37. fejezet

Sziasztok, nagyon sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb jönni, de rengeteget kellett tanulnom, mert vizsgáztam a hétvégén. De már túl vagyok rajta, szóval most már próbálok többször jönni:) Meg hoztam a 37. részt, nem olyan túl hosszú, és lehet van benne helyesírási hiba, mivel sajnos még nem volt időm fel venni a kapcsolatot a kedves látogatóval, aki felajánlotta ilyen téren a segítségét, de majd rajta leszek. :)
Na nem húzom tovább, itt a 37. rész:)


37. fejezet


A két férfi durván felrángatott, a nő pedig rám tette a kezét, amitől én teljesen elkábultam. Éreztem, hogy nem a magam ura vagyok, és hogy irányítanak. Biztos a nő képessége… a két férfi erősen fogott, és vezetett. Mögöttem Stellával is ugyan így tettek.
Kiérve a sötét pincéből, a vaskaput visszazárták. Éreztem a fényt, és szinte fáj, ahogy a nap a szemembe világított. Egy kisebb fuvallat, egy szarvas csorda illatát hozta felém, és én megremegtem a szomjúságtól. Már egy hónapja nem ittam.
Láttam, hogy a pincét legalább 5 vámpír őrzi, tehát igaza volt Stellának. Hiába akartam megállni, nem tudtam, mert a lábam ment magától. A nő még mindig irányított.
Egy nagy kastélyba vezettek be. Ahogy mentünk rengeteg másik vámpír láttam, akik jól meg is néztek. Mindenkin fekete köpeny volt. A sok vámpír mellett azonban, rengeteg ember illatot is éreztem, aminek köszönhetően, még szomjasabb lettem. Durván felvezettek egy hosszú lépcsőn, majd balra kanyarodtunk és egy hatalmas nagy terembe értünk.
A terembe fáklyák égtek, és most ahogy néztem, megállapítottam, hogy észre lehet venni, hogy itt nem emberek laknak.
A terem közepén, egy nagy trón állt. Mellette kis csoportokba beszélgettek a vámpírok akik, amikor beléptünk ránk néztek. Az egyik körből egy sötét fekete hajú, vámpír lépett ki, és nézett ránk.
- Már vártunk titeket – mondta, majd elfordult és a trón székhez sétált és leült. A két férfi közelebb vezetett hozzá.
- Én Herny vagyok – fojtatta már ülve – Ha jól tudom Edwardhoz és Stellához van szerencsém – mondta
- Nem nevezném szerencsének – jegyeztem meg halkan, bár tudtam, hogy úgyis meghallotta.
- Hát, a te szempontodból lehet nem épp szerencse… viszont a miénkből az. Nem hittem volna, hogy találok még egy ilyen tehetséges vámpírt mint Stella… de mégis. Nagyon szerencsés vagyok – mosolygott rám. Egy kis csend következett, majd folytatta – Bizonyára a kis barátnőnk már tájékoztatott arról, hogy mi a tervem… - mondtam
- Úgy se fog sikerülni – néztem a szemébe.
- Haha… dehogy nem! – mondta – A volturinál sokkal erősebb csapatom van… főleg hogy ti is itt vagytok. Aronak nincs két ilyen tehetséges vámpírja, mint ti…
- Aronak sokkal tehetségesebb vámpírjai vannak, mint mi – mondtam – és amúgy se fogok segíteni…
- Dehogy is nem… kénytelen leszel… főleg ha látni akarod még a kis… hogy is mondjam? Kedvencedet… valami Bellát? – kérdezte és gúnyos mosoly jelent meg az arcán
- Őt hagyd ki ebből – morogtam és már indultam volna, hogy neki essek, de a vámpír a hátam mögött le fogott úgy, hogy mozdulni se bírtam. Semmi erőm nem volt.
- Akkor engedelmeskedj – mordult rám
- Mi baja van a Voltuirral? – kérdezte Stella
- Minden… nem értem, hogy mire jó ez, hogy titkoljuk azt, amik vagyunk. Ez butaság… az emberek mese világban élnek… ha tudnák, hogy mi vagyunk, akkor mi lehetnénk a világ urai… miért jó az, hogy rejtőzködnünk kell? Az embereknek el kell fogadniuk, hogy mi állunk a táplálék lánc tetején… Aro persze nem így gondolja, ezért alkalmazkodni kell hozzá… de már nem sokáig. Ha átveszem a helyét, teljesen más szabályok lépnek érvénybe. Olyan szabályok, amik minden vámpír számára megfelelő lesz.
- Igen… halom számra ölik majd az embereket ugye? –csattantam fel.
- Igen. És ez így lenne igazán rendjén. Gondolj csak bele. Az oroszlán, meg vonja magát a bárány húsától? – ez a hasonlat fájdalmasan érintett – Na látod – folytatta gonosz mosollyal tovább – Az oroszlán megölheti a bárányt, ez a természet rendje, ez a táplálék lánc. Akkor mi miért nem ölhetjük meg az embert? Ez is része a természetnek, ha már megteremtett minket.
Nem mondtam semmit, még mindig a két szónál tartottam. Persze hallottam mit mondd, de nem teljesen figyeltem rá. Egy emlékkép tört elő bennem. Bella és én a réten voltunk… akkor hangzott el a két szó… az ő ajkából a szavak sokkal szebben hangzottak.
- Nagy hasznunkra lesztek – mondta önelégült arckifejezéssel – Nagy- nagy hasznunkra. Habár, leginkább majd a harc után kelletek, de a harcba is hasznotokat veszem… Egyébként párnapon belül indulunk. Aro már tudja, mit tervezek, és a lehető leghamarabb el akar intézni. Csak neki ez nem fog sikerülni. – kis szünet, majd folytatta- Egyébként senki nem tud róla, hogy itt vagytok. Mindenki azt hiszi, hogy meghaltatok - mondta.
- Az nem lehet – mondtam. Alice biztos lát…
- De. Tudod, mint mondtam, elég jó képességű vámpírokból áll a csapatom. Könnyen elhitettük a családoddal és Aroékal hogy nem vagy. Hogy meghaltál…
Még mondott valamit, de arra már nem figyeltem. Mindenki úgy tudja, hogy halott vagyok. Carlisle, Esme, Emett, Rosali, Jasper, Alice és Bella. Azt hiszik meghaltam. Mi lesz Bellával? Ahogy ismerem, összeomlik… és Esme is. De Bellának lehet ez jobb lesz… hisz, így hogy nem vagyok, talán túl tudja tenni magát rajtam…
Éreztem, hogy megint megfog a két vámpír és éreztem, hogy vezetnek, de nem figyeltem semmire, csak Bellán járt az eszem.
Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Alighogy visszakapom, már el is vesztem az életem… Bella se ezt érdemli. Ő csupa jó, és mégis csak csupa rossz dolgok történnek vele…
Nem figyeltem a külvilágra, és mire észbe kaptam, már a sötét pincében álltam. Stella óvatosan megsimította a hátam, majd leült a testvére mellé. Én a legsötétebb sarokba húzódtam.
Bellán járt a fejem, nem tudtam másra gondolni.
Talán jobb így… - győzködtem magam, bár nem teljesen gondoltam komolyan. Önző voltam mindig is. Én nem bírok úgy élni, hogy nincs velem. Tudtam, hogy ha valaha is kijutok innen, meg keresem, mert önző vagyok. önző voltam, hogy nem mentem el mikor megláttam az ebédlőbe. Önző voltam, amikor visszamentem hozzá…
- Edward! Edward! – hallottam hirtelen egy gondolat foszlányt. Felkaptam a fejem. – Edward figyelj rám – Stella volt épp felém tartott és leült mellém. Ránéztem – Figyelsz? – kérdezte. Bólintással jeleztem – Figyelj. Van egy tervem. – bólintottam, jelezve, hogy figyelek, ő folytatta – Figyelj. Nem tudom, hogy tudod-e hogy Lucynak milyen képessége van… - megráztam a fejem – nos, neki pajzsa van. Olyan pajzsa, amit ki-be tud kapcsolgatni, így senki nem tud arról, hogy neki van ereje.
- És? – kérdeztem vissza gondolatba, bár már kezdtem sejteni mire akar kilyukadni
- Nos, ő több személyre ki tudja terjeszteni a pajzsát. Vagyis, ránk is. Így esetleg, ha megyünk, hogy Aroékat megtámadjuk, bevonhatna a pajzsa alá, így Clarissa nem tudna minket befolyásolni
- Clarissa? – kérdeztem
- Ő az akinek az-az ereje van…
- Értem. Meddig képes Lucy kitartani a pajzsot? – kérdeztem
- Sokáig… több óráig.. anyával sokat gyakorolta.
- De és ezt nem vennék észre? – kérdeztem
- Nem. Már csináltunk ilyet. Csak úgy kell tenni, mintha hatna ránk az ereje Clarissnának… és kellő időben cselekedni. És ami még fontos, egymás mellett kell állnunk.
- Nem hiszem, hogy egymás mellé állítanának – sóhajtottam
- Szerintem neki mindegy lesz hova állunk… beállunk egymás mellé. Egy próbát megér.
- Igazad van. – Egy kis reménység a sok reménytelenség mellett. Talán míg láthatom Bellát
- Nagyon sajnálom Edward – mondta és én kérdőn néztem rá – Bellát… mármint hogy azt hiszi, hogy meghaltál. De minden rendben lesz, hidd el.
- Honnan tudod?
- Megérzés.
Egy kis csend következett, majd eszembe jutott egy kérdés.
- Honnan tud Belláról? – kérdeztem – És honnan tud az oroszlány és bárány hasonlatról? –biztos voltam benne, hogy Stella, halottam és látta az emlék képet, így tudja miről van szó.
- Látja a múltat…
- Múltat?
- Igen. Nem mindent, csak a legfontosabb dolgokat. És emellett jól használja fel az emlékeket. Úgy használja, hogy másokat bántson vele… fájdalmat okozzon.
- Hát igen, ehhez van tehetsége – mondtam
- Van. Egyébként olvastam a fejébe. Komolyan gondol mindent, amit mondott, nagyon vigyázni kell velem, épp ezért ne cselekedj meg gondolatlanul. Mindent pontosan kell majd csinálni, nehogy valami baj legyen… ha lebukunk, nekünk annyi… - mondta
- Köszönök mindent – mondtam- köszönöm, hogy megértesz – tényleg hálás voltam neki.
- Én meg köszönöm, hogy megbízol bennem. Bármilyen furcsán is hangzik, örülök, hogy találkoztunk.
Rá mosolyogtam, majd körülnéztem, és megnyugodva nyugtáztam, hogy senkinek nem tünt fel, hogy mi éppen gondolatban csevegtünk. Stella felállt, és visszasétált Lucy mellé.
A nap hátra lévő részét azzal töltöttem, hogy próbáltam semmire se gondolni. Csak feküdtem, és azt kívántam bár aludni tudnék… de az álom nem jött, persze hogy is jött volna?
Aztán lépteket hallottunk, de nem egyet, hanem legalább húszat. De léptek mellet, gyenge szívdobbanásokat is hallani lehetett. Majd kinyílt az ajtó, és a szeme elöntötte a vörös köd… a szám meg telt méreggel…

Remélem tetszett, a komikat várom:) Puszi Gitta