36. fejezet

Sziasztok! Nagyon sajnálom, hogy csak most tudtam hozni, de rengeteg dolgom volt. Hétvégén vizsgázok és emellett, még le is betegedtem... Na mindegy. A lényeg hogy meghoztam:) Viszont sajnos azt vettem észre, hogy egyre kevesebb lett a hozzá szólás. Én nem akarom, és nem is fogom bevezetni a kommentár határt, de azért kérlek titeket, hogy ha elolvastátok, csak egy pár szavas mondatba értékeljétek, akár oda le, akár a Chatbe. Hisz tudnom kell mit gondoltok. Írtátok, hogy legyen hosszabb. Hát, ez hosszabb lett:D A helyesírási hibákért bocsánat, nem vagyok jó helyes író, és épp ezért, annak kedves olvasónak, aki Chatbe felajánlotta, a segítségét, el fogadom, tehát ha olvasod kérlek majd valahogy vegyük fel a kapcsolatot:)
Nagy csak ennyi, remélem tetszeni fog...:):)


36. fejezet
Edward szemszöge

Mikor magamhoz tértem sötét volt. Nem tudtam hol vagyok… halk mozgolódást hallottam magam mögül, és én reflexből felugrottam, és támadó állásba álltam.
A szemem lassan alkalmazkodni kezdett a sötéthez, így már kirajzolódott előttem a hang forrásának okozója. Két fiatal vámpír lány volt. A hasonlóságukból ítélve, ikrek lehettek. Mivel láttam rajtuk, hogy ők nem állnak támadó állásba, lassan felegyenesedtem.
Hol vagyok?
- Románoknál fogságban – mondta ki az egyik lány a kimondatlan kérdésemre a választ.
- Gondolatolvasó vagy? – kérdeztem. A lány bólintott. Remek!
Hátat fordítottam neki, és vizsgálni kezdtem a helyet, ahol vagyunk. Sehol egy ablak, csak egy vas ajtó volt. Valami pince féleség lehetett az egész.
Haza kell jutnom Bellához! Most biztos azt hiszi, hogy megint elhagyom… alighogy visszakapom, már el is vesztem. Ennyi érdemlünk? Ki kell jutnom! Meg kell találnom és el kell neki mondanom, hogy mennyire szeretem! Mi van, ha őket is elfogták? Nem az nem lehet, mert akkor Alice és Emett is itt lenne… Ki kell jutnom! Az ajtó felé vettem az irányt és ütögetni kezdtem, de az meg se rezdült. Neki mentem még párszor, majd egyszer csak összeestem. Minden erőm elhagyott. Ilyet még sose éreztem. Nagy nehezen újra felálltam, és mentem volna megint az ajtónak, de az egyik lány a vállamra tette a kezét, és én ettől megnyugodtam. Biztos olyan az ereje, mint Jasperé.
- Hagyd abba – mondta nyugodt hangon a lány – Nem fog sikerülni és csak kimerültebb leszel.
- De nekem ki kell jutnom! – mondtam – Vissza kell mennem…
- Lehetetlen kijutni – mondta most a másik lány, a gondolat olvasó. – Szétnéztem az egyik őr fejébe és nagyon védve van ez a pince – tehát tényleg pincében vagyunk – Még ha ki is tudnád törni az ajtót, nem jutnál messzire, mert elkapnának, és akkor meg is ölnének…
- Mire kellünk nekik? – kérdeztem, bár sejtettem mi lesz a válasz.
- Lázadni akarnak a Volturi ellen – jól gondoltam – Ezért a vezető, minden vámpírt összeszed… mármint akit tud… és akiben lát valami tehetséget.
- Aroékat úgyse lehet legyőzni – mondtam. Ebben biztos voltam.
- Hát nem…
Egy kis csend következett. A lány levette rólam a kezét és elsétált az ajtó mellől és leült. Követtem és én is leültem. Felhúztam a térdem és rá hajtottam a fejem. Miért nem maradtam Bellával aznap reggel? Akkor most minden rendben lenne… most otthon lennék és boldogan élnénk… Annyira hiányzik. Az illata… az ölelése… a csókjai…
- Khm… - köhintett a lány és nekem le esett, hogy olvasni tud a gondolataimban.
- Bocsánat csak… - kezdtem bele, de nem fejeztem be, csak legyintettem.
- Semmi… én sajnálom, csak én nem tudom még kikapcsolni az erőmet… gyakoroltam, de nem megy…
- Ebben segíthetek – mondtam
- Hogy?
- Én is gondolatolvasó vagyok… de nekem már sikerül kikapcsolnom, ha nem akarom használni.
- Te is gondolatolvasó vagy? – kérdezte ijedten.
- Igen, de nyugodj meg, most is épp ki van kapcsolva mondtam.
- Hogy csinálod?
- Gondolj másra. Zárj ki a fejedből minden külső hangot és csak magadra koncentrálj.
- Oké… - mondta
- Amúgy mióta vagytok itt? – kérdeztem
- Már lassan egy hónapja… - mondtam az egyik lány
- Egy hónapja… - mi van, ha nem engednek el sose? Mi van, ha legalább egy évig itt kell lennem? Bella semmit nem tud rólam… sem az egész család. Bella túl fog lépni rajtam? Jacobot annyira szereti.
- Nekem muszáj kijutnom… - mondtam
- Megértem, de semmit nem tehetünk. Az egyik vámpírnak ott kint, olyan ereje van, ami képes hetekre kiütni… ha most próbálsz kitörni, akkor használni fogja ellened.
- Ezt nem érthetitek! – fakadtam ki, majd megint a térdemre hajtottam a fejem. Nem szóltam semmit. Elég hülyén viselkedtem, de nem akartam senkivel se beszélni. Nem érthetik mit élek át…
Egy ideig csönd volt, majd én szólaltam meg.
- Ne haragudjatok – mondtam – Hülyén viselkedtem. – mondtam csendesen
- Semmi baj – mondta az egyik lány – Tényleg nem érthetünk, hisz nem tudjuk mi a bajod… csak nekünk is jó lenne, ha nem itt kellene lennünk. Nekünk is van családunk, aki haza vár.
- Igazatok van – mondtam Ne haragudjatok.
Egy ideig megint csend lett. Most néztem meg csak igazán őket. Szépek voltak nagyon. Hosszú, nagyon sötétvörös hajuk volt, és fekete szemük. Vajon mióta nem ettek? A bőrük fehér, habár ez alap mivel vámpírok. Ahogy így megnéztem őket, be kellett ismerni, hogy szépek. Szépek, de Bellánál nem szebbek. Nála senki se szebb.
- Amúgy Edward Cullen vagyok - mondtam
- Én Stella Malen vagyok, ő pedig a testvére Lucy Malen.
- Mi óta vagytok… vámpírok? – kérdeztem
- Négy éve. Egy vámpír átváltoztatta anyát… mi azt hittük meghalt. Aztán egy autó balesetünk volt, és már csak arra emlékszünk, hogy amikor kinyitottuk a szemünket, anya állt előttünk. Azt hittük meghaltunk… aztán anya elmondta, hogy mik lettünk, és hogy apát már nem tudta megmenteni, mert ő szörnyet halt… Így hárman éltünk… Aztán elmentünk vadászni, és akkor elhoztak…
- Sajnálom – mondtam
- Köszönjük. És te? – kérdezte Stella
- Én 1918 óta vagyok vámpír – mondtam – Carlisle változhatott át, akit most apámként tisztelek… éppen spanyol náthába haldokoltam, amikor megtette… Hálás vagyok neki és tisztelem őt. Aztán Carlisle megtalálta a szerelmet Esmébe és őt is átváltoztatta. Aztán Rosali, majd Emett. Aztán hozzánk csat lakozott Alice és Jasper.
- Jó nagy családotok van – mondta mosolyogva Stella
- Igen. Az – mondtam és elmosolyodtam, ahogy rájuk gondoltam. Most jöttem reá mennyire is szeretem őket, és hogy őket is mennyire hiányoznak, nem csak Bella.
- És ki az a Bella? – kérdezte Stella- Bocsi, hogy vele zaklatlak csak…
- Semmi baj. Bella az életem szerelme. Nélküle nem is léteznék…
- Szóval a társad – mondta Lucy
- Hát, mondhatjuk úgy is… de Bella nem vámpír.
- Nem? – kérdezte Lucy döbbenten
- Nem. – mondtam - Ő ember.
- És hogy bírod ki hogy ne öld meg? – kérdezte Lucy
- Egy ideig nehezen bírtam… a vére nagyon csábított… de most már más a helyzet.
- Hogy-hogy? – kérdezte Lucy
- Elég hosszú történet… - mondtam, bár szívesen beszéltem Belláról.
- Szerintem rá érünk – mondta Stella
- Hát jó – adtam meg magam – Bellával az iskolában ismerkedtünk meg… új diák volt, és mindenki róla beszélt. Az ebédlőbe láttam meg először… le írhatatlanul gyönyörű volt, de akkor még nem igazán törődtem vele - ahogy mondtam magam elé képzeltem - Ami furcsa, hogy én nem hallom a gondolatát… semmit nem hallok belőle. Aztán mellém ültették biológia órán, és éreztem a vére illatát… azt hittem nem fogom kibírni, de valami miatt képtelen voltam bántani… Aztán elutaztam, hogy ne legyek közel hozzá, de annyira izgatott, hogy visszamentem. És ott kezdődött minden. Egyre többet beszélgettünk, és én rájöttem, hogy féltem őt. Féltem, hogy valami baja esik…
- Hogy derül ki, hogy vámpír vagy? – kérdezte megint Lucy
- Hát, ez Bella kitartó nyomozásának köszönhető részbe… és annak, hogy megmentettem egy lehetetlen helyzetből… majdnem elütötte egy kocsi, de én nem bírtam végig nézni, így megmentettem. Senkinek nem tűnt fel az egészből semmi, csak neki. Aztán nyomogatott egy kicsit, és rájött. És nem borult ki… azt hittem, majd sikítva elmenekül… és a saját érdekébe, remélem is hogy azt fogja tenni, de nem tette. Nála bátrabb emberrel még életem során nem találkoztam. – megint magam elé képzeltem
- Folytasd – mondta Lucy – Azt mondtad hosszú.
- Az… szóval, ki derítette, hogy én és a családom mik vagyunk. És mint mondtam, nem ijedt meg. Bemutattam a családomnak, akik nagyon megkedvelték őt, kivéve Rosali… de mindenki más egyből megszerette… mondjuk ezt Alice tudta előre…
- Alice? Honnan?
- Ő látja a jövőt.
Mind a ketten megdöbbenve néztek rám
- Na, szóval Alice látta előre, hogy legjobb barátnők lesznek. Aztán telt az idő, egyre több időt töltöttünk együtt, és teljesen megbabonázott. Akkor már visszafordíthatatlanul egymásba szerettünk. Egyiknap elmentünk baseballozni, és vittük Bellát is, amit megbántunk, ugyan is egy nomád vámpír sereg pont arra járt… észrevették, hogy ember, és nem is lett volna semmi gond, de James az egyik nomád ő nyomkövető volt, és jó mókának tartotta, hogy mi védjük Bellát… így meg akarta ölni. Az egész család próbálta védeni, de Bella egy félreértés miatt egyenesen James karjaiba rohant… James megharapta… rettenetes volt… annyira féltem… nem akartam, hogy olyan fél élete legyen, mint nekem, ezért kiszívtam a mérget…
- Meg tudtad állni? – kérdezte Lucy
- Igen… bár nagyon nehéz volt… Bella túlélte, és semmi baja nem lett. Minden tökéletes volt… egy tökéletes nyarat töltöttünk együtt… egészen addig, amíg el nem jött Bella 18. születésnapja. Alice rendezett egy kis bulit. Tulajdon képen csak mi voltunk ott… Bella véletlen megvágta az ujját, és Jasper megtámadta… Jasper a legfiatalabb vegetáriánus közülünk, így érthető. De ez az eset rá ébresztett, hogy ez semmi ahhoz képest, mint ami történhetett volna. Hisz mi van, ha nem tudjuk leállítani Jaspert? És akár ember vérrel táplálkozunk, akár nem, akkor is vámpírok vagyunk. Így elhagytam…
- Oh… - hallottam Lucy hangját.
- Nehéz volt nagyon. Azt hazudtam neki, hogy nem szeretem, és hogy sose szerettem, és hogy nem hozzám való. Annyira rossz volt látni, hogy fájdalmat okozok neki, de muszáj volt. Esélyt kellett adnom neki egy jobb életre. Én és a családom elköltöztünk. Igazából a családra is kihatott ez a dolog, mivel hogy mindenki szerette őt. Emett nem viccelődött többet, Alice se volt olyan, mint régen… és én meg nem velük éltem… elkezdtem követni Victoriát, aki James párja volt, és tudtam, hogy meg akar majd ölni… de nem találtam. Aztán két gyötrelmes év után nem bírtam, és visszamentem Forksba. Folyamatosan figyeltem Bellát, de nem mentem oda hozzá, mert úgy vettem észre, hogy túllépett rajtam… aztán egyik este mindenki vadászni volt, csak én voltam otthon, amikor megéreztem az illatát. Megfordultam és ott állt mögöttem. – az utána való részt kihagytam, nem akartam belekavarodni a farkasos dologba- Aztán mondtam neki hogy legyünk csak barátok… hivatalosan is visszaköltöztünk Forksba… megöltük Victoriát… Aztán egyre nehezebb volt távol maradnom tőle, főleg hogy egyre több fiú érdeklődését keltette fel. Közbe volt egy autóbalesete, és onnantól kezdve nem hat rám a vére olyan intenzíven. A félelem, hogy elvesztem erősebb lett, mint az hogy kívánom a vérét… persze így is nehéz azért. És ami az egész bonyodalmat okozta, hogy A volturi, rájött, hogy Bella tudja a titkunkat, vagyis megszegtük a szabályt. Aro elküldte pár emberét. hogy figyeljenek minket. Amíg tudtuk, hogy figyelnek minket, a nap minden percében Bellával voltunk… aztán Alice látta, hogy haza mennek. Kicsit megnyugodtunk… egyik este Rosali maradt Bellával, és beszélgettek… Bella úgy vette le Rosali szavaiból, hogy ő a hibás mindenért, és hogy ha a volturi hozzánk jön, abból csak baj lesz. Így, ő jött el Olaszországba… Alice nem látta előre, mert hirtelene döntötte el, nem pedig előre. Szóval, eljött Volterrába. Amint megtudtuk hol van, rögtön repülőre ültünk, és épp időben érkeztünk meg. Kiderül, hogy Aro se hallja a gondolatit, és Jane ereje se hat rá… végül is Aro elengedet minket, azzal a feltétellel, hogy Bellát át fogjuk változtatni. Bella ennek részben örült, ugyan is ő már nagyon régóta akar olyan lenni, mint mi, hogy örökké velem maradhasson. Nem gondolt még bele mivel jár… én félek megtenni, de tudom, hogy muszáj lesz, mivel Aro nem ad második esélyt. Hát, röviden ennyi – mondtam.
- De akkor most együtt vagytok?
- Igen… rájöttem, hogy nem birok nélküle élni – mondtam
- Tényleg muszáj kijutnod – mondta Stella – Szegény lány, már annyit szenvedett, mit hihet, mi van veled…
- Azt, hogy megint elhagytam… azt, hogy hazudtam neki – mondtam és a kezembe temettem az arcom.
- Minden rendben lesz – mondta Lucy és a vállamra tette a kezét, amitől megnyugodtam.
hálás mosolyt küldtem felé.
Egy este telet el, és semmi. Nem nagyon beszéltünk, csak ültünk egymás mellett. Én Bellára és a családomra gondoltam… mire másra is gondolhattam volna? Nagyon lassan telt az idő. Soha nem éreztem még ennél rosszabbul magam…


1 hónap múlva

Egy hónapja vagyok itt. Egy hónapja nem láttam. Egy hónapja nem tudom, hogy- hogy van…
Az idő rettenetesen lassan vánszorgott. Beszélgettünk, de az idő legnagyobb részt csendben töltöttük. Azóta hoztak új foglyokat. Már kilencen voltunk.
Bár tudnék aludni! Biztos vele álmodnék! De nem. Még aludni se lehet, pedig jó lenne, ha az álmok világába menekülhetnék a valóság elől. Biztos velem lenne…
Hangos kopogásokat hallottunk. Biztos újabb foglyok- gondoltam. Az ajtó kinyílt, és hat vámpír sétált be. Két nő és négy férfi. Az egyik nő és két férfi felém vették az irányt, és felrángattak. A másik három Stellát rángatta fel…