41.fejezet

Hát meghoztam. Nagyon sajnálom hogy nem hamarab, de mint írtam rengeteg dolgom volt... én is ember vagyok, van életem, barátaim, feladatom stb:D
Remélem sikerült legalább egy kicsit vissza adni a hangulatot amit akartam sugalni. A helyesírási hibákért bocsi... Remélem azért tetszik....
Puszi mindenkinek:)
Komikat kérlek...:S:$


41. fejezet


Végre leszállt a gép! Már csak pár óra autózás van és Forks-ba leszünk. Nagy szerencse hogy elértük a Seattle-i csatlakozást. A gépen valami nagyon rossz érzés fogott el. Minél hamarabb haza kell érnem. Minél hamarabb magam mellett tudhatom Bellát, annál jobb.
- Gyertek! – mondtam sietősen Stellának és a park felé indultam. Szó nélkül követtek, csak Lucy gondolatai árulkodtak arról, hogy nem érti, miért kell ennyire sietni.
- Mert sietnünk kell! – válaszoltam a gondolatban feltett kérdésére idegesen. Normális esetben sose beszélek így egy lánnyal, de nagyon ideges voltam. Minél hamarabb meg akartam győződni arról, hogy Bella jól van.
- Honnan szedünk autót? – kérdezte Stella
- Kölcsönzök. – mondtam – Maradjatok itt, rögtön hozom.
Bementem a legközelebbi autókölcsönzőbe és a leggyorsabb autót kölcsönöztem ki. A srác látta, hogy ideges vagyok, ezért szerencsétlen próbált mindent minél gyorsabban csinálni, ezért el is rontotta a kitöltési lapot. Remek! Mikor végre sikerült kitöltenie átadta a kulcsot és mehettem.
Megkerestem Stelláékat és már indultunk is Forks felé.
Ahogy az erdő mellett haladtunk, eszembe jutott, hogy nem ártana vadászni. Nem bántanám Bellát, de jobb félni, mint meg ijedni, és ha Belláról van szó, minden óvintézkedést meg kell tennem.
- Stella, vezetnél helyettem? – kérdeztem és gyorsan megálltam – Elmegyek vadászni. Ti menjetek tovább. A tábla mutatja az utat. Forksba megyünk… siessetek, én is sietek.
- Rendben – mondta Stella és már ki is pattant a kocsiból és már nyitotta is az ajtót nekem. Én is gyorsan kiszálltam.
- Sietek – mondtam
- Oké. – mosolygott rám, majd beült a kocsiba és elhajtott. Meg se vártam, hogy eltűnjenek a kanyarba, már rohantam is ahogy tudtam. Itt még vannak hegyi oroszlánok, ezért is álltam meg itt.
Siettem, ahogy csak tudtam. Egy lágy fuvallat több oroszlán illatát hozta felém. Lopakodva elkezdtem követni. A nagyra nőtt bokrok mögül megpillantottam egy kisebb oroszlán családot. Apa, anya és egy nem rég született kis oroszlán. Nagyon csendben volt, így nem vettek észre.
Nem volt szívem ezt a családot szétszakítani. Hisz, ha nekem lenne gyermekem, én se akarnám, hogy vele ilyen történjen. Ha lenne gyermekem, de ez lehetetlen. Vajon Bellát nem fogja ez bántani? Hisz mindennő akar gyermeket, hisz az egy áldás. – ahogy gondolkoztam egy újabb illatot kezdtem követni. Egy nagy, hím oroszlán illatát követtem, és amint megláttam rá is vetettem magam, és mohó gyorsasággal szívtam magamba az édes nedűt.
Mikor végeztem, élettelen testét ott hagyva indultam Forksfelé. Az út mellett haladtam, úgy hogy az útról emberi szem ne láthasson, bár a gyorsaságom miatt alapból lehetetlen lett volna ez.
Negyedórás futás után végre utol értem Stelláékat. Stella észrevett megállt és én beültem.
Már csak pár kilométer és újra Bellával lehetek. Vajon hogy fog fogadni? És a többiek mit szólnak? Mondjuk Alice már biztos lát… bár gondolom, azt hiszi meg őrült, hisz elvileg halott vagyok.
És vajon Bella hozzám fog jönni felességül? Egyáltalán hogy kérdezzem meg?
Elhaladtunk egy tábla mellett. Már csak 45 km-re vagyunk Forsktól. Nem sokára oda érünk, hisz a 300 km-t meg tettünk 3 óra alatt, akkor ezt a 45-t se perc alatt megtesszük.
Hiába próbáltam még gyorsabban menni, szerencsétlen kocsi már nem bírt. Stella és Lucy szó nélkül ültek hátul.
Eszembe jutott, hogy pár hónappal, ezelőtt amikor utoljára mentem ezen az úton, épp Bella után indultunk Alicel és Emettel Olaszországba. Akkor ideges voltam, és akkor is nagyon siettünk.

Flóra múlva végre már ismerős helyen jártunk. Tudtam, hogy nem sokára lekell fordulnom a házunk felé.
Két hónapja nem jártam erre, és ez egy vámpírnak nem sok idő, de nekem most mégis éveknek tűnt.
Végre elértük a kis utat, ahol le kell fordulni a házhoz. Már kezdett besötétedni. Lehajtottam az ablakot. Ahogy közeledtünk a házhoz, egyre kellemetlenebb lett a légkör. Különös illatokat hozott a szél. Persze én rögtön felismerte, hogy vérfarkasok. Mit kereshetnek itt? Oké, hogy Jake itt van, ha Bella itt van, de a többiek miért? Tudom hogy Sam teljes mértékbe megbízik Carlisle-ban. Mi folyik itt?
Idegesen néztem ki az ablakon.
- Vigyázz!- morogta Stella és előre meredt, mire én épp hogy meg tudtam állni. Épp hogy nem ütöttem el az előttem álló farkast. Stella felmorgott.
- Nyugi – mondtam – Ismerem őt… jóban vagyunk velük. – Stella kérdőn nézett rám – Majd elmondom – mondtam.
A farkast rögtön felismertem. Ő Seth volt a legfiatalabb farkas. Ő is felismert, de nem hitt a szemének. Hallottam a gondolatait, ami elégé zavart volt
- Szia - mondtam lassan – Beengednél? – kérdeztem
- Már hogy engednélek be? Nem mehet be csak akárki… - mondta
- Edward Cullen vagyok.
- Edward meg halt.
- Nem haltam meg. Fogságban voltam, de ez most más történet… engedj be Seth.
A neve hallatára összerezzent.
- Tényleg te vagy az? – kérdezte csodálkozva.
- Ki lennék más? – kérdeztem
- De… meghaltál. És most Bella… - gondolta és a gondolatai össze visszakavarogtak
- Mi van Bellával? – kérdeztem és éreztem, hogy valami nincs rendben
- Bella… - kezdett bele, de nem mondta tovább, mert a házból hangos kiáltás hallatszódott. Jasper kétségbe esett kiáltása. Aztán hallottam a többiek hangját is, ahogy Bellához beszélnek… Láttam Jasper gondolataiba mi történt, és abban a pillanatban kipattantam a kocsiból és semmivel sem törődve rohantam a házba.
Az egész falkát láttam magam mellett elsuhanni, de nem álltam meg. Jasper gondolataiba még mindig Belát néztem, aki a fájdalomtól vergődve feküdt a földön.
Az ajtó előtt Sam állt aki, amikor meglátott értetlenkedve nézett rám, de elállt az útból, így könnyedén rohanhattam be a házba. A lépcső aljánál Esme és Rosali aggódó arccal hallgatták a fent történteket, és amikor megláttak ők is hitetlenkedve néztek.
- Edward? – hallottam Esme halk hangját, de nem törődtem vele, rohantam fel a szobába hol Bella volt.
Ahogy haladtam a szoba felé, egyre rosszabb érzés fogott el. Jasperen keresztül még mindig láttam Bellát. Láttam Bella fájdalommal teli arcát, ahogy szenved. Gyorsan haladtam, de mégis olyan lassan értem el a szobát ahol ő volt. Olyan hosszúnak tűnt az út, pedig rohantam.
Tudtam hol van Bella. Tudtam, hogy Carlsile vizsgálójában van. Oda mentem. Ahogy beléptem az irodába (ami a vizsgáló előtt volt) megláttam Jaspert és Emettet. Mindketten rám néztek. A szemükbe aggódás, öröm és értetlenség egyaránt észre vehető volt. Megtorpantam.
- Siess – mondta Jasper halkan és lesütötte a szemét. Nekem ennyi elég volt. Berontottam a szobába. Carlisle és Alice rám néztek és a döbbenettől meg se bírtak mozdulni. Bella illata nagyon erős volt, de nem érdekelt.
Bella a műtőasztalon feküdt, és meztelen teste vonaglott a kíntól és kiabált a fájdalomtól. Mivel érdemelte ezt ki?
A teste teljesen meg gyötört, csuklója, karja és lábai csont vékonyvolt. De a hasa…
És megértettem. Megértettem, hogy Bella terhes. De hogy lehet ez? Tőlem nem lehet… nekem nem lehet gyerekem. Megálltam. Egyszerűen nem bírtam mozdulni, egészen addig, amíg meg nem hallottam Bella halk, fájdalommal teli hangját.
- Vedd ki…
Carlisle levette a tekintetét rólam, és folytatta azt amit abba hagyott, közbe Alice Bellát nyugtatgatta.
- Nem látok…- hallottam meg Bella kétségbe esett hangját, és abban a pillanatban már mellette is voltam.
- Bella kicsim! Itt vagyok… - mondtam és megcsókoltam tűzforró homlokát. Bella összeráncolta a homlokát.
- Szeretlek… - mondta.
- Én is szeretlek. – mondtam és megpusziltam, de ő nem mondott semmit. Nem szólalt meg többet. –Bella! – szólongattam- Hallasz?- ha tudtam volna sírtam volna.
- Elájult, nincs magánál. Sietnünk kell- mondta Carlisle. Nem tudtam megmozdulni, csak Bella arcát néztem és megfogtam a kezét. Mit követtem el hogy ezt érdemlem? Vagy Bella mit követett el hogy ezt érdemli? Mit tettünk mi az élet ellen, hogy sose lehetünk együtt?
Testem megremegett a könnynélküli sírástól. Nem épp férfias dolog, de nem érdekelt.
- Szeretlek…- motyogtam. Nem figyeltem Carlisléra hogy mit csinál. Nem érdekelt. Tudtam, ha Bella nem éli túl, utána megyek.
- Elég ebből! – csattant fel Alice mérgesen – Ahelyett hogy ilyeneken töröd a fejed, inkább szedd össze magad és segíts Carlislénak – mondtam- Nem adhatod fel!
Alicera néztem. Meg akartam kérdezni, hogy mit tehetek érte, de nem jött ki egy hang se a torkomból. meg se bírtam mozdulni.
És egyszer csak egy hangos sírás hangzott fel. Nem néztem a hang irányába, nem akartam látni azt a valamit, ami ekkora fájdalmat okozott életem szerelmének. Megint Bella testére néztem, és a fejem a mellkasának döntöttem. Még hallottam a szívét dobogni… de már csak nagyon gyengén.
- Fiam – szólt idegesen, de mégis szeretet teljesen Carlisle – Te akarod? – kérdezte
Tudtam mire gondol. Tudtam, hogy nincs más választás, csak ha átváltoztatom Bellát. Jobb lesz neki… és nekem is. Életünk végéig együtt leszünk
- Szeretlek Bella – mondtam és meg utoljára megpusziltam finom, puha bőrét.
- Siess – mondta Carlisle. Ránézetem, és láttam, hogy egy injekciós tűt tart a kezébe. Kiolvastam a gondolatából mit akar. Rám várt, hogy én tegyem meg az első lépést. Lassan bólintottam, majd gyengéden felemeltem Bella fejét, hogy a nyakához könnyebben hozzá férjek. Még egyszer utoljára beszippantottam mézédes illatát, majd a tőlem leg gyengébb módon, puha bőrébe mélyesztettem a méreggel teli fogaimat.
A vére íze az illatánál ezerszer jobb volt. A finom nedű lassan folyt a szomjas torkomba. De tudtam megálljt parancsolni. Mikor hallottam Carlisle hangját, hogy elég, kihúztam a fogaimat a bőréből és ráhajtottam a fejem a mellkasára, hogy még hallhassam a számomra legszebb hangot a világon. Utoljára.
- Vigyázz – mondta gyengeéden Carlisle és én felemelkedtem és ránéztem. Carlisle egyenesen Bella szívébe döfte a méreggel teli injekciót.
Mikor már háro- négy helyen elvégezte ezt a műveletet, rám nézett.
- Nem tehetünk mást.
Nem szóltam csak bólintottam. Tudom, hogy fel kellett volna állnom, és átölelnem, hisz csak nem láttuk egymást már két hónapja, ráadásul neki köszönhetem, hogy nem vesztem el Bellát. Fel kellett volna állnom, de nem tudtam. Nem tudtam, csak Bellát néztem. Nem akartam elhagyni őt még egyszer, akár csak egy percre se! Mellette akartam lenni örökre mostantól.
Carlisle nem mondott semmit, csak halkan kiment. Én sírástól remegve hajtottam a fejem az összekulcsolt kezünkre.
- Bocsáss meg – mondtam. Minden miattam van. Ha akkor elég erős vagyok és nem jövök vissza már tényleg túl lépett volna rajtam, és most nem feküdne itt. Ráadásul ezt a sok fájdalmat is miattam kellett átélnie, hisz én feküdtem le vele. ha tudtam volna, hogy ez lesz, vártam volna. És ha ez nem elég, kételkedtem benne. Szégyelltem magam, amiért akár csak egy percre is megfordult a fejembe, hogy Bella mással is együtt volt. Hogy lehetek ilyen hűlye?
- Sajnálom… - mondtam és megpusziltam a kezét.
Nem tudom mennyit ülhettem mellette, de nem mozdultam semmit. Nem akartam senkivel beszélni, csak az ő hangját hallani, és látni, hogy mozog, és nem csak itt fekszik. Aztán másnap reggel kinyílt az ajtó és Alice lépett be. Halkan mellém térdelt.
- Minden rendben lesz- mondta – Már látom a jövőjét.
Bólintottam.
- Gyere le Edward. Mindenkinek hiányoztál, csak egy öt percet megérdemlünk nem? – kérdezte.
Egy np után először elemeltem Bella arcáról a tekintetemet, és Alice szeretetteljes, boldog arcára néztem. Nem tudtam neki nemet mondani, sőt semmit, csak átölelni.
Nem lepődött meg. Boldogan ölelt vissza, majd éreztem, hogy rázkódni kezd a sírástól.
- Annyira hiányoztál – mondta – Annyira sajnálom…
- Te is hiányoztál nekem Alice…
Egy ideig így voltunk még, majd Alice lassan felállt.
- Gyere, le kérlek. Én addig átöltöztetem Bellát. Nem maradhat így…
- Nem akarok elmenni…
- Edward. Carlisle és Esme is hiányol… és Renesemee is látni szeretne.
- Renesmee? – kérdeztem, nem tudtam hirtelen miről beszél.
- A lányod – mondta