39. fejezet

Sziasztook:)
Nagyonsajnálom hogy nem jöttem eddig, de mint chatbe írtam rengeteg dolog jött közbe... nagyon sajnálom, de én is emberből vagyok és nekem is lehetnek gondjaim.
De mindegy, a lényeg hogy most itt vagyok és bár (szerintem) egy elég rossz fejezetet hoztam (elég béna lett) de legalább hoztam és azért remélem nektek valamennyire tetszeni fog:D
Kérlek titeket, írjatok kommentárt, mert kíváncsi vagyok...:S:D


39. fejezet

Én nem akartam megölni azt az ártatlan embert, de meg tettem. Egy szörnyeteg vagyok! Jobb is Bellának, hogy nem vagyok már a közelébe… vajon ha Bellát hozták volna be őt is megölten volna? Egy szörnyeteg vagyok, akinek nem is lenne szabad léteznie. Azt a nőt még biztos haza várták. Biztos volt egy szerető családja, akik többé már nem láthatják őt.
Utálom magam! Persze öltem már embert előtte, de azok mind olyanok voltak, akik megérdemelték a halált. De ennek ellenére én se vagyok más, mint azok… én is ugyan úgy megérdemelném, hisz megöltem őket és most ezt az ártatlan nőt is.
Gyenge, megtört, vértelen kiszáradt teste előttem hevert. A sikolyát még most is hallom a fülembe…
Elfordultam, nem bírtam tovább nézni. Vajon, mint gondolna rólam a családom, ha megtudnák, hogy mit tettem? Nem hiszem, hogy többé Carlisle vagy Esme szemébe tudnék nézni… biztos nagyon csalódottak lesznek, már ha ki jutok innen valamikor. És Bella? Ő biztos félni fog tőlem. Azon se csodálkoznék, ha elmenekülne. Vagyis megpróbálna, mert amilyen önző vagyok, úgyse engedném el.
- Edward? – kérdezte Stella és leült mellém. Nem akartam megfordulni, nem akartam látni a nő testét, így csak Stellára néztem.
- Jól vagy? – kérdezte
Bólintottam. Láttam rajta, hogy őt is bántja ez az egész, hisz ő is és a testvére is állatvérrel táplálkozott. Ránéztem, és ő alig észrevehetően a fejére mutatott és én rögtön megértettem, hogy mit akar.
- Hallasz? – kérdezte gondolatban. Bólintottam. – Minden rendben lesz – mondta – Nem a te hibád. Sajnos az ösztöneinknek nem tudunk parancsolni, főleg hogy már régóta nem vadásztunk…
- Igen… - gondoltam - De ő egy ártatlan ember volt. Egy ember, akit a családja még haza vár…
- Téged is haza vár a családod – mondta – És ha nem ölted volna meg, akkor biztos nem sikerülne a tervünk. Sajnos ő most kellett hozzá. Holnap lesz a „csata”. Ha nem ittál volna, le lennél gyengülve, és ha szabadba mennél nem bírnád ki és baj lenne belőle. Muszáj volt. Ne emészd magad! Gondolj a családodra.
- Rájuk gondolok. Nem tudok a szemükbe nézni.
- Meg fogják érteni. Edward, sajnos nekünk ez a természetünk. És bár mi próbálunk a természet ellen tenni azzal, hogy nem emberi vérrel táplálkozunk, de mi akkor is ezek vagyunk.
Nem mondtam semmit csak bólintottam. Egy kis csend következett, amit ő szakított meg.
- Legkésőbb holnapután már Bellával lehetsz – mondta és rám mosolygott – Holnap indulunk a Volturi ellen. És ha minden a terv szerint halad, akkor holnap ilyen korra már Amerika felé tartasz.
- Remélem sikerülni fog - mondtam
- Minden rendben lesz. Csak figyelnünk kell rá, hogy ne vegyenek észre semmit. És ne feledd amit megbeszéltünk. Csak akkor próbálunk meg elszökni, mikor már a harc elkezdődött…
- Tudom – mondtam, bár biztos voltam benne, hogy nehéz lesz betartani, hisz ismertem magam.
- Edward. Ez nagyon fontos. Akkor rá jöhetnek Lucy képességére és ezt nem szeretném – mondta
- Igazad van és megértem. Figyelni fogok – mondtam
- Köszönöm – mosolygott rám.
- És ti mit csináltok, miután elszökünk? – kérdeztem
- Nem tudom – mondta elgondolkozva- Nem tudom, anya merre lehet… de nem maradhatunk itt… el kell tűnnünk egy időre…
- Gyertek velem – mondtam. Hisz ez a legkevesebb – Bemutatlak a családomnak.
- Hát nem tudom. Nagyon aranyos vagy, de nem akarunk zavarni, hisz biztos sok megbeszélni valótok lesz.
- De én komolyan mondom, hogy gyertek. Ott biztonságba lesztek, és tényleg nem maradhattok itt. Gyertek velem Forksba. Aztán majd egy idő után visszajöttök és megkeresitek édesanyátokat… de addig velünk jó dolgotok lesz.
- Nem zavarunk? – kérdeztem
- Dehogy is! Mindenki örülni fog! – mondtam – és ezzel még meg se tudom hálálni, amit értem tettetek – végül is nekik köszönhetem, ha kijutok és azt is, hogy még normális vagyok. Mert ha nem lettek volna velem biztos megörültem volna.
- Akkor nagyon szépen köszönjük. Nem maradunk majd sokáig, meg kell keresnünk anyát.
- Segítünk majd – feleltem.
- Köszönjük – mondta ezt már suttogva és átölelt. Visszaöleltem.
Miután elengedett visszament Lucy mellé, én pedig a fal felé fordulva maradtam.
Még mindig nem bírtam rá nézni a mögöttem fekvő élettelen testre.
Magamban számoltam a perceket. Vajon hány óra lehet? Teljesen elvesztettem az idő érzékem. Még csak ablak se volt, hogy lássuk, hogy világos, vagy sötét van. Már vártam azt a percet mikor elindulunk a harcba. Vártam, de csak azért, hogy minél hamarabb elindulhassak a számomra legfontosabb személyhez.
Felidéztem magamban az összes szép percet, amit vele töltöttem. Az első találkozást, a réten töltött időket, mindent.
Eszembe jutott valami. Gyorsan a zsebemhez kaptam. Félő volt, hogy amíg nem voltam magamnál esetleg elvették, de nem. Nyugodt sóhajjal nyugtáztam, hogy a kis doboz a zsebemben van. Elő vettem az apró dobozt, mely a gyűrűt tartalmazza, melyet remélem, egykor Bella visel majd.
A gyűrűt mindig magamnál hordtam, már csak azért is mert édesanyám gyűrűje volt. És utóbbi időbe azért is, hogy megkérjem Bellát, hogy jöjjön hozzám felességül. Épp aznap akartam megkérni, amikor elhoztak ide.
Még egy pillantást vetettem a gyűrűre, majd mélyen a zsebembe rejtettem.
Ha aznap nem megyek el vadászni, akkor már enyém lenne a világ legértékesebb kincse. Csak az enyém.
De nem, elmentem vadászni, holott nem is igazán volt rá szükségem, csak kicsit egyedül szerettem volna lenni, hogy összeszedjem a gondolataimat. És ez lett belőle! Több mint egy hónapja itt ülök egy sötétzárkába, ember vért ittam, és nem tudom, mi lehet Bellával és a családommal.
Azt már el döntöttem, hogy ha haza érek az első dolgom lesz, hogy megkérem Bella kezét és ha igent mond, megyünk Vegasba hogy minél hamarabb a felességem legyen. Csak sikerüljön minden a terc szerint és akkor semmi se állíthat meg.
Megint számolni kezdtem. Elszámoltam 6 órát mire végre Stella „szólt” hogy jönnek
- Ne feledd, mint ha hatna rád az erő. Mindig maradjunk egymáshoz közel és csak akkor megyünk el, ha elkezdődött a harc – üzente nekem gondolataiban. Bólintottam. – Minden rendben lesz… - üzente, majd felállt és Lucyval együtt mellém sétált.
Egymás mellett állva vártuk, hogy leérjenek a vámpírok, akik értünk jöttek. Már a többi fogvatartott is felállt és mellénk léptek. Senkit nem ismertem közülük (Stellán és Luyn kívül) de a gondolataik tiszták voltak és mindenkinek egy célja volt, mégpedig a szabadság.
Nem sokára kinyílt az ajtó és ahelyett, hogy világos lett volna, sötét volt kint. Tehát éjszaka lesz a harc. Ez valamivel még könnyebbé teszi a szökést.
Négy vámpír helyett most volt vagy húsz. Stella és én egymás mellett álltunk, és ugyan az a nő állt be mögénk, mint aki múltkor.
Lassan érezni kezdtem, hogy Lucy pajzsa körül vesz minket.
- Ne felesdjétek, tegyetek úgy mintha a hatása alatt lennétek! – üzente Lucy
A nő az egyik kezét a vállamra tette a másikkal Lucyt és Stellát fogta össze.
Most nem éreztem késztetést semmire, nem úgy mint a múltkori esetnél.
- Olvass a gondolataiba – üzente Stella – Így tudni fogd mit akar tenni.
- Rendben
Figyeltem a nő gondolatát és így tudtam mikor akar elindulni. Sikerült, semmit nem vett észre.
Rájöttem, hogy nem hagytuk el Olaszországot, egész idő alatt az országban voltunk.
Nagyon lassan haladtunk, legalább is vámpírokhoz képest. Ahogy közeledtünk Volterra felé (biztos voltam benne hogy arra megyünk) egyre több és több vámpír csatlakozott a csapathoz. Az úton volt időm egy kicsit a nő gondolataiban olvasni. Épp arra gondolt, hogy milyen jó lesz, ha majd bármikor, bárhol embervért ihat.
Körülbelül egy óra alatt értünk egy nagy mezőre, amit minden oldalról erdők zártak. Telihold volt, így az egész mezőt bevilágította a hold fénye.
A mező még üres volt. Egy sorba állítottak minket, legelöl a felkelés vezetői voltak.
Legalább félórát álltunk ott, csak a vezetők beszéltek. Nem figyeltem rájuk, mert még mindig a nő gondolatait hallgattam. A lélegzést leállítottam, nem akartam vérszagot érezni.
Félórás várakozás után, a távolból halk hangokat lehetett hallani, majd nem sokkal utána feltűnt Aro oldalán Marcussal, és Caiussal. Mögöttük jött Jane, Alex, Felix, Demetri, Renata, Chelesea és még rengeteg másik vámpír is. Felálltak velünk szembe egy sorba.
Aro szembe állt Henryvel.
- Hát eljöttetek – szólalt meg Henry
- Semmi pénzért nem hagytunk volna ki egy nyertes harcot – mondta Aro
- Nem bízd el magad. Aki itt nyeri fog ma az én leszek. Nézd csak meg a csapatom… a tieid közt nincs ennyi tehetség.
Aro végig nézett a hosszú soron, majd a tekintete megállapodott rajtam.
- Látom észrevetted a csapatom egyik büszkeségét, Edwardot. – mondta sötéten nevetve.
- Ő úgyse segít nektek – mondta Aro
- Ha önszántából nem, akkor majd segítséggel igen – mondta Henry
Aro még egyszer a szemembe nézett, majd vissza Henryre.
- Kezdjük el – mondta Aro – Túl akarok lenne ezen.
- Rendben, ha ennyire sietős neked a halál…
Aro sötéten elmosolyodott.
- Jane! – mondta ki a nevet gonosz mosollyal.
Jane Aro mellé lépett
- Igen mester?
- Tudod mi a dolgod.
Jane bólintott, majd szembe fordult velünk és ránézett a mögöttünk álló nőre. Alig pármásodperc múlva a nő a fájdalomtól sikítva rogyott térdre.
A Románoknak ennyi elég volt. Henry Aro felé vette az irányt. A harc elkezdődött.
- Gyerünk – mondta Stella – Most senki nem figyel ránk.
- Nem kellene segíteni Aroéknak? – kérdeztem
- Nem. Gyerünk!
Bólintotta és futni kezdtem Stella után.
Nem tudom hova futottunk, csak futottunk. Egy idő után Stella megállt és boldogan ölelt át.
- Sikerült – mondta
- Köszönöm – mondtam neki.
- Semmi. Gyerünk vadászni aztán, foglaljunk jegyet
Nem mondtam semmit csak bólintottam és követni kezdtem egy szarvas csorda illatát. Mind a három legalább két-három szarvast terítettünk le, majd amilyen gyorsan csak tudtunk elhagytuk a helyet.
- Hogyan tovább? – kérdezte Lucy amikor megálltunk egy kis város határánál.
- Pénz kell meg ruha - mondta Stella
- Gyertek.
Újabb egyórás futás következett. Nem akartam abba a házba menni, amiben egy hónappal ezelőtt voltunk, nem akartam kockázatni, bár biztos voltam benne hogy nem keresnek. De inkább a másik házunkba mentünk. Stellának Rosali ruhás szekrényét mutattam meg Lucynak meg Alice-t. Én gyorsan felhívtam a repteret és a jegyet foglaltam a leghamarabbi járatra. Mikor ez meg volt én is át öltöztem. A szemembe volt egy kis vörös szín, így egy betettem egy kontaklencsét.
Mikor végeztünk elindultunk a reptérre. Már csak egy óra volt az indulásig. A reptérig futottunk, majd felültünk a gépre és vártunk.
Vártam, hogy elinduljon a gép. Vártam, hogy újra láthassam a családom, hogy újra láthassam őt. Hogy újra magam mellett tudhassam, és hogy elmondhassam neki mennyire szeretem!