam…

Hát, ez megint nem let nagy valami... de majd bepörögnek megint:)
Ma felteszek egy újj történetet, amit elkezdtem, de csak az első fejezet fele van meg. Érdekelne, hogy van-e értelme folytatni...:) Puszi:)