42.fejezet

Bocs, hogy ilyen rövid lett és béna...:( De sajnos kevesebb időm volt mint amennyit terveztem... azért remélem tetszik:) Nagyon köszönök mindent:) És május 6 RM premier:) Ti mentek?:P:)


42.fejezet

A lányod. – hallottam Alice hangját folyamatosan. Tehát lányom van. Lányom, aki majdnem megölte a saját édesanyját. Milyen szörnyeteg lehet? Vagy milyen lesz? Ha tőlem több gént örökölt, akkor ő egy szörnyeteg, aki kitörni készül, és bármikor megölhet bárkit…
- Nézd meg, mielőtt ítélkezni kezdenél – mondta Alice. Mióta tud ő a gondolataimba olvasni?
Megnézem, oké. De miért kell ehhez lemennem? Kinézhetem Alice gondolataiból is. Koncentrálni kezdtem Alice-ra.

Fratelli d’Italia
L’italia s’é desta
Dell’elmo di Scipo

Ennyi elég is volt. Alice biztos tudta, hogy mit akarok, ezért elkezdte mondani az olasz himnuszt. Mérgesen néztem rá. Ő meg csak mindent tudóan mosolygott. Mérgesen megráztam a fejem, majd Bella felé fordultam és megfogtam a kezét.
- Sietek vissza szerelmem – mondtam és megpusziltam a kezét.
- Muszáj mennem Alice? – kérdeztem hátha mégis feladja
- Igen. Bellának rosszul esne, ha tudná, hogy nem akarod megnézni azt a kislányt, akiért az életét áldozta. Nézd meg őt, nem fogsz csalódni. – mondta. Mégegyszer ránéztem Bellára
- Sietek- mondtam megint, majd elengedtem a kezét, és elindultam ki a szobából.
Lassan haladtam, és közbe próbáltam kiolvasni valaki fejéből, hogy milyen lehet a… lányom. De mindenki másra gondolt. Alice…
- Nem sietnél egy kicsit? –kérdezte Alice aki szorosan jött mögöttem. – Még egy csiga is gyorsabb hozzád képpest.
- Nem sietek. – mondtam
- Akkor annál később leszel Bellával – mondta. Ebbe igaza van. Kicsit megszaporáztam a lépteimet, de még ez is lassú volt egy vámpírhoz képpest. Elértem a lépcsőhöz. Ahogy a többiek meghallották a lépteinket, néma csönd lett. Csak egy halk, nem ritmusosan verő kattogást lehetett hallani. De nem Belláét. Hirtelen megtorpantam, aminek következtébe az ugráló Alice belém jött.
- Ez az ő szíve? – kérdeztem a lehető leghalkabban. Nem felt, csak bólintott, majd kikerült és a lépcső alján várt meg.
Tehát dobog a szíve. És csak úgy, mint Belláé, szíve hangja olyan számomra, mint egy szép muzsika. Alice idegesen dobbantott egyet a lábával.
Lassan lementem a lépcsőn.
Az egész családom ott volt. És nem csak ők, hanem Sam, Seth, Jacob, Stella és Lucy is. Carlisle és Esme az egyik fotelban ültek egymás mellett, és Esme a meghatódottságtól sírt, Carlisle őt vigasztalta. Jasper az egyik fotelban ült, és csatlakozott hozzá Alice. Lucy, Stella, Sam, Seth pedig körbe állták Rosalit és Emett, akik nekem háttal ültek. Jacob az ablaknál állt, és csak ő nem nézett rám, meg Rosali se… Mindenki más engem nézett. Aztán Alice intett, hogy menjek közelebb. Mély levegőt vettem, és egy finom édes illat csapott meg. Ez is az Ő illata lenne? Lassan elindultam feléjük. Seth és a többiek elléptek a kanapétól, így már teljesen láttam Rosali szőke hajzuhatagát hátulról.
Még mindig lassan haladtam, és a szemem sarkából láttam, ahogy mindenki egy kicsit elmosolyodik.
- Siess már öcsi –szólalt meg Emett, mert már nem bírta tovább – Oké, hogy ez egy megható jelenet, de nem kell lelassítva eljátszani, rosszabb, mint egy mexicoi szappanopera.
Hát tényleg kb. olyan volt az egész…
Aztán ahogy Rosalit néztem, egyszer csak egy barna szempárral találtam szembe magam. Olyan volt a szeme, mint Belláé. Gyönyörű! A kislányom Rosali karjaiből kukucskált ki felém.
- Ő apu – suttogta Rosali, mire Renesmee elmosolyodott, és kitárta felém kicsiny karjait.
Rosali felállt, és már előttem is termett. Renesemee még mindig tárt karokkal nyújtózkodott felém. Kitártam a karom, és átvettem Rosalitól a lányomat.
Olyan jó érzés volt őt ölelni. Hallottam, hogy Esme örömteli „sírásba” kezd, és hogy mindenki felsóhajt.
Egyszer csak Renesmee elemelte a fejét a vállamról úgy, hogy a szembe tudjon nézni. Gyönyörű volt. Gyönyörű mogyoró barna szemei voltak, göndör, rézbarna haja.
Aztán kicsi kezét óvatosan az arcomhoz érintette, és olyan történt, amit nem gondoltam volna.
Láttam mit élt át mióta megszületett. Láttam, minden, ahogy ő látta. Ahogy Emett nevetséges pofákat vág neki, ahogy Rosali fésülgeti a haját, ahogy Carlisle megvizsgálja. Láttam minden egyes eddig eltöltött percét. Mikor végzett, kérdőn néztem Carlislera.
- Ez az ő képessége – mondta mosolyogva
- Ügyes vagy kicsim… - mondtam és megpusziltam. Ő boldogan rám mosolygott, és visszatette a fejét a vállamra. Lassan, óvatosan kezdtem simogatni a hátát, és fél perc múlva halk szuszogása jelezte, hogy elaludt.
Egy ideig még így álltunk, majd Carlisle feállt és oda sétált hozzám.
- Szerintem most fektessük le valahova, neked még sokat kell mesélned.
Kelletlenül bólintottam, óvatosan megpusziltam a fejét, majd átadtam Roslainak, aki elvitte lefektetni. Még utánuk néztem, majd vissza Carlsile-ra és rögtön a nyakába borultam és átöleltem. Ő is boldogan ölelt vissza. Több hónap után látjuk most egymást, ráadásul azt hitte mindenki, hogy meghaltam.
- Szeretlek apa – mondtam.
- Én is szeretlek fiam.
Carlisle után Esme borult a nyakamba, persze sírt. Esme után Jasper is átölelt, majd Emett, Alice még egyszer, majd mikor visszaért Rosali is boldogan ugrott a nyakamba. Rá se ismertem… ez a gesztus nem volt rá jellemző. De nem érdekelt, boldogan öleltem vissza.
Rosali után Seth jött oda hozzám és kézfogással és várveregetéssel közölte, hogy örül hogy nem haltam meg.
- Köszi- mondtam mosolyogva.
Seth után Sam is oda jött hozzám…
Jacobon kicsit meglepődtem. Ő egész végig egy helyben állt és kibámult az ablakon. Mi ütött belé? A gondolatai zavartak voltak. Nem volt sok időm ezen gondolkozni, mert Emett nem hagyta
- Na, öcsi, mesélj már mi történt veled?
Nagy levegő vettem. Tudtam, hogy majd el kell mondanom a történetet, de nem sok kedvem volt hozzá. Leültem Rosali mellé, és mesélni kezdtem. Elmeséltem nekik hogy hol voltam, hogy miét voltam ott, kik tartottak fogva, bemutattam nekik Stelláékat, elmondtam nekik hogy szöktem meg, és azt is elmondtam, amire nem voltam büszke. Elmondtam, hogy embert vért ittam. Szégyelltem. Szégyelltem, hogy csalódást okozok ezzel Carlislenak és Esmének is. Ők anynira megbíztak bennem én meg kijátszottam… Miután elmondtam, vártam, hogy mikor mondanak valamit, de semmit.
- Nem mondtok semmit? – kérdeztem, de nem néztem senkire, hanem a földet néztem
- Nem a te hibád volt – mondta Carlisle – Muszály volt, máskülönben nem lehetnél itt.
- De te nem láttad azt a nőt… kitudja, hogy hányan várták haza? – kérdeztem és megremegtem
- Fiam. Ne emészd magad ezen. Felejtsd el. Nem te tehettél róla, hanem az- az örült vámpír sereg. Remélem Aroék elintézték őket.
Nem mondtam semmit még mindig a földet néztem. Majd egyszer csak Esme ült le mellém és ölelt át.
- Nyugodj meg… - mondta és megpuszilta a fejem.
Jasper küldött felém egy nyugalom hullámot, és én lenyugodtam.
- És itthon mi történt? Mi történt mióta eltűntem? Bella hogy viselte? Mindent mondjatok, elkérlek… - mondtam és Alice-ra néztem
Alice bólintott és leült…