40. fejezet

Hááát, meghoztam remélem tetszik:)


40. fejezet

/Bella szemszög/

Három nap telt el mióta megírtam a listát. Az 5,7,8,9 –es számú már kipipálva. A többén még dolgozom. A 10ről lemondtam, hisz mozdulni alig bírok, nem hogy a rétre kimenni. Az elsőhöz még nem volt bátorságom, egyszerűen nem tudtam mit mondhatnék Charlinak és Renének. Persze azt nem akarom, hogy most utoljára beszélünk, és csak el akarom mondani, hogy mennyire, szeretlek. Ezt semmi féle kép se. Hagy higgyék, hogy minden rendbe. Jakkel még nem volt időm beszélni. Azóta nem is láttam. Biztos haragszik… Pedig muszáj lesz feljönnie, hogy beszéljünk minél hamarabb, mert érzem, hogy már nem sokáig lesz rá lehetőség.
De most az első és a legfontosabb dolgon kell túl esnem.
Felemeltem a telefont és tárcsázni kezdtem Charli számát.
Két csőrgés után fel is vette.
- Halló?- hallottam meg apa hangját és a szívem összeszorult, ahogy magam elé képzeltem arcát.
- Szia, Apa – mondtam- Bells vagyok – mindig így hívott
- Bells! – sóhajtott fel és egy kis megnyugvás volt a hangjába. Utoljára 2 hete, ha beszéltem vele. – Hogy vagy? Milyen Los Angeles?- na, igen ő úgy tudja, hogy ott vagyok Alicel
- Nagyon jól vagyok – mondtam – és Los Angeles fantasztikus. Alice egyik boltból a másikba ráncigál mindennap, ezért nem is volt nagyon időm hívni – hazudtam
- Rendben. Mond meg Alice-nak hogy üdvözlöm, és hogy ajánlom, hogy nagyon vigyázzon rád.
- Átadom – motyogtam- És te hogy vagy? – kérdeztem
- Én köszönöm remekül – válaszolt- Bill-el szinte mindennap kint vagyunk a tónál. Már rengeteg halat fogtunk, és mind a hűtőben van, várják hogy valaki megsüsse – hallottam a hangján hogy mosolyog
- Majd megsütöm – mondtam halkan, fájt hogy hazudnom kell neki – De akár te is megpróbálhatnád megsütni. Nem olyan nehéz. Csak…
- Oké Bells – vágott közbe – Majd megtanulom, de akkor is jobb lenne ha te csinálnád.
- Tudom.
- Mikor jössz haza? – kérdezte
- Még nem tudom…
- De jól vagy? – kérdezte és tudtam, hogy most nem az egészségre érti a kérdést, hanem a lelkemre.
- J…Jól.. – mondtam
- Figyelj Bella, tudom, hogy nehéz ide visszajönnöd, de…
- Tudom apa – nem akartam végig hallgatni – Már jól vagyok és vissza tudok majd menni, de most jó itt – mondtam
- Rendben kicsim.
- Apa?
- Igen?
- Nagyon, nagyon szeretlek – mondtam ki amit már régóta kiakartam –Te vagy a legjobb apa a világon.
- Kicsim, még a végén elérzékenyülök – mondta. És a hangján tényleg hallottam, pedig ez nem vall rá. – Én is nagyon- nagyon szeretlek, és már nagyon hiányzol.
- Te is nekem – mondtam- Mindent köszönök – még ezt is el kellett mondanom.
- Ugyan kicsim… mindent azért teszek, mert szeretlek.
- Köszönöm – mondtam megint.
Hallottam, hogy elmosolyodott.
- Most le kell tennem – mondtam, mert már a sírás küszöbén álltam, pedig most még erősnek kell lennem – Szeretlek – mondtam ki megint, utoljára az életembe.
- Én is drágám. Nagyon szeretlek – mondta
- Szia, Apu.
- Szia Bells.
Rögtön lecsaptam a telefont és a párnába nyomtam az arcom. Nem akartam, hogy valaki is meghallja, hogy sírok, mert akkor azt hiszik, azzal tesznek jót, hogy ha átváltoztatnak.
Még hátra volt René. Miután kicsit megnyugodtam tárcsáztam is a számát. Minél hamarabb túl akartam lenni ezen. Alig csörgött ki már fel is vette:
- Bella kicsim! Hogy vagy? - kérdezte rögtön
- Szia, Anyu. Köszönöm jól… Los Angeles fantasztikus! – mondtam
- Nagyon örülök neki, hogy jól érzed magad. Mikor mentek vissza Forksba? – kérdezte
- Öhm… nem tudom. Majd meglátjuk –feleltem
- Rendben, de kicsim nagyon vigyázzatok magatokra.
- Vigyázunk – mondtam
- Puszilom Alice-t.
- Átadom. És ti hogy vagytok? – kérdeztem
- Jól. Philnek egész jól megy az oktatás, és Párizs gyönyörű – na, igen. Phil most ott edzősödik.
- Az nagyon jó. – mondtam
- Az. Remélem, egyszer te is eljössz ide. Meg kell nézned ezt az országot.
- majd egyszer elmegyek – mondtam.
- Rendben.
- Anya, nagyon szeretlek – mondtam
- Jajj kicsim, én is nagyon-nagyon szeretlek. Nagyon hiányzol.
- Te is nekem. Mindent köszönök anya.
- Ugyan már kicsim… mi ez az érzelgődés? Nem szoktál ilyenért felhívni – hát igen. Anya mindig rá tappin a lényegre.
- Csak gondoltam elmondom, hogy mennyire szeretlek – feleltem
- Én is szeretlek kicsim.
Egy kis csend következett, majd ős szólt meg.
- Sajnálom kicsim, de most mennem kell. Majd egyik este felhívlak. Vigyázz magadra nagyon. Nagyon szeretlek.
- Én is szeretlek.
- Szia.
- Szia, Anyu.
Hát ez gyors volt. Ha tudta volna, hogy most beszélünk utoljára biztos nem tette volna le a telefont. De ő ezt nem tudhatja.
Mély levegőt vettem, próbáltam elfojtani a sírást.
Úgy döntöttem, ideje teljesíteni a 6. pontot a listámon. Nagyon óvatosan és lassan felkeltem és elindultam Edward szóbája felé.
Úgy éreztem magam, mint egy felfújt lufi és biztos úgy is nézhettem ki. Legalább is a hasam.
Elég lassan haladtam, nem akartam sietni és semmi hirtelen mozdulatot tenni. Amint kiléptem a szobámból, Emett már mellettem is termett.
- Hagy segítsek hugi – mondta és óvatosan átkarolt.
- De el tudok menni a saját lábamon is – mondtam. És amúgy is magam akartam átmenni.
- Tudom, de vigyáznod kell magadra – felelte és ellentmondást nem tűrve felemelt és már az ajtó előtt is voltunk. Épp nyitott volna be mikor rá néztem.
- Kérlek – mondta – Hadd, menjek be egymagam – néztem rá szinte már boci szemekkel.
- De…
- Kérlek – hangsúlyoztam ki ezt az egy szót. Nagyot sóhajtott, majd nagyon óvatosan letett.
- Köszönöm – mondtam és megpusziltam. Emettet annyira meg szerettem. Egy igazi báty lett nekem olyan, akiről minden lány álmodik.
Nagy levegő vettem, majd kinyitottam az ajtót. Most először lépek be a szobájába mióta már megint nincs velem.
Lassan mentem be és meglepődve tapasztaltam, hogy semmi nem változott. Minden ugyan úgy állt, mint amikor utoljára voltam a szobában. Az ágy még mindig ott volt.
Visszanéztem az ajtóba. Emett még mindig ott állt mögöttem. Egymagam-akartam lenni, ezért se szó se beszéd, becsaptam az orra előtt az ajtót.
- Bocs… - motyogtam, de biztos voltam benne hogy hallja. Nem akartam, hogy valaki is velem legyen itt. Elég magamat szomorítani még jobban…
Lassan az íróasztalhoz sétáltam, amin szanaszét voltak papírok. Ahogy nézegettem jegyzeteket, egy kép esett ki belőle. Egy kép, amin ő és én voltunk. Még az iskolába készített Alice.
Lassan simítottam végig a kezem a képen. Bár itt lehetne velem.
De nem soká találkozunk megint! Ha rajtam múlik, nem soká megint együtt leszünk, örökre!
A képet a kezembe fogtam, úgy döntöttem elviszem magammal. A cd-khez sétáltam és elkezdtem lapozgatni őket.
Végül is megtaláltam, amit kerestem. Legalább is remélem, hogy az. A Cd tokra az volt írva, hogy „saját „.Nagyon reméltem, hogy ez annak a CD-nek a másolata, amit én kaptam tőle.
Betettem a cd lejátszóba és elindítottam. Az első szám nem az én altatóm volt, de ez a szám is gyönyörű. Tovább lapoztam. Végül a negyedik szám volt az.
A lábaim megremegtek a szám hallatán és lassan az ágyhoz sétáltam és ledűltem rá. A szám végére már folytak a könnyeim, főleg hogy egyre több emlékkép ugrott be.
Mikor vége lett a számnak, óvatosan felültem. Nem bírtam tovább itt maradni. A lyuk a mellkasomba még nagyobb lett és ki kellett mennem. Felálltam és az ajtóhoz sétáltam.
Emett még mindig kint várt. Oda jött hozzám és gyengéden átölelt, majd felemelt és bevitt a szobámba.
- Köszönöm- mondtam mikor elindult kifelé a szobából.
- Semmi. – mosolygott rám – Aludj egy kicsit – még ilyet se hallottam tőle. Nem mondtam semmit csak bólintottam. Emett kiment.
Persze nem akartam aludni, hisz még beszélnem kell Jacobbal, mert ki tudja, mikor tudok beszélni következőleg vele…
De végül mégis az álmosság győzött és én elaludtam.
Nem álmodtam semmit, de ez is rossz volt. Mikor felkeltem már kezdett sötétedni kint. Aztán Renesmee megrúgott és én halkan fel jajdúltam.
- Jól van kicsim – mondtam és megsimogattam a hasam – Már is kapsz inni.
Magamhoz emeltem a poharat, ami az ágyam szélén volt és ki ittam a pohár tartalmát, majd mélyeket lélegeztem.
Mikor jobban lettem, eldöntöttem, hogy beszélni fogok Jacobbal.
- Alice –mondtam ki a nevét.
Fél másodpercbe se telt és már ott is volt.
- Jól vagy ? – kérdezte
- Persze. Csak lenne egy kérésem.
- Igen?
- Felhívnád Jacobot? – kérdeztem
Alice aggódód pillantással nézett rám.
- Hát nem tudom Bella… elég veszélyes lenne. – mondta
- Nem érdekel – feleltem – muszáj, vele beszélnem.
- Hát rendben, de akkor én is itt leszek.
- Alice. Kérlek. Négyszemközt kell vele beszélnem.
- Muszáj?
- Nagyon sokat jelentene nekem – tudtam, hogy erre úgyse mond nemet
- Megkeresem – mondta és már el is tűnt.
Körülbelül 5 perc múlva jött vissza az ablakon keresztül
- Nem soká itt lesz, csak felvesz valami ruhát – mondtam nekem majd leült a székbe velem szembe.
- Köszi.
És valóban, két perc múlva már nyílt is az ajtó és belépett rajta Jacob.
- Szia – köszönt és mellém ült az ágyra és óvatosan megpuszilt
- Szia – köszöntem neki én is és megfogtam a kezét.
- Beszélni akartál velem? – kérdezte
- Igen… - ránéztem Alicera – Megtennéd, hogy hozol inni Renesmének – kérdeztem és oda nyújtottam neki a poharat.
Alice megforgatta a szemeit majd kiment a pohárral.
- Szóval? – kérdezte Jacob
- Tudod hogy- hogy döntöttem – kezdtem bele
Jacob fájdalmasan bólintott.
- Nem gondoltad meg magad? – kérdezte reménykedve
Megráztam a fejem.
- Soha egy percig se gondolkoztam ezen. Ez lesz a legjobb.
- Kinek? – kérdezte
- Nekem…
- Önző vagy- mondta, és ez a szó nagyon fájt. Tényleg önző lennék?
- Mert? – kérdeztem
- Mert csak magadra gondolsz, másra nem. Gondolj Charlira, anyukádra, a barátaidra és… és rám – mondta – Tudod, mennyire fáj?
- Mert te tudod, nekem mennyire fáj? – kérdeztem indulatosan. Nagyon rosszul éreztem magam Jacob szavaitól.
- Bella… engem nem érdekel, ha olyan leszel, mint ők… nem érdekel ha majd bűzleni fogsz vagy ha majd vért iszol… még mindig jobb mintha nem lennél. – mondta
- Nem lennék ugyan olyan, mint most – mondtam
- De lennél. És Ő is ezt akarná – mondta Jacob és tudtam, hogy Edwardra gondol
- Ő sose akarta, hogy vámpír legyek – mondtam
- De ha a halál és az átváltoztatás közt kellene választania, biztos, hogy a másodikat választaná – mondtam
- De ő nincs itt – mondtam. – És én nélküle nem birok élni!
- Bella…
- Jacob. Ha átváltozok, nem 10 évről lesz szó, hanem ezer, vagy tíz ezer vagy még több évről. Én nem bírok nélküle egy napot sem ki, nem hogy egy örökké valóságot.
- Idáig is kibírtad!
- Mert itt van ő – mondtam és a hasamra tettem az összekulcsolt kezünket.
- Utána is itt lesz és fontosabb lenne hogy vele legyél…
- Nem… megfogja érteni ha felnő…
- Ha felnő… - jegyezte meg gúnyosan. És ez megint egy tőrdöfés volt a vérző szívembe.
- Fel fog nőni – mondtam
- Fel... de én utálni fogom. – még egy döfés. Ha így folytatja, elvérzik a szíve és nincs, ki meggyógyítsa
- Ne utáld… kérlek – nyögtem
- De… utálni fogom őt, mert elvett téged… utálni és megvetni.
- Ne… - sírtam és a fülemre tettem a kezeimet, mint egy hisztis kisgyerek aki nem akarja hallani az anyja szidását.
- Sajnálom Bella… ha miatta halsz meg… nem kérheted tőlem hogy szeressem…
- Elég kegyen! – lépett be Jasper – Nem veszed észre hogy mennyire fájnak neki a szavaid?
- Csak az igazságot mondtam – mondtam – Sose fogom…
- Elég! – kiabálta Jasper és Jacob felé indult, aki akkor már felpattant.
- Neee! – kiabáltam. Nem akartam, hogy harcoljanak.
Jacob remegni kezdett, Jasper megtorpant. Most kell közéjük állnom. Nem harcolhatnak!
Gondolkodás nélkül, gyorsan semmire nem figyelve ugrottam fel az ágyról. Bár ne tettem volna! A fájdalom a gerincembe villámcsapásként ért és a reccsenés hallatára csak még rosszabbul lettem. Éreztem, hogy elesek és hogy a fejem nagyot csattan az ágy szélébe. Hallottam Jasper kétségbe esett kiáltását, majd egyre több hangra lettem figyelmes.
- Leszakadta a placenta. Kikkel venni minél hamarabb – hallottam Carlisle hangját, majd éreztem, hogy felemel
- Vedd ki…- nyögtem
- Minden rendben lesz Bella – mondta
Éreztem, hogy lefektet egy műtőasztalra. Vagyis gondoltam, hogy az…
- Vedd ki… - nyögtem
- Bella nyugi…- mondta mellőle Alice
Még utoljára ránéztem, majd minden elsötétült, de a hangokat hallottam.
- Nem látok…- motyogtam és éreztem, hogy sírok.
Rengeteg hangot hallottam, de csak egyre figyeltem, ami ijedt volt, és a fülem mellől jött.
- Bella! Kicsim itt vagyok! – hallottam meg a világ legszebb hangját. Már meghaltam? Ha igen, akkor miért érzem a fájdalmat? Ha nem akkor miért hallom a hangját? Csak még jobban sírni kezdtem. Egy selymes, hideg érintést réeztem az arcomon, majd egy puha, hideg ajkat a számon, ahogy megcsókol. Szerintem már tényleg meghaltam… a fájdalom kezdet elmúlni, és a világ elcsendesült körülöttem, még annyit mondtam:
- Szeretlek Edward…
Sötétség, csend.


Sajnálom hogy nem hoztam hamarabb de sajnos sok dolgom van. A dijjakat köszönöm, amint lesz időm válaszolok és kiteszem:) Tényleg nagyon köszönöm:)♥♥
A hétvégén biztos nem leszek, mivel osztálykiránduláson leszek:D:D
Majd bepótolom:) Sziasztok:)