Sziasztok! Sajnos még nem frissel jöttem, de sietek azzal is:)
Nyitottam egy új blogot, ahol új történetet írok. Persze az is Twilight fic lesz, de egy teljesen új. A történet ismertetőjét ma vagy holnap felteszem:) Egy ismerősömmel írom, és ezért nyitottam új blogot neki:) Szeretném ha majd a véleményeteket kifejtenétek:)
Sietek a New Dayel és a másik történetettem is meg az újjal is:) De szerintem az lesz, hogy előre megírom és csak aztán teszem fel a részeket:)
No csak ennyit akartam:)
http://www.rengitwilight2.blogspot.com/
Sziasztok, további jó nyarat! Élvezzétek ki, mert mindjárt vége és suli:/:(
2010. augusztus 13., péntek
2010. július 18., vasárnap
Közlemény!
Sziasztok:) Remélem eddig mindnekinek jól tellik a nyara és még ennél jobban is fog:)
Sajnálom hogy nem tudtam hozni frisset, de nyár van, és mivel a tavalyi nyaramat korházban tőltöttem, ezt a nyarat szeretném igazán kiélvezni, és bepótolni a tavalyit. Sajnos még ez se akar nagyon össze jönni, mert mindig valami közbe jön (:@) Emelett az unokatesóm most jön haza (külföldön él) és csak nyáron szokott haza jönni és csak ilyenkor tudunk együtt lenni, és már nagyon hiányzik, szóval vele akarok lenni...
Nah a lényeg, hogy most sajnos nem tudok frisselni. Ha mégis, akkor hozom, de nem sok esélyt látok rá. Ami biztos, hogy befogom fejezni a New Day-t és a másik történetemet is, mert ha valamibe belekezdek azt be is fejezem. Már megvan előre minden de még nem volt időm leírni, vagy ha volt is neki fogtam de pár szó után törültem is ki, mert valami miatt nem akart összejönni. Nem tudom mi van velem...:/ Na de nyár után ujjult erővel neki fogok és befejezem mind a kettőt:)
Reni nem tudom hogy hoz-e frisseket, majd meglátjuk:) Remélem... csak kicsit biztatni kell, mert nincs sok önbizalma, pedig szerintem jól ír:)
Köszönöm mindnekinek aki kommentet írt, vagy csak bejelölte a véleményét, nekem az is sokat segít:) És tényleg sajnálom hogy nem hozom előbb a frisset, de mondtam miért...
Remélem mindnekinek élményekben gazdag nyara lesz, és majd vissza jártok még olvasni amikor újra írni kezdek:)
Csak ennyit akartam:) Sziasztok:)
Gitta:)
Sajnálom hogy nem tudtam hozni frisset, de nyár van, és mivel a tavalyi nyaramat korházban tőltöttem, ezt a nyarat szeretném igazán kiélvezni, és bepótolni a tavalyit. Sajnos még ez se akar nagyon össze jönni, mert mindig valami közbe jön (:@) Emelett az unokatesóm most jön haza (külföldön él) és csak nyáron szokott haza jönni és csak ilyenkor tudunk együtt lenni, és már nagyon hiányzik, szóval vele akarok lenni...
Nah a lényeg, hogy most sajnos nem tudok frisselni. Ha mégis, akkor hozom, de nem sok esélyt látok rá. Ami biztos, hogy befogom fejezni a New Day-t és a másik történetemet is, mert ha valamibe belekezdek azt be is fejezem. Már megvan előre minden de még nem volt időm leírni, vagy ha volt is neki fogtam de pár szó után törültem is ki, mert valami miatt nem akart összejönni. Nem tudom mi van velem...:/ Na de nyár után ujjult erővel neki fogok és befejezem mind a kettőt:)
Reni nem tudom hogy hoz-e frisseket, majd meglátjuk:) Remélem... csak kicsit biztatni kell, mert nincs sok önbizalma, pedig szerintem jól ír:)
Köszönöm mindnekinek aki kommentet írt, vagy csak bejelölte a véleményét, nekem az is sokat segít:) És tényleg sajnálom hogy nem hozom előbb a frisset, de mondtam miért...
Remélem mindnekinek élményekben gazdag nyara lesz, és majd vissza jártok még olvasni amikor újra írni kezdek:)
Csak ennyit akartam:) Sziasztok:)
Gitta:)
2010. július 9., péntek
"Ha így történt volna"
Sziasztok ez egy új történet.Hasonló, mint az elözö de korántsem ugyanazokon a szálakon futnak az események, mint eddig.Ezt úgy lehetne megfogalmazni, hogy: "Mi lett volna,ha így történt volna"Ez is lesz a címe,:) Remélem tetszeni fog és kérlek titeket hogy kommentáljatok és írjatok megjegyzéseket hozzá, hogy mi rossz enne és mi nem:) Köszönöm:):)
1.
-Ivett, nem szabad elmenned. Megtiltom!- fenyegetett Sam, de mit sem törődve vele pakoltam tovább a cuccaimat egy táskába.
- Mennem kell Sam! Megtalálták őket és mindez az én hibám!- cipzáraztam össze a táskát, majd Samet kikerülve leszaladtam a lépcsőn a garázsba.
- Mennyi esélyed van arra, hogy időben odaérj? Egyedül nem mész semmire!
- Hallgass Samre Ivett- tanácsolta Seth- ez kész öngyilkosság.
- Nem gondoltam volna, hogy őt is magára hagynátok-vágtam be magam a kocsimba.
- Norvégiában vannak és oda kb. 6 óra az út még repülővel is…(ha nem akarsz úszni egyet). Nem fogsz odaérni időben.
- Te nem tudsz a jövőbe látni Sam. 5 éven keresztül próbáltam hamis nyomokat „küldeni” nekik, de lebuktak, az én hibámból- indítottam be a motort- nem lesz semmi gond Sam. Túl sokat aggodalmaskodsz, még a végén hamar megöregszel- mosolyodtam el.
- Csak megpróbállak megvédeni attól, ami a szüleiddel történt. Az egész családodat elvesztetted, nem emlékszel?
- De igen. Azt hiszem én emlékszem erre a legjobban. De hiszem, hogy a húgom, aki még csak 5 éves lehet, még életben van valahol. Ha ők meghalnak, ő is megfog. Nem akarok még egy családot elveszíteni.
- Nem tudlak lebeszélni róla ugye?
- Nem. ’ hónapon belül itt leszek nyugi. Te addig gondoskodja Emiliről és a kicsiről.- léptem bele a gázba, majd kihajtottam az útra. Teljes gázzal hajtottam a reptérre, ahonnan már csak 5-6 óra választott el tőlük.
Ha mást nem is, legalább ki tudok egyenlíteni egy régi számlát, amiben sokkal le voltam maradva. Most hogy tudják, hogy hol vannak azok, akiket szeretek, mindenféle módon megpróbáltam értesíteni őket a rájuk leselkedő veszélyre. Megvolt minden egyes számuk, az újjak és a régiek is, amiket persze voltam olyan hülye, hogy megtudjak mindféleképpen. Ezért most gyötörhet a lelkiismeret, hogy mindezt ezért köszönhetek. De volt erre egy magyarázat. Tudnom kellet. Hogy hol jár az, akit legjobban szeretek. De én csak 18 éves fejjel csak rá tudtam gondolni. Nem bírtam volna úgy tovább élni, hogy tudom ő már nincs életben. Úgy látszik az aggodalmaskodás rám ragadt Samről, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy meg tudják magukat védeni.
*
Gyorsan kiértem a reptérre, ahol megvettem a jegyeket Norvégiába. A gép fél órán belül indul. Addig elküldtem nekik egy sms-t bár könnyebb lett volna felhívni őket, de akárhányszor próbálkoztam vele nem vették fel a telefont.
Pont dél volt, amikor felszállt a gép…
Norvégiában nagyon hideg van. Szerencse, hogy immunis vagyok rá… részben. Elég volt csupán egy pulcsit felvennem a hideg ellen. Bár ez természetes volt. Itt fent északon, nyáron is csak 25 fok volt. Bár az volt az egyetlen gond, hogy hogyan fogok beállítani hozzájuk. PL: „sziasztok, én vagyok az, csak azért jöttem, hogy közöljem, van egy vámpír csoport, akik, akik az én hibámból titeket üldöznek…” Hát ez nevetséges lenne. Az volt az egy mázlim, hogy Kristiansand repülőterétől nem volt messze Drammen ahol laktak… legalábbis nekem.
A következő problémám ott kezdődött, hogy a városon belül hol laknak Cullenék. Biztosan egy külvárosi településen, ahol nem élnek sokan. Most belegondolva tökéletes választás volt számukra Norvégia. Itt hideg van, sokszor esik az eső… teljesen, mint Forks.
Kíváncsi vagyok, hogy milyen életet élnek itt. Biztos nagyon boldogok és könnyebb nekik nélkülem. Ha már eszembe jutottak tanácsos lenne elmennem elő szőr vadásznom. Régen voltam már és nem tudom milyen hatással lesz rám Renessmee illata.5 én telt el és ő már kb.10 évesnek nézhet ki.
A város nagyon szép volt még sötétben is, már amennyire szétbírtam nézni. Egy közeli erdőbe mentem, ahol igencsak nagy és választékos volt a vadállomány. Az erdő mélyére mentem, ahol már biztosan nem voltak turisták. Csendes volt a környék és békés. Itt semmi nem zavarhatta volna meg ezt a helyet.
Egy őz csoport illatát éreztem a közelben. Lassan és óvatosa haladtam feléjük, vigyázva nehogy egy ágra lépjek. 3 voltak. Egy család, akiket most készülök szétválasztani, csakúgy mit egykor velem tették. A vadászat mindig nehezemre esett. Legszívesebben soha nem mentem volna el. Az állatoknak is van lelkük.
Egy szerető család szétválasztása nagy fájdalommal jár, főleg azoknak, akikkel ez megesik. De egy idő után túl kell esni ezen és tovább folytatni az életet. Én megpróbáltam és részben sikerült is. Az emberek születnek, élnek és meghalnak, ez a természet rendje. Csakhogy én megszülettem, éltem és meg is haltam viszonylag és mégis élekhez már nem tartozik a természethez. Túlságosan is távol áll tőle. A létezésem, hogy még élek természetellenes.
És most a természetet akarom megrongálni az ösztöneim miatt. Szégyelltem magam nagyon. A szüleim nem lennének büszkék rám, ezért a cselekedetemért.
Rohanni kezdtem az őzek felém, akik felkapták a fejüket a zajra, amit csaptam. Riadtan menekülni kezdtek előlem. Ösztönösen 3 irányba széledtek kényszerítve arra, hogy csak az egyiküket kövessem. Ez náluk az életben maradás ösztöne volt.
A legnagyobb őzt követtem, aki minden energiáját beleadta a futásba, de nem tudta, hogy ez hiábavaló erőfeszítés. Gyorsabb voltam minden teremtménynél. Csak pár lépésembe telt, hogy utolérjem. A két kezemet a nyak a köré tekertem, mire elkezdett vergődni. Megpróbált szabadulni.
Még mielőtt sikerült volna neki a fogaimat a bőrébe mélyeztettem és megízleltem a torkomban égő tűz ellenszerét. Az állat ellenállása egyre gyengült. A szíve lelassulni kezdett, ahogy hagyta el az életereje. Végül megadta magát a halálnak.
2010. június 29., kedd
2-3 Fejezet
Sziasztok. Nagyon sajnálom hogy több mint egy hónapja nem jelentkeztem de sajnos rengeteg problémám volt. A családba kisebb tragédia történt és azt kellett kiheverni. Persze ez nem magyarázat... de még ott volt hogy suli vége, hajtás meg minden egyébb. Meg persze az is, hogy valahogy nem tudtam írni. Minden megvan már a fejembe szóról-szóra hogy mi lesz, de amikor leültem írni, félpercmúlva már léptem is ki, mert egyszerűen egy szónál többet nem bírtam leírni.
Természetesen befejezem mindkét történtet, hisz amit elkezdtünk azt illik befejezni:) Az előző történetem következő fejezete már féli, vagy talán inkább negyedig már megvan, de elakadtam... majd renis egít és azt is hozni fogom nem sokár:)
És most mikor már írom ezt a bejegyzést gondolom elég sokan az Eclipse premierjén ültök:) Én délbe megyek, de már nagyooon várom:) Szerintem ( a bemutatókból ítélve) ez lesz az egyik legjob rész (vagyis a new moonál jobb lesz-remélem) Persze az se lett rossz, de többet vártam tőle..:/
És még mielőtt a fejezetet bemásolnám ide, azelőtt szeretnék mindnekinek Kellemes és Jó VAKÁCIÓT kívánni (mert ez ugye elmaradt) és mégegyszer bocsánatot kérni, szóval Bocsánat:D
És akkor a harmadik rész:)- szerintem nagyon gyenge lett tőlem, bocsánat ha nem tetszik, de ennyi telt... valahogy most annyira nem ment...:/
3. fejezet
Nem tudom meddig ülhettem ott, de már reszkettem a hidegtől. Azt hittem ennyi év után már nem lesz ilyen fájdalmas az emlékezés. Azt hittem, vagyis inkább reméltem, hogy ha majd ilyen idősen visszagondolok ez együtt töltött percekre, a szavaira, az érintéseire, a csókjaira… azt reméltem nem lesz ilyen fájdalmas. De talán most még rosszabb, mint volt, hisz évekkel ezelőtt még reménykedhettem, hogy visszajön, és azt mondja nekem, hogy szeret. Ha akkor, vagy akár most visszajönne, megbocsájtanák neki. Most talán azért fájdalmasabb, mert tudom, hogy lehetetlen hogy visszajöjjön. Ha vissza is jön, akkor én már nem leszek, hisz nekem legfeljebb párhónapom lehet hátra? Ő pedig maximum ötven év múlva, ha visszajön?
Lassan felálltam a földről és az erdő felé fordultam. Nem tudtam visszanézni a napsütötte rétre, pedig valószínű ez az utolsó esélyem. De nem vitt rá a lélek. Lassú léptekkel, a lehető legcsendesebben indultam meg az erdő felé, hogy megpróbáljak vissza találni a helyre ahol Jacob hagyott. Már csak pár lépés választott el az erdő első fájának árnyékától, amikor:
- Bella?- hallottam meg a világ legszebb hangját a hátam mögül. Lefagytam. Már megint képzelődök. Ennyi év után! A hangja még mindig ugyan úgy hatott rám, mint régen. A szívem- bár tudtam, hogy képzelődök- hevesen kalimpálni kezdett. Utoljára akkor láttam és hallottam, amikor az oltár előtt álltam. Azóta nem. És most, kijövök ide és hallom. Ha most megfordulok látni fogom? De akarom látni egyáltalán? Csak még jobban megfájdulna a szívem. Nem! Nem akarom látni. legalább is nem most… Mély levegőt vettem és épp léptem volna, amikor egy hideg kéz gyenge szorítását éreztem a vállamon. Megtorpantam. Ez új! Érezni még sose éreztem. Hallani hallottam, látni láttam, de érinteni sose érintettem meg. Lassan felemeltem a ráncos kezem és a sima, hideg kezére helyeztem. Annyira ledöbbentett ez az új felfedezés, hogy lassan megfordultam.
Szívem nagyot dobbant mikor megláttam aranybarna szemét, amin tekintetét az enyémbe fúrja. Megremegtem.
- Edward? – suttogtam és a könnyeim hullani kezdtek. Nem akartam elhinni, hogy ő. Ennyi év után!
- Bella…- suttogta a nevem és lassan, óvatosan letörülte az arcomról a könnycseppet.
- Tényleg te vagy? – kérdeztem suttogva. Biztos álmodok. Vagy meg haltam? Mert ilyennek képzelem a mennyországot. Vele…
- Én vagyok… - mondta.
- Nem hiszem el… annyiszor hittem már azt hogy tényleg te vagy…- mondtam és lesütöttem a fejem.
- Most tényleg én vagyok Bella. – felelte és gyengéden felemelte a fejem, hogy így a szemébe nézzek.
- Miért jöttél vissza? – kérdeztem
- Látnom kellett, hogy – hogy vagy. – mondta. Mi? Miért kellett látnia? Miért érdekli őt?
- Miért? Miért érdekel téged, hogy- hogy vagyok? – kérdeztem. – Hisz olyan sok évig nem érdekelt… azt mondtad nem szeretsz… hogy nem vagyok elég jó neked…
- Sh… - tette a mutató ujját a számra - Sok mindent mondtam… sok olyat, ami igaz és sok olyat, ami nem. Igen, hazudtam neked… aznap amikor elhagytalak. Én csak azért tettem, mert a Jasperrel történt dolog rá ébresztett, hogy te jobbat érdemelsz nálam… Te egy szerető férjet érdemelsz, akinek nem kell attól félnie, hogy a véred elcsábítja… egy férjet, aki meg adja mind azt amit én nem tudok neked megadni… gyermekeket. Akik szeretnek és anyának hívnak. Én ezeket nem tudtam volna megadni. Annyira fájt elmenni tőled, de tudtam, hogy ez lesz a legjobb neked.
Nem tudtam mit mondani erre. Akkor most szeret? Tényleg önzetlenségből hagyott el?
- Miért nem ezt mondtad aznap? – kérdeztem. A hangom alig volt hallható.
- Mert ha tudod, nem hagyod magad ilyen könnyen… és nekem is könnyebb volt így elmennem. De nagyon szeretlek Bella. Te vagy az életem. Nagyon nehéz volt téged elhagyni és az is nehéz volt hogy nem jöjjek vissza. Ez a harmincnégy év… nekem örökkévalóságnak tűnt. Sose szerettem mást, sose néztem másra. Én csak téged szeretlek és veled maradok életem végéig ha engeded.
Akkor az már nem sokáig lesz… - mondtam magamba.
- Edward én öreg vagyok. Nézz rám. Ráncos vén néni… te meg még mindig egy 17 éves tökéletes fiú vagy.
- Bella. Te gyönyörű vagy.
- Ne mond ezt – mondtam- Tiszta ránc vagyok…
- Bella, gyönyörű vagy.
- Mindig is ez volt a rémálmom – mondtam egy kis csend után – Mindig ettől féltem, hogy én öregen állok majd melletted.
- Nem érdekel a kor – mondta Edward – Hisz téged se érdekelt. Bella, én több mint száz éves vagyok.
- De nem látszik rajtad…
- Nem érdekel… Bella. - egy kisszünetet tartott, majd folytatta - Ha nem tudsz megbocsájtani elfogadom, mert tudom hogy nagy hibát követtem el azzal, hogy elhagytalak… a szívemet hagytam itt veled Bella…
- Érdekes… - mondtam – Én azt éreztem hogy te elvitted a szívemet…
- Én meg itt hagytam cserébe az enyémet… - felelte.
Újabb csend következett, majd folytatta.
- Ha nem tudsz megbocsájtani – mondta és érezni lehetett, hogy nehezére esik kimondani – megértem és elmegyek…
- Ezt akarod? – kérdeztem és csalódottságot lehetett a hangomon hallani.
- Nem. Nem ezt akarom, de ha te ezt kéred, akkor én akármennyire is nehezemre esik, elmegyek. Bárhogy döntesz, tiszteletbe tartom.
Újabb csend. Mélyen egymás szemébe néztünk. Csak most döbbentem rá, hogy mennyire is nagyon szeretem őt. Nem bírnám, ki ha most megint elhagyna…
- Edward én… - kezdtem bele, de elakadtam. Egy kis idő után folytattam – Edward én öreg vagyok… már nincs sok hátra.
- De ezt megváltoztathatjuk. Átváltoztatlak.
- Most már képes lennél átváltoztatni? – csodálkoztam – Azt mondta… azt mondtad nem akarsz
- De csak ez az egyetlen megoldás, hogy velem maradj örökre. – mondta – átváltoztatlak, és örökké együtt leszünk.
- Nem… - mondtam
- Mi? – ráncolta össze a homlokát – Én azt hittem…
- Jól hitted… ha fiatalabb lennék, még bele is egyeznék. De ilyen öregen nem. Te képes lennél velem leélni az örökkévalóságot? Tiszta ránc vagyok. Egy vámpír se öreg ráncos.
- Nem érdekel, hogy nézel ki. Gyönyörű vagy és én nagyon szeretlek. Bella nekem te- vagy- az életem- suttogta tagoltan és közelebb hajolt hozzám.
- Nem…- húzódtam el- én… már nem akarom, hogy átváltoztass. Már nem. Ilyen idősen nem.
Újabb csend lett.
- Ez esetben – mondta és közben megsimította az arcomat- Veled megyek… ha eljön az idő hogy menned kell, én is veled tartok.
- Mi? – kérdeztem - Nem… te nem teheted ezt.
- Nem tudok nélküled élni – mondta – Ez a 34 év is szenvedés volt.
- Nekem is… ha tudnád hányszor vártam rád. – mondtam és a könnyeim újra záporozni kezdtek.
- Ha tudnád hányszor indultam el hogy vissza jövök hozzád… - suttogtam
De nem tette. Miért nem? Ha megtette volna 34 ével ezelőtt. Vagy ha el se ment volna. Most minden olyan jó lenne…
- Szeretlek – suttogta és egyre közelebb hajolt hozzám. Már csak pár centi volt köztünk a távolság
- Én is – suttogtam, majd megcsókolt. Gyengéden, de mégis érzékien csókolt. Ebben a csókban benne volt 34 évnyi várakozás.
- Szeretlek Bella – mondtam újra mikor a csókunknak vége szakadt. Nem mondtam semmit csak átöleltem és a mellkasába fúrtam a fejem. A könnyeim megint záporozni kezdtek és ezt a boldogság számlájára írtam. Boldog voltam, hogy ennyi év után velem van. Boldog voltam, mert szeret, és hittem neki. Boldog voltam, mert tudtam, hogy életem hátra levő részét –ami nem olyan hosszú már- vele tölthetem. Éreztem, hogy nagyon elfáradtam. Hirtelen dübörögni kezdett a szívem. Ezt az érzést már ismerőként köszöntöttem de mielőtt szólhattam volna Edwardnak minden elsötétült.
4. fejezet
/Edward szemszög/
Hihetetlen volt megint a karjaim közt tartani Őt. Megint érezni finom illatát, selymes bőrét simítani és csókolni. Gyönyörű, lágy dallamos hangját hallani. Én voltam a legboldogabb a világon. Megint velem van az életem. Soha nem hagyom el őt többé.
Hallottam, hogy lassan abba hagyja a sírást. Az ingem már teljesen nedves volt az elhullajtott könnyeitől, de nem érdekelt. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy megint velem van, és hogy vele leszek, ameddig csak tehetem. Lágyan, óvatosan pusziltam meg a haját. Illatának változását-, mert észre vehetően változott egy kicsit vérének illata- arra fogtam, hogy már harmincnégy év telet el. Vajon jól tettem, hogy akkor elmentem? Bizonyos szempontból jól, de más szempontból nem…
Aztán Bella teste összecsuklott. Szerencsére gyorsan el tudtam kapni, így a kezeim közé esett.
- Bella! – szóltam idegesen. Mi történt? Amilyen gyorsan és óvatosan tudtam felkaptam és futottam a házunk felé. Nem vesztegethettem az időt. Szíve úgy dobogott, mint ha ki akarna esni, ráadásul ütemtelenül. Carlislenak látnia kell, ez nem normális!
Nem veszthetem el! – csak ez lebegett a szemem előtt és így futottam vele egészen hazáig.
- Tarts ki Bella! – könyörögtem- Hallod, nem hagyhatsz itt! – mondtam. Tudtam hogy nem normális az ahogy a szíve dobog. – Kérlek.
Nagyon gyorsan futottam, hisz az életemet tartottam a kezembe. Ha ő most elhagy azt nem élem túl…
Hamar megérkeztem a házhoz. Hallottam, hogy Jasper és Alice beszélgetnek a nappaliba, míg Rosali és Emett a tv-t nézték. Esme a szobájában pakolgatott, Carlisle pedig a dolgozószobában olvasott valamit.
Hangosan rontottam be a házba és rohantam egyenesen Carlislehéz, nem törődve Alice Jasper Emett és Rosali döbbent kérdéseivel.
Carlisle ajtaja előtt se álltam meg kopogni csak berontottam. Az íróasztal mögött ült és mikor berontottam vámpírgyorsasággal nézett rám.
- Mi történt fiam? – kérdezte, majd mikor észrevette Bellát, elképedten nézett rám.
- Bella? – kérdezte
- Segíts! Valami baja van…- mondtam remegő hangon. Carlisle egy másodperc töredékéig lefagyott, majd gyorsan felugrott és elvette tőlem Bellát. Gyengéden lefektette a heverőre, ami a szobájába volt és elkezdte megvizsgálni. Nem engedtem el Bella kezét. Megfogadtam, hogy soha többet nem hagyom el, akár csak egy percre se!
Lassan csendesedni kezdett Bella szívének verése és normális üteme is visszatért. Carlile homlokráncolva állt mögöttem és nézte Bellát.
Épp meg akartam kérdezni, hogy mi lehet Bella baja, amikor Bella hirtelen felült és fulladozni kezdett. Carlisle gyorsan kapcsolt és rögtön Bella segítségére sietett. Körülbelül egy perc után Bella már nyugodtan lélegzett. Félve nézett rám. Nem tudtam a nézését mire vélni. Oda hajoltam hozzá és megcsókoltam, majd óvatosan felkaptam és átvittem a szobámba és lefektettem az ágyra. Letérdeltem az ágymellé és dúdolni kezdtem az altatóját. Hálásan és szeretet teljesen nézett rám, majd lassan elaludt.
Nem tudom mivel érdemeltem ki, hogy még mindig szeret, hisz amit tettem megbocsájthatatlan…
Egész este dúdoltam neki és néztem gyönyörű arcát.
Természetesen befejezem mindkét történtet, hisz amit elkezdtünk azt illik befejezni:) Az előző történetem következő fejezete már féli, vagy talán inkább negyedig már megvan, de elakadtam... majd renis egít és azt is hozni fogom nem sokár:)
És most mikor már írom ezt a bejegyzést gondolom elég sokan az Eclipse premierjén ültök:) Én délbe megyek, de már nagyooon várom:) Szerintem ( a bemutatókból ítélve) ez lesz az egyik legjob rész (vagyis a new moonál jobb lesz-remélem) Persze az se lett rossz, de többet vártam tőle..:/
És még mielőtt a fejezetet bemásolnám ide, azelőtt szeretnék mindnekinek Kellemes és Jó VAKÁCIÓT kívánni (mert ez ugye elmaradt) és mégegyszer bocsánatot kérni, szóval Bocsánat:D
És akkor a harmadik rész:)- szerintem nagyon gyenge lett tőlem, bocsánat ha nem tetszik, de ennyi telt... valahogy most annyira nem ment...:/
3. fejezet
Nem tudom meddig ülhettem ott, de már reszkettem a hidegtől. Azt hittem ennyi év után már nem lesz ilyen fájdalmas az emlékezés. Azt hittem, vagyis inkább reméltem, hogy ha majd ilyen idősen visszagondolok ez együtt töltött percekre, a szavaira, az érintéseire, a csókjaira… azt reméltem nem lesz ilyen fájdalmas. De talán most még rosszabb, mint volt, hisz évekkel ezelőtt még reménykedhettem, hogy visszajön, és azt mondja nekem, hogy szeret. Ha akkor, vagy akár most visszajönne, megbocsájtanák neki. Most talán azért fájdalmasabb, mert tudom, hogy lehetetlen hogy visszajöjjön. Ha vissza is jön, akkor én már nem leszek, hisz nekem legfeljebb párhónapom lehet hátra? Ő pedig maximum ötven év múlva, ha visszajön?
Lassan felálltam a földről és az erdő felé fordultam. Nem tudtam visszanézni a napsütötte rétre, pedig valószínű ez az utolsó esélyem. De nem vitt rá a lélek. Lassú léptekkel, a lehető legcsendesebben indultam meg az erdő felé, hogy megpróbáljak vissza találni a helyre ahol Jacob hagyott. Már csak pár lépés választott el az erdő első fájának árnyékától, amikor:
- Bella?- hallottam meg a világ legszebb hangját a hátam mögül. Lefagytam. Már megint képzelődök. Ennyi év után! A hangja még mindig ugyan úgy hatott rám, mint régen. A szívem- bár tudtam, hogy képzelődök- hevesen kalimpálni kezdett. Utoljára akkor láttam és hallottam, amikor az oltár előtt álltam. Azóta nem. És most, kijövök ide és hallom. Ha most megfordulok látni fogom? De akarom látni egyáltalán? Csak még jobban megfájdulna a szívem. Nem! Nem akarom látni. legalább is nem most… Mély levegőt vettem és épp léptem volna, amikor egy hideg kéz gyenge szorítását éreztem a vállamon. Megtorpantam. Ez új! Érezni még sose éreztem. Hallani hallottam, látni láttam, de érinteni sose érintettem meg. Lassan felemeltem a ráncos kezem és a sima, hideg kezére helyeztem. Annyira ledöbbentett ez az új felfedezés, hogy lassan megfordultam.
Szívem nagyot dobbant mikor megláttam aranybarna szemét, amin tekintetét az enyémbe fúrja. Megremegtem.
- Edward? – suttogtam és a könnyeim hullani kezdtek. Nem akartam elhinni, hogy ő. Ennyi év után!
- Bella…- suttogta a nevem és lassan, óvatosan letörülte az arcomról a könnycseppet.
- Tényleg te vagy? – kérdeztem suttogva. Biztos álmodok. Vagy meg haltam? Mert ilyennek képzelem a mennyországot. Vele…
- Én vagyok… - mondta.
- Nem hiszem el… annyiszor hittem már azt hogy tényleg te vagy…- mondtam és lesütöttem a fejem.
- Most tényleg én vagyok Bella. – felelte és gyengéden felemelte a fejem, hogy így a szemébe nézzek.
- Miért jöttél vissza? – kérdeztem
- Látnom kellett, hogy – hogy vagy. – mondta. Mi? Miért kellett látnia? Miért érdekli őt?
- Miért? Miért érdekel téged, hogy- hogy vagyok? – kérdeztem. – Hisz olyan sok évig nem érdekelt… azt mondtad nem szeretsz… hogy nem vagyok elég jó neked…
- Sh… - tette a mutató ujját a számra - Sok mindent mondtam… sok olyat, ami igaz és sok olyat, ami nem. Igen, hazudtam neked… aznap amikor elhagytalak. Én csak azért tettem, mert a Jasperrel történt dolog rá ébresztett, hogy te jobbat érdemelsz nálam… Te egy szerető férjet érdemelsz, akinek nem kell attól félnie, hogy a véred elcsábítja… egy férjet, aki meg adja mind azt amit én nem tudok neked megadni… gyermekeket. Akik szeretnek és anyának hívnak. Én ezeket nem tudtam volna megadni. Annyira fájt elmenni tőled, de tudtam, hogy ez lesz a legjobb neked.
Nem tudtam mit mondani erre. Akkor most szeret? Tényleg önzetlenségből hagyott el?
- Miért nem ezt mondtad aznap? – kérdeztem. A hangom alig volt hallható.
- Mert ha tudod, nem hagyod magad ilyen könnyen… és nekem is könnyebb volt így elmennem. De nagyon szeretlek Bella. Te vagy az életem. Nagyon nehéz volt téged elhagyni és az is nehéz volt hogy nem jöjjek vissza. Ez a harmincnégy év… nekem örökkévalóságnak tűnt. Sose szerettem mást, sose néztem másra. Én csak téged szeretlek és veled maradok életem végéig ha engeded.
Akkor az már nem sokáig lesz… - mondtam magamba.
- Edward én öreg vagyok. Nézz rám. Ráncos vén néni… te meg még mindig egy 17 éves tökéletes fiú vagy.
- Bella. Te gyönyörű vagy.
- Ne mond ezt – mondtam- Tiszta ránc vagyok…
- Bella, gyönyörű vagy.
- Mindig is ez volt a rémálmom – mondtam egy kis csend után – Mindig ettől féltem, hogy én öregen állok majd melletted.
- Nem érdekel a kor – mondta Edward – Hisz téged se érdekelt. Bella, én több mint száz éves vagyok.
- De nem látszik rajtad…
- Nem érdekel… Bella. - egy kisszünetet tartott, majd folytatta - Ha nem tudsz megbocsájtani elfogadom, mert tudom hogy nagy hibát követtem el azzal, hogy elhagytalak… a szívemet hagytam itt veled Bella…
- Érdekes… - mondtam – Én azt éreztem hogy te elvitted a szívemet…
- Én meg itt hagytam cserébe az enyémet… - felelte.
Újabb csend következett, majd folytatta.
- Ha nem tudsz megbocsájtani – mondta és érezni lehetett, hogy nehezére esik kimondani – megértem és elmegyek…
- Ezt akarod? – kérdeztem és csalódottságot lehetett a hangomon hallani.
- Nem. Nem ezt akarom, de ha te ezt kéred, akkor én akármennyire is nehezemre esik, elmegyek. Bárhogy döntesz, tiszteletbe tartom.
Újabb csend. Mélyen egymás szemébe néztünk. Csak most döbbentem rá, hogy mennyire is nagyon szeretem őt. Nem bírnám, ki ha most megint elhagyna…
- Edward én… - kezdtem bele, de elakadtam. Egy kis idő után folytattam – Edward én öreg vagyok… már nincs sok hátra.
- De ezt megváltoztathatjuk. Átváltoztatlak.
- Most már képes lennél átváltoztatni? – csodálkoztam – Azt mondta… azt mondtad nem akarsz
- De csak ez az egyetlen megoldás, hogy velem maradj örökre. – mondta – átváltoztatlak, és örökké együtt leszünk.
- Nem… - mondtam
- Mi? – ráncolta össze a homlokát – Én azt hittem…
- Jól hitted… ha fiatalabb lennék, még bele is egyeznék. De ilyen öregen nem. Te képes lennél velem leélni az örökkévalóságot? Tiszta ránc vagyok. Egy vámpír se öreg ráncos.
- Nem érdekel, hogy nézel ki. Gyönyörű vagy és én nagyon szeretlek. Bella nekem te- vagy- az életem- suttogta tagoltan és közelebb hajolt hozzám.
- Nem…- húzódtam el- én… már nem akarom, hogy átváltoztass. Már nem. Ilyen idősen nem.
Újabb csend lett.
- Ez esetben – mondta és közben megsimította az arcomat- Veled megyek… ha eljön az idő hogy menned kell, én is veled tartok.
- Mi? – kérdeztem - Nem… te nem teheted ezt.
- Nem tudok nélküled élni – mondta – Ez a 34 év is szenvedés volt.
- Nekem is… ha tudnád hányszor vártam rád. – mondtam és a könnyeim újra záporozni kezdtek.
- Ha tudnád hányszor indultam el hogy vissza jövök hozzád… - suttogtam
De nem tette. Miért nem? Ha megtette volna 34 ével ezelőtt. Vagy ha el se ment volna. Most minden olyan jó lenne…
- Szeretlek – suttogta és egyre közelebb hajolt hozzám. Már csak pár centi volt köztünk a távolság
- Én is – suttogtam, majd megcsókolt. Gyengéden, de mégis érzékien csókolt. Ebben a csókban benne volt 34 évnyi várakozás.
- Szeretlek Bella – mondtam újra mikor a csókunknak vége szakadt. Nem mondtam semmit csak átöleltem és a mellkasába fúrtam a fejem. A könnyeim megint záporozni kezdtek és ezt a boldogság számlájára írtam. Boldog voltam, hogy ennyi év után velem van. Boldog voltam, mert szeret, és hittem neki. Boldog voltam, mert tudtam, hogy életem hátra levő részét –ami nem olyan hosszú már- vele tölthetem. Éreztem, hogy nagyon elfáradtam. Hirtelen dübörögni kezdett a szívem. Ezt az érzést már ismerőként köszöntöttem de mielőtt szólhattam volna Edwardnak minden elsötétült.
4. fejezet
/Edward szemszög/
Hihetetlen volt megint a karjaim közt tartani Őt. Megint érezni finom illatát, selymes bőrét simítani és csókolni. Gyönyörű, lágy dallamos hangját hallani. Én voltam a legboldogabb a világon. Megint velem van az életem. Soha nem hagyom el őt többé.
Hallottam, hogy lassan abba hagyja a sírást. Az ingem már teljesen nedves volt az elhullajtott könnyeitől, de nem érdekelt. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy megint velem van, és hogy vele leszek, ameddig csak tehetem. Lágyan, óvatosan pusziltam meg a haját. Illatának változását-, mert észre vehetően változott egy kicsit vérének illata- arra fogtam, hogy már harmincnégy év telet el. Vajon jól tettem, hogy akkor elmentem? Bizonyos szempontból jól, de más szempontból nem…
Aztán Bella teste összecsuklott. Szerencsére gyorsan el tudtam kapni, így a kezeim közé esett.
- Bella! – szóltam idegesen. Mi történt? Amilyen gyorsan és óvatosan tudtam felkaptam és futottam a házunk felé. Nem vesztegethettem az időt. Szíve úgy dobogott, mint ha ki akarna esni, ráadásul ütemtelenül. Carlislenak látnia kell, ez nem normális!
Nem veszthetem el! – csak ez lebegett a szemem előtt és így futottam vele egészen hazáig.
- Tarts ki Bella! – könyörögtem- Hallod, nem hagyhatsz itt! – mondtam. Tudtam hogy nem normális az ahogy a szíve dobog. – Kérlek.
Nagyon gyorsan futottam, hisz az életemet tartottam a kezembe. Ha ő most elhagy azt nem élem túl…
Hamar megérkeztem a házhoz. Hallottam, hogy Jasper és Alice beszélgetnek a nappaliba, míg Rosali és Emett a tv-t nézték. Esme a szobájában pakolgatott, Carlisle pedig a dolgozószobában olvasott valamit.
Hangosan rontottam be a házba és rohantam egyenesen Carlislehéz, nem törődve Alice Jasper Emett és Rosali döbbent kérdéseivel.
Carlisle ajtaja előtt se álltam meg kopogni csak berontottam. Az íróasztal mögött ült és mikor berontottam vámpírgyorsasággal nézett rám.
- Mi történt fiam? – kérdezte, majd mikor észrevette Bellát, elképedten nézett rám.
- Bella? – kérdezte
- Segíts! Valami baja van…- mondtam remegő hangon. Carlisle egy másodperc töredékéig lefagyott, majd gyorsan felugrott és elvette tőlem Bellát. Gyengéden lefektette a heverőre, ami a szobájába volt és elkezdte megvizsgálni. Nem engedtem el Bella kezét. Megfogadtam, hogy soha többet nem hagyom el, akár csak egy percre se!
Lassan csendesedni kezdett Bella szívének verése és normális üteme is visszatért. Carlile homlokráncolva állt mögöttem és nézte Bellát.
Épp meg akartam kérdezni, hogy mi lehet Bella baja, amikor Bella hirtelen felült és fulladozni kezdett. Carlisle gyorsan kapcsolt és rögtön Bella segítségére sietett. Körülbelül egy perc után Bella már nyugodtan lélegzett. Félve nézett rám. Nem tudtam a nézését mire vélni. Oda hajoltam hozzá és megcsókoltam, majd óvatosan felkaptam és átvittem a szobámba és lefektettem az ágyra. Letérdeltem az ágymellé és dúdolni kezdtem az altatóját. Hálásan és szeretet teljesen nézett rám, majd lassan elaludt.
Nem tudom mivel érdemeltem ki, hogy még mindig szeret, hisz amit tettem megbocsájthatatlan…
Egész este dúdoltam neki és néztem gyönyörű arcát.
2010. május 3., hétfő
Új történet 1-2 fejezet
SZiasztok:) Hoztam egy új történetet, remélem tetszeni fog. Ez nem fog sok részből állni, max tízből ha minden igaz. (Inkább kevesebből)
Remélem tetszik majd, ha van időtök és keedvetek, írjatok komit, hogy tudjam tetszik-e:)
A címét nem tudom mi legyen... ötleteket várok...:P:)
1. fejezet
/Edward szemszög/
Harminc-négy éve telt el, mióta Bellát elhagytam. Harminc-négy, szenvedéssel teli év. Harminc-négy éve nem láttam. Senki nem tudja, mi lehet vele. Már biztos van egy férje, szép gyermeke, sőt talán már unokája is van. A férjével biztos nagyon szeretik egymást, és együtt sétálgatnak a parkban, vagy épp kézen fogva nosztalgiáznak. Igazából az lenne a legjobb, ha így lenne. Persze fájna látni, hogy más kezét fogja, és hogy mást szeret. Fájna, de tudom, hogy ez lenne a legjobb neki, hisz ő ember. Neki ez az élete. Mellettem milyen élete lett volna? Valami nagy hiba folytán véletlen jobban megszorítom gyenge testét, és ő meghal. Vagy nem bírom megállni, és megtámadom… nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy tönkre tettem egy drága életet. Mert Bella élete drága volt. A világ összes kincsét, mindent oda adnék az életéért. Persze ha vele maradtam volna, előbb vagy utóbb átváltoztattam volna. De nem, ezt se akartam. Ez se lett volna jó. Milyen fél élete lett volna? Nem lehetne gyermeke, és olyan sok mindenből kimaradt volna. Annyiszor, de annyiszor indultam el Forks-ba de mindig visszafordultam. Eddig mindig megálltam, de most nem.
Forks felé hajtok, már csak pár km-re vagyok az úttól, ahol le kell fordulni a régi házunkhoz. Az egész család visszajön. Persze nem nyilvánosan, csak a házba. Egy, vagy két hetet töltünk itt, de úgy hogy nem mutatkozunk a városba.
Az egész család megváltozott. Alice már nem volt olyan hiperaktív, mint régen. De nem csak ő változott meg, hanem az egész család. Emett nem viccelődött annyit, Esme se mosolygott már olyan sokat, Carlisle is egyre többet dolgozott. Én pedig… én pedig csak voltam. Nem csináltam semmit, jóformán csak vadászni mentem el. Mást nem. Harminc- négy év magány. Persze már száz évet is élem magányosan, de akkor még nem ismertem Bellát. Ez a harminc-négy év nagyon hosszú idő volt. Az ötlet, hogy jöjjünk ide, Rosalié volt.
Azt mondta, hogy jöjjünk vissza, nézzem meg Bellát, és bizonyosodjak meg róla, hogy Bella már túllépett rajtam. Ő teljesen biztos volt abban, hogy Bella már nem is emlékszik ránk. Persze ő csak magából indult ki…
Aztán Carlisle is helyeselte az ötletet, így összeszedtük magunkat és elindultunk ide, ahol létezésem legszebb napjait, de legfájdalmasabb perceit töltöttem el.
Ahogy a kihalt úton haladtam, egyre több emlékkép villant be. Az első találkozásunk az, amikor elvittem a rétre…
Megérkeztem az út azon részéhez, ahol le kellett fordulni a házunkhoz. Ha tovább megyek egyenesen, egészen be a városba, majd a kereszteződésnél balra fordulok, és ott egyenesen megyek egy ideig, elérek Bella házához. Vajon ott lakik még? Nem is tudom, hogy jó ötlet-e az hogy itt vagyunk. Még ha túl is tette magát rajtunk, nem láthat meg, mert csak fájdalmat okoznánk neki...
Végül lefordultam. Alig pár perc után megpillantottam a házunkat. Minden ugyan olyan volt, mint mikor elmentünk… túlságosan is ugyan olyan. Azt hittem, az udvart majd belepi a fű, hisz 34 éve senki nem járt itt. De a nagy fű helyett, egy szépen megcsinált kertet találtam. Lehet Carlisle bízott meg valakit?
Leparkoltam a ház előtt, majd a kezembe temettem az arcomat és nagyot sóhajtottam.
Eszembe jutott, amikor először hoztam ide. Mennyire meglepődött, hogy ilyen nagy, világos házban éltünk. Emlékszem mennyire félt, hogy esetleg nem felel meg majd a családomnak. De tévedett. Mindenki imádta, imádja. Oké, kivéve Rosali, de ő kit szeret?
Hallottam befordulni a többi kocsit is az úton, így kiszálltam a kocsiból és elindultam be a házba. A házban is miden ugyan úgy állt. A bútorok le voltak takarva, de a padlón, vastagon állt a por. Rögtön a zongora felé vettem az irányt, pedig már nagyon- nagyon régóta nem zongoráztam. Mindig eszembe jutott róla Ő… amikor mellettem ült. De most a hely varázsa…
Levettem a zongoráról a fóliát, majd leültem és játszani kezdtem. Nem Bella altatóját játszottam, ahhoz még nem voltam annyira „erős”, hanem Esme kedvenc számát. Teljesen bele éltem magam, mindenről megfeledkezve játszottam. Csak mikor végezte, vettem észre, hogy az egész család mögöttem állt. Felálltam és Esme zokogva borult a nyakamba.
- Edward… - motyogta. Nyugtatóan elkezdtem simogatni a hátát, majd kibontakoztam az öleléséből és felfutottam a szobámba.
Fent is minden le volt borítva, így leszedtem az szekrényt takaró fóliát, betettem a Debussy CD-met, majd ledőltem a heverőre.
Akkor, amikor elhagytam őt, amikor azokat a hazugságokat mondtam neki, magamba megfogadtam, hogy soha- de soha nem jövök vissza ide. Soha, még akkor, se ha tudom, hogy ő már nem él. De most mégis itt vagyok. Ha tudnék, most sírnék, és jó is lenne, ha sírhatnék. De nem. És még csak aludni se tudok. Pedig olyan jó lenne!
2. fejezet
/Bella szemszög/
- Nagyi! Nagyi! – hallottam a kis unokám izgatott hangját mellőlem. Kinyitottam
a szemem és ránéztem.
- Mi az Edward? – kérdeztem. Igen, Edward. Róla kapta a nevét, bár nem én nevetem el…
- Elállt az eső. megyünk sétálni végre? – kérdezte izgatottan. Elmosolyodtam és kinéztem az ablakon. Meg ígértem neki, hogy ha eláll az eső, elmegyünk sétálni az erdőbe. Imádott sétálni.
- Biztos, hogy elállt? – kérdeztem, hogy húzzam egy kicsit
- Igen mami! Mennyünk már! Megígérted!- mondta és ugrálni kezdett.
- Rendben. Menj, öltözz fel, én addig felhívom Jacobot – mondtam mosolyogva
- Juhéééé – szaladt fel.
Egy ideig még mosolyogva néztem utána, majd kinéztem az ablakon. Az eső már tényleg nem esett, pedig én szerettem, ha esik az eső. harminc-öt évvel ezelőtt nem szerettem. Egészen addig nem szerettem, amíg meg nem ismertem Őt, és meg nem tudtam a titkát. Igen, addig utáltam, hogy esik az eső, és azt is, hogy nem süt a nap. De amint meg tudtam, hogy napon nem mutatkozhatnak, már nem is állt olyan távol tőlem az eső. De ennek már 35 éve. Azóta a dolgok változtam, és én is változtam.
Lett egy férjem, akit bár szerettem, de sose úgy ahogy Őt. Lett egy gyönyörű lányom, aki már 28 éves, és lett egy gyönyörű unokám, aki most 8 év
Tommal már rég nem élünk együtt. Megunta, hogy nem szeretem őt igazán, és tudta, hogy még mindig másba vagyok szerelmes. Ezért közös megegyezés alapján elváltunk. A kapcsolatot még tartjuk, de nem élünk együtt.
Sokszor megkaptam tőle, hogy miért nem felejtem el Edwardot és a családját, hisz csak egy diákszerelem volt. Csak én tudtam, hogy nem az… az én szerelmem Edwarddal szemben sokkal erősebb, mint egy diák szerelem.
Még most is emlékszem mindene gyes együtt töltött percünkre. Pedig azt mondta, hogy olyan lesz mintha nem is léteztem volna. Azt mondta, hogy elfogom felejteni… de nem ment. És az igazat meg vallva, tettem is érte. Persze az arcának alakját, szeme színét pontosan nem tudtam felidézni, hisz mégis 35 év rengeteg.
Sokszor gondolok arra, hogy ő vajon hol lehet most. Vajon gondol rám, vagy már elfelejtett, és túllépett rajtam?
- Mama!- futott le Edward az emeletről – Melyik kabátomat vegyem fel? – kérdezte
- Amelyiket akarod – mondtam mosolyogva.
- Akkor a Pókembereset… akkor játszhatok majd Jacobbal … - mondta és felfutott.
Jacob. Tényleg! Fel kellene hívnom. Jacob, az én legjobb barátom. Nagyon szeretem őt, sokat jelent nekem. Ő mindig megért, és mindenbe segített nekem. Pár éve bevésődött, és most van egy felessége és három gyönyörű gyermeke. Charli, Billi, és Isabella. (Utóbbi név ellen tiltakoztam, hisz én sose szerettem ezt a nevet, de ők hajthatatlanok voltak.)
Charli az én apám után kapta a nevét, mert Jacob nagyon hálás volt neki, ugyan is Billy halála után Charli vette nevelésbe. De Charli is meghalt, már 15 éve…
Nagyon hiányzik… igazából, ha őszinte akarok lenni, a házasságom miatta jött létre…
Lassan felálltam, és a telefonhoz sétáltam. Beütöttem Jacob számát.
- Hallo? – vette fel Jacob
- Szia Jake, itt Bella.
- Szia Bella. Minden rendben?
- Persze, minden. Figyelj csak… Edward sétálni szeretne, eljönnél velünk?
- Persze szívesen – mondta- 10 perc és ott leszek
- De ha pár másodpercet is késel… - mondtam játékosan – Elterjesztem, hogy te vagy a leglassabb farkas.
- Hehe. Hamarabb érek én oda, mint te fel az emeltre és le az emeletről – mondta
- Nahát, ez kegyetlen volt – mondtam sértődöttséget színlelve.
- Csak hülyültem. Ott leszek
- De pontosan! Számolom. Egy mississippi, két mississippi, három mississippi…
- Megyek már…
- Siess…. tíz mississippi…
Hallottam, hogy letette a telefont
Én is letettem, és elindultam fel a szobámba. A szobám már nem ott bolt ahol régen. Charli halála után átköltöztem az ő szobájába. Felmentem és lassan elkezdtem öltözni. Hallottam, ahogy Edward a katonáival játszik.
Edward. Igen, az ő neve is Edward, és persze utána. Persze nem én mondtam a lányomnak, hogy ez legyen a neve, csak a lányom tudta, hogy szeretem ezt a nevet, és mivel nem lett fiam, ő a saját fiának adta ezt a nevet. Persze mindig megkérdezte, hogy miért szeretem az Edward nevet. Erre elmondtam egy történetet egy oroszlánról, akit Edwardnak hívtak és egy bárányról, aminek a neve Bella volt. Ez a mese volt a kedvence kiskorában, így még emiatt is lett Edward a fia neve. Persze sose meséltem neki az igazi történetet…. azt senkinek se. Ő és a családja csak az én titkos mesém marad mindörökre…
Ahogy öltözködtem, meghallottam a csengőt. Jacob. Tényleg tíz per volt az egész. Ha nem leszek az ajtó előtt azonnal, tudom mi fog mondani…
A lehető leggyorsabban mentem le a lépcsőn és nyitottam neki ajtót.
- 608 mississippi – mondtam és közbe kinyitottam neki az ajtót. Jacbo mosolyogva dőlt az ajtófélfának. Semmit nem változott. Ugyan olyan gyönyörű, nagydarab, fiatal fiú volt.
- Persze Bella – mondta nevetve. – Hogy vagy? – kérdezte
- A helyzethez mérten egész jól – mondtam. A helyzetet arra értettem, hogy én vagyok a legöregebb mindenhol. Körülöttem mindenki olyan fiatal!
- Nos, mehetünk? – kérdezte
- Persze. Edward! –szóltam fel.
- Megyek! – mondta és már hallottam, ahogy fut le felénk. Amint leért Jacob karjaiba ugrott.
- Mehetünk pókember? – kérdezte tőle Jacobb
- Igeeen.
- gyerünk
Gyorsan felvettem a kabátom, majd bezártam a házat és a kocsi felé mentem, amiben Jacobb és Edward már bent ült.
- Hova akarsz menni? Kérdezte tőlem Jacob – Megint a rétet akarod megkeresni?
Nem mondtam semmit, csak bólintottam.
Remélem tetszik majd, ha van időtök és keedvetek, írjatok komit, hogy tudjam tetszik-e:)
A címét nem tudom mi legyen... ötleteket várok...:P:)
1. fejezet
/Edward szemszög/
Harminc-négy éve telt el, mióta Bellát elhagytam. Harminc-négy, szenvedéssel teli év. Harminc-négy éve nem láttam. Senki nem tudja, mi lehet vele. Már biztos van egy férje, szép gyermeke, sőt talán már unokája is van. A férjével biztos nagyon szeretik egymást, és együtt sétálgatnak a parkban, vagy épp kézen fogva nosztalgiáznak. Igazából az lenne a legjobb, ha így lenne. Persze fájna látni, hogy más kezét fogja, és hogy mást szeret. Fájna, de tudom, hogy ez lenne a legjobb neki, hisz ő ember. Neki ez az élete. Mellettem milyen élete lett volna? Valami nagy hiba folytán véletlen jobban megszorítom gyenge testét, és ő meghal. Vagy nem bírom megállni, és megtámadom… nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy tönkre tettem egy drága életet. Mert Bella élete drága volt. A világ összes kincsét, mindent oda adnék az életéért. Persze ha vele maradtam volna, előbb vagy utóbb átváltoztattam volna. De nem, ezt se akartam. Ez se lett volna jó. Milyen fél élete lett volna? Nem lehetne gyermeke, és olyan sok mindenből kimaradt volna. Annyiszor, de annyiszor indultam el Forks-ba de mindig visszafordultam. Eddig mindig megálltam, de most nem.
Forks felé hajtok, már csak pár km-re vagyok az úttól, ahol le kell fordulni a régi házunkhoz. Az egész család visszajön. Persze nem nyilvánosan, csak a házba. Egy, vagy két hetet töltünk itt, de úgy hogy nem mutatkozunk a városba.
Az egész család megváltozott. Alice már nem volt olyan hiperaktív, mint régen. De nem csak ő változott meg, hanem az egész család. Emett nem viccelődött annyit, Esme se mosolygott már olyan sokat, Carlisle is egyre többet dolgozott. Én pedig… én pedig csak voltam. Nem csináltam semmit, jóformán csak vadászni mentem el. Mást nem. Harminc- négy év magány. Persze már száz évet is élem magányosan, de akkor még nem ismertem Bellát. Ez a harminc-négy év nagyon hosszú idő volt. Az ötlet, hogy jöjjünk ide, Rosalié volt.
Azt mondta, hogy jöjjünk vissza, nézzem meg Bellát, és bizonyosodjak meg róla, hogy Bella már túllépett rajtam. Ő teljesen biztos volt abban, hogy Bella már nem is emlékszik ránk. Persze ő csak magából indult ki…
Aztán Carlisle is helyeselte az ötletet, így összeszedtük magunkat és elindultunk ide, ahol létezésem legszebb napjait, de legfájdalmasabb perceit töltöttem el.
Ahogy a kihalt úton haladtam, egyre több emlékkép villant be. Az első találkozásunk az, amikor elvittem a rétre…
Megérkeztem az út azon részéhez, ahol le kellett fordulni a házunkhoz. Ha tovább megyek egyenesen, egészen be a városba, majd a kereszteződésnél balra fordulok, és ott egyenesen megyek egy ideig, elérek Bella házához. Vajon ott lakik még? Nem is tudom, hogy jó ötlet-e az hogy itt vagyunk. Még ha túl is tette magát rajtunk, nem láthat meg, mert csak fájdalmat okoznánk neki...
Végül lefordultam. Alig pár perc után megpillantottam a házunkat. Minden ugyan olyan volt, mint mikor elmentünk… túlságosan is ugyan olyan. Azt hittem, az udvart majd belepi a fű, hisz 34 éve senki nem járt itt. De a nagy fű helyett, egy szépen megcsinált kertet találtam. Lehet Carlisle bízott meg valakit?
Leparkoltam a ház előtt, majd a kezembe temettem az arcomat és nagyot sóhajtottam.
Eszembe jutott, amikor először hoztam ide. Mennyire meglepődött, hogy ilyen nagy, világos házban éltünk. Emlékszem mennyire félt, hogy esetleg nem felel meg majd a családomnak. De tévedett. Mindenki imádta, imádja. Oké, kivéve Rosali, de ő kit szeret?
Hallottam befordulni a többi kocsit is az úton, így kiszálltam a kocsiból és elindultam be a házba. A házban is miden ugyan úgy állt. A bútorok le voltak takarva, de a padlón, vastagon állt a por. Rögtön a zongora felé vettem az irányt, pedig már nagyon- nagyon régóta nem zongoráztam. Mindig eszembe jutott róla Ő… amikor mellettem ült. De most a hely varázsa…
Levettem a zongoráról a fóliát, majd leültem és játszani kezdtem. Nem Bella altatóját játszottam, ahhoz még nem voltam annyira „erős”, hanem Esme kedvenc számát. Teljesen bele éltem magam, mindenről megfeledkezve játszottam. Csak mikor végezte, vettem észre, hogy az egész család mögöttem állt. Felálltam és Esme zokogva borult a nyakamba.
- Edward… - motyogta. Nyugtatóan elkezdtem simogatni a hátát, majd kibontakoztam az öleléséből és felfutottam a szobámba.
Fent is minden le volt borítva, így leszedtem az szekrényt takaró fóliát, betettem a Debussy CD-met, majd ledőltem a heverőre.
Akkor, amikor elhagytam őt, amikor azokat a hazugságokat mondtam neki, magamba megfogadtam, hogy soha- de soha nem jövök vissza ide. Soha, még akkor, se ha tudom, hogy ő már nem él. De most mégis itt vagyok. Ha tudnék, most sírnék, és jó is lenne, ha sírhatnék. De nem. És még csak aludni se tudok. Pedig olyan jó lenne!
2. fejezet
/Bella szemszög/
- Nagyi! Nagyi! – hallottam a kis unokám izgatott hangját mellőlem. Kinyitottam
a szemem és ránéztem.
- Mi az Edward? – kérdeztem. Igen, Edward. Róla kapta a nevét, bár nem én nevetem el…
- Elállt az eső. megyünk sétálni végre? – kérdezte izgatottan. Elmosolyodtam és kinéztem az ablakon. Meg ígértem neki, hogy ha eláll az eső, elmegyünk sétálni az erdőbe. Imádott sétálni.
- Biztos, hogy elállt? – kérdeztem, hogy húzzam egy kicsit
- Igen mami! Mennyünk már! Megígérted!- mondta és ugrálni kezdett.
- Rendben. Menj, öltözz fel, én addig felhívom Jacobot – mondtam mosolyogva
- Juhéééé – szaladt fel.
Egy ideig még mosolyogva néztem utána, majd kinéztem az ablakon. Az eső már tényleg nem esett, pedig én szerettem, ha esik az eső. harminc-öt évvel ezelőtt nem szerettem. Egészen addig nem szerettem, amíg meg nem ismertem Őt, és meg nem tudtam a titkát. Igen, addig utáltam, hogy esik az eső, és azt is, hogy nem süt a nap. De amint meg tudtam, hogy napon nem mutatkozhatnak, már nem is állt olyan távol tőlem az eső. De ennek már 35 éve. Azóta a dolgok változtam, és én is változtam.
Lett egy férjem, akit bár szerettem, de sose úgy ahogy Őt. Lett egy gyönyörű lányom, aki már 28 éves, és lett egy gyönyörű unokám, aki most 8 év
Tommal már rég nem élünk együtt. Megunta, hogy nem szeretem őt igazán, és tudta, hogy még mindig másba vagyok szerelmes. Ezért közös megegyezés alapján elváltunk. A kapcsolatot még tartjuk, de nem élünk együtt.
Sokszor megkaptam tőle, hogy miért nem felejtem el Edwardot és a családját, hisz csak egy diákszerelem volt. Csak én tudtam, hogy nem az… az én szerelmem Edwarddal szemben sokkal erősebb, mint egy diák szerelem.
Még most is emlékszem mindene gyes együtt töltött percünkre. Pedig azt mondta, hogy olyan lesz mintha nem is léteztem volna. Azt mondta, hogy elfogom felejteni… de nem ment. És az igazat meg vallva, tettem is érte. Persze az arcának alakját, szeme színét pontosan nem tudtam felidézni, hisz mégis 35 év rengeteg.
Sokszor gondolok arra, hogy ő vajon hol lehet most. Vajon gondol rám, vagy már elfelejtett, és túllépett rajtam?
- Mama!- futott le Edward az emeletről – Melyik kabátomat vegyem fel? – kérdezte
- Amelyiket akarod – mondtam mosolyogva.
- Akkor a Pókembereset… akkor játszhatok majd Jacobbal … - mondta és felfutott.
Jacob. Tényleg! Fel kellene hívnom. Jacob, az én legjobb barátom. Nagyon szeretem őt, sokat jelent nekem. Ő mindig megért, és mindenbe segített nekem. Pár éve bevésődött, és most van egy felessége és három gyönyörű gyermeke. Charli, Billi, és Isabella. (Utóbbi név ellen tiltakoztam, hisz én sose szerettem ezt a nevet, de ők hajthatatlanok voltak.)
Charli az én apám után kapta a nevét, mert Jacob nagyon hálás volt neki, ugyan is Billy halála után Charli vette nevelésbe. De Charli is meghalt, már 15 éve…
Nagyon hiányzik… igazából, ha őszinte akarok lenni, a házasságom miatta jött létre…
Lassan felálltam, és a telefonhoz sétáltam. Beütöttem Jacob számát.
- Hallo? – vette fel Jacob
- Szia Jake, itt Bella.
- Szia Bella. Minden rendben?
- Persze, minden. Figyelj csak… Edward sétálni szeretne, eljönnél velünk?
- Persze szívesen – mondta- 10 perc és ott leszek
- De ha pár másodpercet is késel… - mondtam játékosan – Elterjesztem, hogy te vagy a leglassabb farkas.
- Hehe. Hamarabb érek én oda, mint te fel az emeltre és le az emeletről – mondta
- Nahát, ez kegyetlen volt – mondtam sértődöttséget színlelve.
- Csak hülyültem. Ott leszek
- De pontosan! Számolom. Egy mississippi, két mississippi, három mississippi…
- Megyek már…
- Siess…. tíz mississippi…
Hallottam, hogy letette a telefont
Én is letettem, és elindultam fel a szobámba. A szobám már nem ott bolt ahol régen. Charli halála után átköltöztem az ő szobájába. Felmentem és lassan elkezdtem öltözni. Hallottam, ahogy Edward a katonáival játszik.
Edward. Igen, az ő neve is Edward, és persze utána. Persze nem én mondtam a lányomnak, hogy ez legyen a neve, csak a lányom tudta, hogy szeretem ezt a nevet, és mivel nem lett fiam, ő a saját fiának adta ezt a nevet. Persze mindig megkérdezte, hogy miért szeretem az Edward nevet. Erre elmondtam egy történetet egy oroszlánról, akit Edwardnak hívtak és egy bárányról, aminek a neve Bella volt. Ez a mese volt a kedvence kiskorában, így még emiatt is lett Edward a fia neve. Persze sose meséltem neki az igazi történetet…. azt senkinek se. Ő és a családja csak az én titkos mesém marad mindörökre…
Ahogy öltözködtem, meghallottam a csengőt. Jacob. Tényleg tíz per volt az egész. Ha nem leszek az ajtó előtt azonnal, tudom mi fog mondani…
A lehető leggyorsabban mentem le a lépcsőn és nyitottam neki ajtót.
- 608 mississippi – mondtam és közbe kinyitottam neki az ajtót. Jacbo mosolyogva dőlt az ajtófélfának. Semmit nem változott. Ugyan olyan gyönyörű, nagydarab, fiatal fiú volt.
- Persze Bella – mondta nevetve. – Hogy vagy? – kérdezte
- A helyzethez mérten egész jól – mondtam. A helyzetet arra értettem, hogy én vagyok a legöregebb mindenhol. Körülöttem mindenki olyan fiatal!
- Nos, mehetünk? – kérdezte
- Persze. Edward! –szóltam fel.
- Megyek! – mondta és már hallottam, ahogy fut le felénk. Amint leért Jacob karjaiba ugrott.
- Mehetünk pókember? – kérdezte tőle Jacobb
- Igeeen.
- gyerünk
Gyorsan felvettem a kabátom, majd bezártam a házat és a kocsi felé mentem, amiben Jacobb és Edward már bent ült.
- Hova akarsz menni? Kérdezte tőlem Jacob – Megint a rétet akarod megkeresni?
Nem mondtam semmit, csak bólintottam.
2010. május 2., vasárnap
42.fejezet
Bocs, hogy ilyen rövid lett és béna...:( De sajnos kevesebb időm volt mint amennyit terveztem... azért remélem tetszik:) Nagyon köszönök mindent:) És május 6 RM premier:) Ti mentek?:P:)
42.fejezet
A lányod. – hallottam Alice hangját folyamatosan. Tehát lányom van. Lányom, aki majdnem megölte a saját édesanyját. Milyen szörnyeteg lehet? Vagy milyen lesz? Ha tőlem több gént örökölt, akkor ő egy szörnyeteg, aki kitörni készül, és bármikor megölhet bárkit…
- Nézd meg, mielőtt ítélkezni kezdenél – mondta Alice. Mióta tud ő a gondolataimba olvasni?
Megnézem, oké. De miért kell ehhez lemennem? Kinézhetem Alice gondolataiból is. Koncentrálni kezdtem Alice-ra.
Fratelli d’Italia
L’italia s’é desta
Dell’elmo di Scipo
Ennyi elég is volt. Alice biztos tudta, hogy mit akarok, ezért elkezdte mondani az olasz himnuszt. Mérgesen néztem rá. Ő meg csak mindent tudóan mosolygott. Mérgesen megráztam a fejem, majd Bella felé fordultam és megfogtam a kezét.
- Sietek vissza szerelmem – mondtam és megpusziltam a kezét.
- Muszáj mennem Alice? – kérdeztem hátha mégis feladja
- Igen. Bellának rosszul esne, ha tudná, hogy nem akarod megnézni azt a kislányt, akiért az életét áldozta. Nézd meg őt, nem fogsz csalódni. – mondta. Mégegyszer ránéztem Bellára
- Sietek- mondtam megint, majd elengedtem a kezét, és elindultam ki a szobából.
Lassan haladtam, és közbe próbáltam kiolvasni valaki fejéből, hogy milyen lehet a… lányom. De mindenki másra gondolt. Alice…
- Nem sietnél egy kicsit? –kérdezte Alice aki szorosan jött mögöttem. – Még egy csiga is gyorsabb hozzád képpest.
- Nem sietek. – mondtam
- Akkor annál később leszel Bellával – mondta. Ebbe igaza van. Kicsit megszaporáztam a lépteimet, de még ez is lassú volt egy vámpírhoz képpest. Elértem a lépcsőhöz. Ahogy a többiek meghallották a lépteinket, néma csönd lett. Csak egy halk, nem ritmusosan verő kattogást lehetett hallani. De nem Belláét. Hirtelen megtorpantam, aminek következtébe az ugráló Alice belém jött.
- Ez az ő szíve? – kérdeztem a lehető leghalkabban. Nem felt, csak bólintott, majd kikerült és a lépcső alján várt meg.
Tehát dobog a szíve. És csak úgy, mint Belláé, szíve hangja olyan számomra, mint egy szép muzsika. Alice idegesen dobbantott egyet a lábával.
Lassan lementem a lépcsőn.
Az egész családom ott volt. És nem csak ők, hanem Sam, Seth, Jacob, Stella és Lucy is. Carlisle és Esme az egyik fotelban ültek egymás mellett, és Esme a meghatódottságtól sírt, Carlisle őt vigasztalta. Jasper az egyik fotelban ült, és csatlakozott hozzá Alice. Lucy, Stella, Sam, Seth pedig körbe állták Rosalit és Emett, akik nekem háttal ültek. Jacob az ablaknál állt, és csak ő nem nézett rám, meg Rosali se… Mindenki más engem nézett. Aztán Alice intett, hogy menjek közelebb. Mély levegőt vettem, és egy finom édes illat csapott meg. Ez is az Ő illata lenne? Lassan elindultam feléjük. Seth és a többiek elléptek a kanapétól, így már teljesen láttam Rosali szőke hajzuhatagát hátulról.
Még mindig lassan haladtam, és a szemem sarkából láttam, ahogy mindenki egy kicsit elmosolyodik.
- Siess már öcsi –szólalt meg Emett, mert már nem bírta tovább – Oké, hogy ez egy megható jelenet, de nem kell lelassítva eljátszani, rosszabb, mint egy mexicoi szappanopera.
Hát tényleg kb. olyan volt az egész…
Aztán ahogy Rosalit néztem, egyszer csak egy barna szempárral találtam szembe magam. Olyan volt a szeme, mint Belláé. Gyönyörű! A kislányom Rosali karjaiből kukucskált ki felém.
- Ő apu – suttogta Rosali, mire Renesmee elmosolyodott, és kitárta felém kicsiny karjait.
Rosali felállt, és már előttem is termett. Renesemee még mindig tárt karokkal nyújtózkodott felém. Kitártam a karom, és átvettem Rosalitól a lányomat.
Olyan jó érzés volt őt ölelni. Hallottam, hogy Esme örömteli „sírásba” kezd, és hogy mindenki felsóhajt.
Egyszer csak Renesmee elemelte a fejét a vállamról úgy, hogy a szembe tudjon nézni. Gyönyörű volt. Gyönyörű mogyoró barna szemei voltak, göndör, rézbarna haja.
Aztán kicsi kezét óvatosan az arcomhoz érintette, és olyan történt, amit nem gondoltam volna.
Láttam mit élt át mióta megszületett. Láttam, minden, ahogy ő látta. Ahogy Emett nevetséges pofákat vág neki, ahogy Rosali fésülgeti a haját, ahogy Carlisle megvizsgálja. Láttam minden egyes eddig eltöltött percét. Mikor végzett, kérdőn néztem Carlislera.
- Ez az ő képessége – mondta mosolyogva
- Ügyes vagy kicsim… - mondtam és megpusziltam. Ő boldogan rám mosolygott, és visszatette a fejét a vállamra. Lassan, óvatosan kezdtem simogatni a hátát, és fél perc múlva halk szuszogása jelezte, hogy elaludt.
Egy ideig még így álltunk, majd Carlisle feállt és oda sétált hozzám.
- Szerintem most fektessük le valahova, neked még sokat kell mesélned.
Kelletlenül bólintottam, óvatosan megpusziltam a fejét, majd átadtam Roslainak, aki elvitte lefektetni. Még utánuk néztem, majd vissza Carlsile-ra és rögtön a nyakába borultam és átöleltem. Ő is boldogan ölelt vissza. Több hónap után látjuk most egymást, ráadásul azt hitte mindenki, hogy meghaltam.
- Szeretlek apa – mondtam.
- Én is szeretlek fiam.
Carlisle után Esme borult a nyakamba, persze sírt. Esme után Jasper is átölelt, majd Emett, Alice még egyszer, majd mikor visszaért Rosali is boldogan ugrott a nyakamba. Rá se ismertem… ez a gesztus nem volt rá jellemző. De nem érdekelt, boldogan öleltem vissza.
Rosali után Seth jött oda hozzám és kézfogással és várveregetéssel közölte, hogy örül hogy nem haltam meg.
- Köszi- mondtam mosolyogva.
Seth után Sam is oda jött hozzám…
Jacobon kicsit meglepődtem. Ő egész végig egy helyben állt és kibámult az ablakon. Mi ütött belé? A gondolatai zavartak voltak. Nem volt sok időm ezen gondolkozni, mert Emett nem hagyta
- Na, öcsi, mesélj már mi történt veled?
Nagy levegő vettem. Tudtam, hogy majd el kell mondanom a történetet, de nem sok kedvem volt hozzá. Leültem Rosali mellé, és mesélni kezdtem. Elmeséltem nekik hogy hol voltam, hogy miét voltam ott, kik tartottak fogva, bemutattam nekik Stelláékat, elmondtam nekik hogy szöktem meg, és azt is elmondtam, amire nem voltam büszke. Elmondtam, hogy embert vért ittam. Szégyelltem. Szégyelltem, hogy csalódást okozok ezzel Carlislenak és Esmének is. Ők anynira megbíztak bennem én meg kijátszottam… Miután elmondtam, vártam, hogy mikor mondanak valamit, de semmit.
- Nem mondtok semmit? – kérdeztem, de nem néztem senkire, hanem a földet néztem
- Nem a te hibád volt – mondta Carlisle – Muszály volt, máskülönben nem lehetnél itt.
- De te nem láttad azt a nőt… kitudja, hogy hányan várták haza? – kérdeztem és megremegtem
- Fiam. Ne emészd magad ezen. Felejtsd el. Nem te tehettél róla, hanem az- az örült vámpír sereg. Remélem Aroék elintézték őket.
Nem mondtam semmit még mindig a földet néztem. Majd egyszer csak Esme ült le mellém és ölelt át.
- Nyugodj meg… - mondta és megpuszilta a fejem.
Jasper küldött felém egy nyugalom hullámot, és én lenyugodtam.
- És itthon mi történt? Mi történt mióta eltűntem? Bella hogy viselte? Mindent mondjatok, elkérlek… - mondtam és Alice-ra néztem
Alice bólintott és leült…
42.fejezet
A lányod. – hallottam Alice hangját folyamatosan. Tehát lányom van. Lányom, aki majdnem megölte a saját édesanyját. Milyen szörnyeteg lehet? Vagy milyen lesz? Ha tőlem több gént örökölt, akkor ő egy szörnyeteg, aki kitörni készül, és bármikor megölhet bárkit…
- Nézd meg, mielőtt ítélkezni kezdenél – mondta Alice. Mióta tud ő a gondolataimba olvasni?
Megnézem, oké. De miért kell ehhez lemennem? Kinézhetem Alice gondolataiból is. Koncentrálni kezdtem Alice-ra.
Fratelli d’Italia
L’italia s’é desta
Dell’elmo di Scipo
Ennyi elég is volt. Alice biztos tudta, hogy mit akarok, ezért elkezdte mondani az olasz himnuszt. Mérgesen néztem rá. Ő meg csak mindent tudóan mosolygott. Mérgesen megráztam a fejem, majd Bella felé fordultam és megfogtam a kezét.
- Sietek vissza szerelmem – mondtam és megpusziltam a kezét.
- Muszáj mennem Alice? – kérdeztem hátha mégis feladja
- Igen. Bellának rosszul esne, ha tudná, hogy nem akarod megnézni azt a kislányt, akiért az életét áldozta. Nézd meg őt, nem fogsz csalódni. – mondta. Mégegyszer ránéztem Bellára
- Sietek- mondtam megint, majd elengedtem a kezét, és elindultam ki a szobából.
Lassan haladtam, és közbe próbáltam kiolvasni valaki fejéből, hogy milyen lehet a… lányom. De mindenki másra gondolt. Alice…
- Nem sietnél egy kicsit? –kérdezte Alice aki szorosan jött mögöttem. – Még egy csiga is gyorsabb hozzád képpest.
- Nem sietek. – mondtam
- Akkor annál később leszel Bellával – mondta. Ebbe igaza van. Kicsit megszaporáztam a lépteimet, de még ez is lassú volt egy vámpírhoz képpest. Elértem a lépcsőhöz. Ahogy a többiek meghallották a lépteinket, néma csönd lett. Csak egy halk, nem ritmusosan verő kattogást lehetett hallani. De nem Belláét. Hirtelen megtorpantam, aminek következtébe az ugráló Alice belém jött.
- Ez az ő szíve? – kérdeztem a lehető leghalkabban. Nem felt, csak bólintott, majd kikerült és a lépcső alján várt meg.
Tehát dobog a szíve. És csak úgy, mint Belláé, szíve hangja olyan számomra, mint egy szép muzsika. Alice idegesen dobbantott egyet a lábával.
Lassan lementem a lépcsőn.
Az egész családom ott volt. És nem csak ők, hanem Sam, Seth, Jacob, Stella és Lucy is. Carlisle és Esme az egyik fotelban ültek egymás mellett, és Esme a meghatódottságtól sírt, Carlisle őt vigasztalta. Jasper az egyik fotelban ült, és csatlakozott hozzá Alice. Lucy, Stella, Sam, Seth pedig körbe állták Rosalit és Emett, akik nekem háttal ültek. Jacob az ablaknál állt, és csak ő nem nézett rám, meg Rosali se… Mindenki más engem nézett. Aztán Alice intett, hogy menjek közelebb. Mély levegőt vettem, és egy finom édes illat csapott meg. Ez is az Ő illata lenne? Lassan elindultam feléjük. Seth és a többiek elléptek a kanapétól, így már teljesen láttam Rosali szőke hajzuhatagát hátulról.
Még mindig lassan haladtam, és a szemem sarkából láttam, ahogy mindenki egy kicsit elmosolyodik.
- Siess már öcsi –szólalt meg Emett, mert már nem bírta tovább – Oké, hogy ez egy megható jelenet, de nem kell lelassítva eljátszani, rosszabb, mint egy mexicoi szappanopera.
Hát tényleg kb. olyan volt az egész…
Aztán ahogy Rosalit néztem, egyszer csak egy barna szempárral találtam szembe magam. Olyan volt a szeme, mint Belláé. Gyönyörű! A kislányom Rosali karjaiből kukucskált ki felém.
- Ő apu – suttogta Rosali, mire Renesmee elmosolyodott, és kitárta felém kicsiny karjait.
Rosali felállt, és már előttem is termett. Renesemee még mindig tárt karokkal nyújtózkodott felém. Kitártam a karom, és átvettem Rosalitól a lányomat.
Olyan jó érzés volt őt ölelni. Hallottam, hogy Esme örömteli „sírásba” kezd, és hogy mindenki felsóhajt.
Egyszer csak Renesmee elemelte a fejét a vállamról úgy, hogy a szembe tudjon nézni. Gyönyörű volt. Gyönyörű mogyoró barna szemei voltak, göndör, rézbarna haja.
Aztán kicsi kezét óvatosan az arcomhoz érintette, és olyan történt, amit nem gondoltam volna.
Láttam mit élt át mióta megszületett. Láttam, minden, ahogy ő látta. Ahogy Emett nevetséges pofákat vág neki, ahogy Rosali fésülgeti a haját, ahogy Carlisle megvizsgálja. Láttam minden egyes eddig eltöltött percét. Mikor végzett, kérdőn néztem Carlislera.
- Ez az ő képessége – mondta mosolyogva
- Ügyes vagy kicsim… - mondtam és megpusziltam. Ő boldogan rám mosolygott, és visszatette a fejét a vállamra. Lassan, óvatosan kezdtem simogatni a hátát, és fél perc múlva halk szuszogása jelezte, hogy elaludt.
Egy ideig még így álltunk, majd Carlisle feállt és oda sétált hozzám.
- Szerintem most fektessük le valahova, neked még sokat kell mesélned.
Kelletlenül bólintottam, óvatosan megpusziltam a fejét, majd átadtam Roslainak, aki elvitte lefektetni. Még utánuk néztem, majd vissza Carlsile-ra és rögtön a nyakába borultam és átöleltem. Ő is boldogan ölelt vissza. Több hónap után látjuk most egymást, ráadásul azt hitte mindenki, hogy meghaltam.
- Szeretlek apa – mondtam.
- Én is szeretlek fiam.
Carlisle után Esme borult a nyakamba, persze sírt. Esme után Jasper is átölelt, majd Emett, Alice még egyszer, majd mikor visszaért Rosali is boldogan ugrott a nyakamba. Rá se ismertem… ez a gesztus nem volt rá jellemző. De nem érdekelt, boldogan öleltem vissza.
Rosali után Seth jött oda hozzám és kézfogással és várveregetéssel közölte, hogy örül hogy nem haltam meg.
- Köszi- mondtam mosolyogva.
Seth után Sam is oda jött hozzám…
Jacobon kicsit meglepődtem. Ő egész végig egy helyben állt és kibámult az ablakon. Mi ütött belé? A gondolatai zavartak voltak. Nem volt sok időm ezen gondolkozni, mert Emett nem hagyta
- Na, öcsi, mesélj már mi történt veled?
Nagy levegő vettem. Tudtam, hogy majd el kell mondanom a történetet, de nem sok kedvem volt hozzá. Leültem Rosali mellé, és mesélni kezdtem. Elmeséltem nekik hogy hol voltam, hogy miét voltam ott, kik tartottak fogva, bemutattam nekik Stelláékat, elmondtam nekik hogy szöktem meg, és azt is elmondtam, amire nem voltam büszke. Elmondtam, hogy embert vért ittam. Szégyelltem. Szégyelltem, hogy csalódást okozok ezzel Carlislenak és Esmének is. Ők anynira megbíztak bennem én meg kijátszottam… Miután elmondtam, vártam, hogy mikor mondanak valamit, de semmit.
- Nem mondtok semmit? – kérdeztem, de nem néztem senkire, hanem a földet néztem
- Nem a te hibád volt – mondta Carlisle – Muszály volt, máskülönben nem lehetnél itt.
- De te nem láttad azt a nőt… kitudja, hogy hányan várták haza? – kérdeztem és megremegtem
- Fiam. Ne emészd magad ezen. Felejtsd el. Nem te tehettél róla, hanem az- az örült vámpír sereg. Remélem Aroék elintézték őket.
Nem mondtam semmit még mindig a földet néztem. Majd egyszer csak Esme ült le mellém és ölelt át.
- Nyugodj meg… - mondta és megpuszilta a fejem.
Jasper küldött felém egy nyugalom hullámot, és én lenyugodtam.
- És itthon mi történt? Mi történt mióta eltűntem? Bella hogy viselte? Mindent mondjatok, elkérlek… - mondtam és Alice-ra néztem
Alice bólintott és leült…
2010. április 26., hétfő
41.fejezet
Hát meghoztam. Nagyon sajnálom hogy nem hamarab, de mint írtam rengeteg dolgom volt... én is ember vagyok, van életem, barátaim, feladatom stb:D
Remélem sikerült legalább egy kicsit vissza adni a hangulatot amit akartam sugalni. A helyesírási hibákért bocsi... Remélem azért tetszik....
Puszi mindenkinek:)
Komikat kérlek...:S:$
41. fejezet
Végre leszállt a gép! Már csak pár óra autózás van és Forks-ba leszünk. Nagy szerencse hogy elértük a Seattle-i csatlakozást. A gépen valami nagyon rossz érzés fogott el. Minél hamarabb haza kell érnem. Minél hamarabb magam mellett tudhatom Bellát, annál jobb.
- Gyertek! – mondtam sietősen Stellának és a park felé indultam. Szó nélkül követtek, csak Lucy gondolatai árulkodtak arról, hogy nem érti, miért kell ennyire sietni.
- Mert sietnünk kell! – válaszoltam a gondolatban feltett kérdésére idegesen. Normális esetben sose beszélek így egy lánnyal, de nagyon ideges voltam. Minél hamarabb meg akartam győződni arról, hogy Bella jól van.
- Honnan szedünk autót? – kérdezte Stella
- Kölcsönzök. – mondtam – Maradjatok itt, rögtön hozom.
Bementem a legközelebbi autókölcsönzőbe és a leggyorsabb autót kölcsönöztem ki. A srác látta, hogy ideges vagyok, ezért szerencsétlen próbált mindent minél gyorsabban csinálni, ezért el is rontotta a kitöltési lapot. Remek! Mikor végre sikerült kitöltenie átadta a kulcsot és mehettem.
Megkerestem Stelláékat és már indultunk is Forks felé.
Ahogy az erdő mellett haladtunk, eszembe jutott, hogy nem ártana vadászni. Nem bántanám Bellát, de jobb félni, mint meg ijedni, és ha Belláról van szó, minden óvintézkedést meg kell tennem.
- Stella, vezetnél helyettem? – kérdeztem és gyorsan megálltam – Elmegyek vadászni. Ti menjetek tovább. A tábla mutatja az utat. Forksba megyünk… siessetek, én is sietek.
- Rendben – mondta Stella és már ki is pattant a kocsiból és már nyitotta is az ajtót nekem. Én is gyorsan kiszálltam.
- Sietek – mondtam
- Oké. – mosolygott rám, majd beült a kocsiba és elhajtott. Meg se vártam, hogy eltűnjenek a kanyarba, már rohantam is ahogy tudtam. Itt még vannak hegyi oroszlánok, ezért is álltam meg itt.
Siettem, ahogy csak tudtam. Egy lágy fuvallat több oroszlán illatát hozta felém. Lopakodva elkezdtem követni. A nagyra nőtt bokrok mögül megpillantottam egy kisebb oroszlán családot. Apa, anya és egy nem rég született kis oroszlán. Nagyon csendben volt, így nem vettek észre.
Nem volt szívem ezt a családot szétszakítani. Hisz, ha nekem lenne gyermekem, én se akarnám, hogy vele ilyen történjen. Ha lenne gyermekem, de ez lehetetlen. Vajon Bellát nem fogja ez bántani? Hisz mindennő akar gyermeket, hisz az egy áldás. – ahogy gondolkoztam egy újabb illatot kezdtem követni. Egy nagy, hím oroszlán illatát követtem, és amint megláttam rá is vetettem magam, és mohó gyorsasággal szívtam magamba az édes nedűt.
Mikor végeztem, élettelen testét ott hagyva indultam Forksfelé. Az út mellett haladtam, úgy hogy az útról emberi szem ne láthasson, bár a gyorsaságom miatt alapból lehetetlen lett volna ez.
Negyedórás futás után végre utol értem Stelláékat. Stella észrevett megállt és én beültem.
Már csak pár kilométer és újra Bellával lehetek. Vajon hogy fog fogadni? És a többiek mit szólnak? Mondjuk Alice már biztos lát… bár gondolom, azt hiszi meg őrült, hisz elvileg halott vagyok.
És vajon Bella hozzám fog jönni felességül? Egyáltalán hogy kérdezzem meg?
Elhaladtunk egy tábla mellett. Már csak 45 km-re vagyunk Forsktól. Nem sokára oda érünk, hisz a 300 km-t meg tettünk 3 óra alatt, akkor ezt a 45-t se perc alatt megtesszük.
Hiába próbáltam még gyorsabban menni, szerencsétlen kocsi már nem bírt. Stella és Lucy szó nélkül ültek hátul.
Eszembe jutott, hogy pár hónappal, ezelőtt amikor utoljára mentem ezen az úton, épp Bella után indultunk Alicel és Emettel Olaszországba. Akkor ideges voltam, és akkor is nagyon siettünk.
Flóra múlva végre már ismerős helyen jártunk. Tudtam, hogy nem sokára lekell fordulnom a házunk felé.
Két hónapja nem jártam erre, és ez egy vámpírnak nem sok idő, de nekem most mégis éveknek tűnt.
Végre elértük a kis utat, ahol le kell fordulni a házhoz. Már kezdett besötétedni. Lehajtottam az ablakot. Ahogy közeledtünk a házhoz, egyre kellemetlenebb lett a légkör. Különös illatokat hozott a szél. Persze én rögtön felismerte, hogy vérfarkasok. Mit kereshetnek itt? Oké, hogy Jake itt van, ha Bella itt van, de a többiek miért? Tudom hogy Sam teljes mértékbe megbízik Carlisle-ban. Mi folyik itt?
Idegesen néztem ki az ablakon.
- Vigyázz!- morogta Stella és előre meredt, mire én épp hogy meg tudtam állni. Épp hogy nem ütöttem el az előttem álló farkast. Stella felmorgott.
- Nyugi – mondtam – Ismerem őt… jóban vagyunk velük. – Stella kérdőn nézett rám – Majd elmondom – mondtam.
A farkast rögtön felismertem. Ő Seth volt a legfiatalabb farkas. Ő is felismert, de nem hitt a szemének. Hallottam a gondolatait, ami elégé zavart volt
- Szia - mondtam lassan – Beengednél? – kérdeztem
- Már hogy engednélek be? Nem mehet be csak akárki… - mondta
- Edward Cullen vagyok.
- Edward meg halt.
- Nem haltam meg. Fogságban voltam, de ez most más történet… engedj be Seth.
A neve hallatára összerezzent.
- Tényleg te vagy az? – kérdezte csodálkozva.
- Ki lennék más? – kérdeztem
- De… meghaltál. És most Bella… - gondolta és a gondolatai össze visszakavarogtak
- Mi van Bellával? – kérdeztem és éreztem, hogy valami nincs rendben
- Bella… - kezdett bele, de nem mondta tovább, mert a házból hangos kiáltás hallatszódott. Jasper kétségbe esett kiáltása. Aztán hallottam a többiek hangját is, ahogy Bellához beszélnek… Láttam Jasper gondolataiba mi történt, és abban a pillanatban kipattantam a kocsiból és semmivel sem törődve rohantam a házba.
Az egész falkát láttam magam mellett elsuhanni, de nem álltam meg. Jasper gondolataiba még mindig Belát néztem, aki a fájdalomtól vergődve feküdt a földön.
Az ajtó előtt Sam állt aki, amikor meglátott értetlenkedve nézett rám, de elállt az útból, így könnyedén rohanhattam be a házba. A lépcső aljánál Esme és Rosali aggódó arccal hallgatták a fent történteket, és amikor megláttak ők is hitetlenkedve néztek.
- Edward? – hallottam Esme halk hangját, de nem törődtem vele, rohantam fel a szobába hol Bella volt.
Ahogy haladtam a szoba felé, egyre rosszabb érzés fogott el. Jasperen keresztül még mindig láttam Bellát. Láttam Bella fájdalommal teli arcát, ahogy szenved. Gyorsan haladtam, de mégis olyan lassan értem el a szobát ahol ő volt. Olyan hosszúnak tűnt az út, pedig rohantam.
Tudtam hol van Bella. Tudtam, hogy Carlsile vizsgálójában van. Oda mentem. Ahogy beléptem az irodába (ami a vizsgáló előtt volt) megláttam Jaspert és Emettet. Mindketten rám néztek. A szemükbe aggódás, öröm és értetlenség egyaránt észre vehető volt. Megtorpantam.
- Siess – mondta Jasper halkan és lesütötte a szemét. Nekem ennyi elég volt. Berontottam a szobába. Carlisle és Alice rám néztek és a döbbenettől meg se bírtak mozdulni. Bella illata nagyon erős volt, de nem érdekelt.
Bella a műtőasztalon feküdt, és meztelen teste vonaglott a kíntól és kiabált a fájdalomtól. Mivel érdemelte ezt ki?
A teste teljesen meg gyötört, csuklója, karja és lábai csont vékonyvolt. De a hasa…
És megértettem. Megértettem, hogy Bella terhes. De hogy lehet ez? Tőlem nem lehet… nekem nem lehet gyerekem. Megálltam. Egyszerűen nem bírtam mozdulni, egészen addig, amíg meg nem hallottam Bella halk, fájdalommal teli hangját.
- Vedd ki…
Carlisle levette a tekintetét rólam, és folytatta azt amit abba hagyott, közbe Alice Bellát nyugtatgatta.
- Nem látok…- hallottam meg Bella kétségbe esett hangját, és abban a pillanatban már mellette is voltam.
- Bella kicsim! Itt vagyok… - mondtam és megcsókoltam tűzforró homlokát. Bella összeráncolta a homlokát.
- Szeretlek… - mondta.
- Én is szeretlek. – mondtam és megpusziltam, de ő nem mondott semmit. Nem szólalt meg többet. –Bella! – szólongattam- Hallasz?- ha tudtam volna sírtam volna.
- Elájult, nincs magánál. Sietnünk kell- mondta Carlisle. Nem tudtam megmozdulni, csak Bella arcát néztem és megfogtam a kezét. Mit követtem el hogy ezt érdemlem? Vagy Bella mit követett el hogy ezt érdemli? Mit tettünk mi az élet ellen, hogy sose lehetünk együtt?
Testem megremegett a könnynélküli sírástól. Nem épp férfias dolog, de nem érdekelt.
- Szeretlek…- motyogtam. Nem figyeltem Carlisléra hogy mit csinál. Nem érdekelt. Tudtam, ha Bella nem éli túl, utána megyek.
- Elég ebből! – csattant fel Alice mérgesen – Ahelyett hogy ilyeneken töröd a fejed, inkább szedd össze magad és segíts Carlislénak – mondtam- Nem adhatod fel!
Alicera néztem. Meg akartam kérdezni, hogy mit tehetek érte, de nem jött ki egy hang se a torkomból. meg se bírtam mozdulni.
És egyszer csak egy hangos sírás hangzott fel. Nem néztem a hang irányába, nem akartam látni azt a valamit, ami ekkora fájdalmat okozott életem szerelmének. Megint Bella testére néztem, és a fejem a mellkasának döntöttem. Még hallottam a szívét dobogni… de már csak nagyon gyengén.
- Fiam – szólt idegesen, de mégis szeretet teljesen Carlisle – Te akarod? – kérdezte
Tudtam mire gondol. Tudtam, hogy nincs más választás, csak ha átváltoztatom Bellát. Jobb lesz neki… és nekem is. Életünk végéig együtt leszünk
- Szeretlek Bella – mondtam és meg utoljára megpusziltam finom, puha bőrét.
- Siess – mondta Carlisle. Ránézetem, és láttam, hogy egy injekciós tűt tart a kezébe. Kiolvastam a gondolatából mit akar. Rám várt, hogy én tegyem meg az első lépést. Lassan bólintottam, majd gyengéden felemeltem Bella fejét, hogy a nyakához könnyebben hozzá férjek. Még egyszer utoljára beszippantottam mézédes illatát, majd a tőlem leg gyengébb módon, puha bőrébe mélyesztettem a méreggel teli fogaimat.
A vére íze az illatánál ezerszer jobb volt. A finom nedű lassan folyt a szomjas torkomba. De tudtam megálljt parancsolni. Mikor hallottam Carlisle hangját, hogy elég, kihúztam a fogaimat a bőréből és ráhajtottam a fejem a mellkasára, hogy még hallhassam a számomra legszebb hangot a világon. Utoljára.
- Vigyázz – mondta gyengeéden Carlisle és én felemelkedtem és ránéztem. Carlisle egyenesen Bella szívébe döfte a méreggel teli injekciót.
Mikor már háro- négy helyen elvégezte ezt a műveletet, rám nézett.
- Nem tehetünk mást.
Nem szóltam csak bólintottam. Tudom, hogy fel kellett volna állnom, és átölelnem, hisz csak nem láttuk egymást már két hónapja, ráadásul neki köszönhetem, hogy nem vesztem el Bellát. Fel kellett volna állnom, de nem tudtam. Nem tudtam, csak Bellát néztem. Nem akartam elhagyni őt még egyszer, akár csak egy percre se! Mellette akartam lenni örökre mostantól.
Carlisle nem mondott semmit, csak halkan kiment. Én sírástól remegve hajtottam a fejem az összekulcsolt kezünkre.
- Bocsáss meg – mondtam. Minden miattam van. Ha akkor elég erős vagyok és nem jövök vissza már tényleg túl lépett volna rajtam, és most nem feküdne itt. Ráadásul ezt a sok fájdalmat is miattam kellett átélnie, hisz én feküdtem le vele. ha tudtam volna, hogy ez lesz, vártam volna. És ha ez nem elég, kételkedtem benne. Szégyelltem magam, amiért akár csak egy percre is megfordult a fejembe, hogy Bella mással is együtt volt. Hogy lehetek ilyen hűlye?
- Sajnálom… - mondtam és megpusziltam a kezét.
Nem tudom mennyit ülhettem mellette, de nem mozdultam semmit. Nem akartam senkivel beszélni, csak az ő hangját hallani, és látni, hogy mozog, és nem csak itt fekszik. Aztán másnap reggel kinyílt az ajtó és Alice lépett be. Halkan mellém térdelt.
- Minden rendben lesz- mondta – Már látom a jövőjét.
Bólintottam.
- Gyere le Edward. Mindenkinek hiányoztál, csak egy öt percet megérdemlünk nem? – kérdezte.
Egy np után először elemeltem Bella arcáról a tekintetemet, és Alice szeretetteljes, boldog arcára néztem. Nem tudtam neki nemet mondani, sőt semmit, csak átölelni.
Nem lepődött meg. Boldogan ölelt vissza, majd éreztem, hogy rázkódni kezd a sírástól.
- Annyira hiányoztál – mondta – Annyira sajnálom…
- Te is hiányoztál nekem Alice…
Egy ideig így voltunk még, majd Alice lassan felállt.
- Gyere, le kérlek. Én addig átöltöztetem Bellát. Nem maradhat így…
- Nem akarok elmenni…
- Edward. Carlisle és Esme is hiányol… és Renesemee is látni szeretne.
- Renesmee? – kérdeztem, nem tudtam hirtelen miről beszél.
- A lányod – mondta
Remélem sikerült legalább egy kicsit vissza adni a hangulatot amit akartam sugalni. A helyesírási hibákért bocsi... Remélem azért tetszik....
Puszi mindenkinek:)
Komikat kérlek...:S:$
41. fejezet
Végre leszállt a gép! Már csak pár óra autózás van és Forks-ba leszünk. Nagy szerencse hogy elértük a Seattle-i csatlakozást. A gépen valami nagyon rossz érzés fogott el. Minél hamarabb haza kell érnem. Minél hamarabb magam mellett tudhatom Bellát, annál jobb.
- Gyertek! – mondtam sietősen Stellának és a park felé indultam. Szó nélkül követtek, csak Lucy gondolatai árulkodtak arról, hogy nem érti, miért kell ennyire sietni.
- Mert sietnünk kell! – válaszoltam a gondolatban feltett kérdésére idegesen. Normális esetben sose beszélek így egy lánnyal, de nagyon ideges voltam. Minél hamarabb meg akartam győződni arról, hogy Bella jól van.
- Honnan szedünk autót? – kérdezte Stella
- Kölcsönzök. – mondtam – Maradjatok itt, rögtön hozom.
Bementem a legközelebbi autókölcsönzőbe és a leggyorsabb autót kölcsönöztem ki. A srác látta, hogy ideges vagyok, ezért szerencsétlen próbált mindent minél gyorsabban csinálni, ezért el is rontotta a kitöltési lapot. Remek! Mikor végre sikerült kitöltenie átadta a kulcsot és mehettem.
Megkerestem Stelláékat és már indultunk is Forks felé.
Ahogy az erdő mellett haladtunk, eszembe jutott, hogy nem ártana vadászni. Nem bántanám Bellát, de jobb félni, mint meg ijedni, és ha Belláról van szó, minden óvintézkedést meg kell tennem.
- Stella, vezetnél helyettem? – kérdeztem és gyorsan megálltam – Elmegyek vadászni. Ti menjetek tovább. A tábla mutatja az utat. Forksba megyünk… siessetek, én is sietek.
- Rendben – mondta Stella és már ki is pattant a kocsiból és már nyitotta is az ajtót nekem. Én is gyorsan kiszálltam.
- Sietek – mondtam
- Oké. – mosolygott rám, majd beült a kocsiba és elhajtott. Meg se vártam, hogy eltűnjenek a kanyarba, már rohantam is ahogy tudtam. Itt még vannak hegyi oroszlánok, ezért is álltam meg itt.
Siettem, ahogy csak tudtam. Egy lágy fuvallat több oroszlán illatát hozta felém. Lopakodva elkezdtem követni. A nagyra nőtt bokrok mögül megpillantottam egy kisebb oroszlán családot. Apa, anya és egy nem rég született kis oroszlán. Nagyon csendben volt, így nem vettek észre.
Nem volt szívem ezt a családot szétszakítani. Hisz, ha nekem lenne gyermekem, én se akarnám, hogy vele ilyen történjen. Ha lenne gyermekem, de ez lehetetlen. Vajon Bellát nem fogja ez bántani? Hisz mindennő akar gyermeket, hisz az egy áldás. – ahogy gondolkoztam egy újabb illatot kezdtem követni. Egy nagy, hím oroszlán illatát követtem, és amint megláttam rá is vetettem magam, és mohó gyorsasággal szívtam magamba az édes nedűt.
Mikor végeztem, élettelen testét ott hagyva indultam Forksfelé. Az út mellett haladtam, úgy hogy az útról emberi szem ne láthasson, bár a gyorsaságom miatt alapból lehetetlen lett volna ez.
Negyedórás futás után végre utol értem Stelláékat. Stella észrevett megállt és én beültem.
Már csak pár kilométer és újra Bellával lehetek. Vajon hogy fog fogadni? És a többiek mit szólnak? Mondjuk Alice már biztos lát… bár gondolom, azt hiszi meg őrült, hisz elvileg halott vagyok.
És vajon Bella hozzám fog jönni felességül? Egyáltalán hogy kérdezzem meg?
Elhaladtunk egy tábla mellett. Már csak 45 km-re vagyunk Forsktól. Nem sokára oda érünk, hisz a 300 km-t meg tettünk 3 óra alatt, akkor ezt a 45-t se perc alatt megtesszük.
Hiába próbáltam még gyorsabban menni, szerencsétlen kocsi már nem bírt. Stella és Lucy szó nélkül ültek hátul.
Eszembe jutott, hogy pár hónappal, ezelőtt amikor utoljára mentem ezen az úton, épp Bella után indultunk Alicel és Emettel Olaszországba. Akkor ideges voltam, és akkor is nagyon siettünk.
Flóra múlva végre már ismerős helyen jártunk. Tudtam, hogy nem sokára lekell fordulnom a házunk felé.
Két hónapja nem jártam erre, és ez egy vámpírnak nem sok idő, de nekem most mégis éveknek tűnt.
Végre elértük a kis utat, ahol le kell fordulni a házhoz. Már kezdett besötétedni. Lehajtottam az ablakot. Ahogy közeledtünk a házhoz, egyre kellemetlenebb lett a légkör. Különös illatokat hozott a szél. Persze én rögtön felismerte, hogy vérfarkasok. Mit kereshetnek itt? Oké, hogy Jake itt van, ha Bella itt van, de a többiek miért? Tudom hogy Sam teljes mértékbe megbízik Carlisle-ban. Mi folyik itt?
Idegesen néztem ki az ablakon.
- Vigyázz!- morogta Stella és előre meredt, mire én épp hogy meg tudtam állni. Épp hogy nem ütöttem el az előttem álló farkast. Stella felmorgott.
- Nyugi – mondtam – Ismerem őt… jóban vagyunk velük. – Stella kérdőn nézett rám – Majd elmondom – mondtam.
A farkast rögtön felismertem. Ő Seth volt a legfiatalabb farkas. Ő is felismert, de nem hitt a szemének. Hallottam a gondolatait, ami elégé zavart volt
- Szia - mondtam lassan – Beengednél? – kérdeztem
- Már hogy engednélek be? Nem mehet be csak akárki… - mondta
- Edward Cullen vagyok.
- Edward meg halt.
- Nem haltam meg. Fogságban voltam, de ez most más történet… engedj be Seth.
A neve hallatára összerezzent.
- Tényleg te vagy az? – kérdezte csodálkozva.
- Ki lennék más? – kérdeztem
- De… meghaltál. És most Bella… - gondolta és a gondolatai össze visszakavarogtak
- Mi van Bellával? – kérdeztem és éreztem, hogy valami nincs rendben
- Bella… - kezdett bele, de nem mondta tovább, mert a házból hangos kiáltás hallatszódott. Jasper kétségbe esett kiáltása. Aztán hallottam a többiek hangját is, ahogy Bellához beszélnek… Láttam Jasper gondolataiba mi történt, és abban a pillanatban kipattantam a kocsiból és semmivel sem törődve rohantam a házba.
Az egész falkát láttam magam mellett elsuhanni, de nem álltam meg. Jasper gondolataiba még mindig Belát néztem, aki a fájdalomtól vergődve feküdt a földön.
Az ajtó előtt Sam állt aki, amikor meglátott értetlenkedve nézett rám, de elállt az útból, így könnyedén rohanhattam be a házba. A lépcső aljánál Esme és Rosali aggódó arccal hallgatták a fent történteket, és amikor megláttak ők is hitetlenkedve néztek.
- Edward? – hallottam Esme halk hangját, de nem törődtem vele, rohantam fel a szobába hol Bella volt.
Ahogy haladtam a szoba felé, egyre rosszabb érzés fogott el. Jasperen keresztül még mindig láttam Bellát. Láttam Bella fájdalommal teli arcát, ahogy szenved. Gyorsan haladtam, de mégis olyan lassan értem el a szobát ahol ő volt. Olyan hosszúnak tűnt az út, pedig rohantam.
Tudtam hol van Bella. Tudtam, hogy Carlsile vizsgálójában van. Oda mentem. Ahogy beléptem az irodába (ami a vizsgáló előtt volt) megláttam Jaspert és Emettet. Mindketten rám néztek. A szemükbe aggódás, öröm és értetlenség egyaránt észre vehető volt. Megtorpantam.
- Siess – mondta Jasper halkan és lesütötte a szemét. Nekem ennyi elég volt. Berontottam a szobába. Carlisle és Alice rám néztek és a döbbenettől meg se bírtak mozdulni. Bella illata nagyon erős volt, de nem érdekelt.
Bella a műtőasztalon feküdt, és meztelen teste vonaglott a kíntól és kiabált a fájdalomtól. Mivel érdemelte ezt ki?
A teste teljesen meg gyötört, csuklója, karja és lábai csont vékonyvolt. De a hasa…
És megértettem. Megértettem, hogy Bella terhes. De hogy lehet ez? Tőlem nem lehet… nekem nem lehet gyerekem. Megálltam. Egyszerűen nem bírtam mozdulni, egészen addig, amíg meg nem hallottam Bella halk, fájdalommal teli hangját.
- Vedd ki…
Carlisle levette a tekintetét rólam, és folytatta azt amit abba hagyott, közbe Alice Bellát nyugtatgatta.
- Nem látok…- hallottam meg Bella kétségbe esett hangját, és abban a pillanatban már mellette is voltam.
- Bella kicsim! Itt vagyok… - mondtam és megcsókoltam tűzforró homlokát. Bella összeráncolta a homlokát.
- Szeretlek… - mondta.
- Én is szeretlek. – mondtam és megpusziltam, de ő nem mondott semmit. Nem szólalt meg többet. –Bella! – szólongattam- Hallasz?- ha tudtam volna sírtam volna.
- Elájult, nincs magánál. Sietnünk kell- mondta Carlisle. Nem tudtam megmozdulni, csak Bella arcát néztem és megfogtam a kezét. Mit követtem el hogy ezt érdemlem? Vagy Bella mit követett el hogy ezt érdemli? Mit tettünk mi az élet ellen, hogy sose lehetünk együtt?
Testem megremegett a könnynélküli sírástól. Nem épp férfias dolog, de nem érdekelt.
- Szeretlek…- motyogtam. Nem figyeltem Carlisléra hogy mit csinál. Nem érdekelt. Tudtam, ha Bella nem éli túl, utána megyek.
- Elég ebből! – csattant fel Alice mérgesen – Ahelyett hogy ilyeneken töröd a fejed, inkább szedd össze magad és segíts Carlislénak – mondtam- Nem adhatod fel!
Alicera néztem. Meg akartam kérdezni, hogy mit tehetek érte, de nem jött ki egy hang se a torkomból. meg se bírtam mozdulni.
És egyszer csak egy hangos sírás hangzott fel. Nem néztem a hang irányába, nem akartam látni azt a valamit, ami ekkora fájdalmat okozott életem szerelmének. Megint Bella testére néztem, és a fejem a mellkasának döntöttem. Még hallottam a szívét dobogni… de már csak nagyon gyengén.
- Fiam – szólt idegesen, de mégis szeretet teljesen Carlisle – Te akarod? – kérdezte
Tudtam mire gondol. Tudtam, hogy nincs más választás, csak ha átváltoztatom Bellát. Jobb lesz neki… és nekem is. Életünk végéig együtt leszünk
- Szeretlek Bella – mondtam és meg utoljára megpusziltam finom, puha bőrét.
- Siess – mondta Carlisle. Ránézetem, és láttam, hogy egy injekciós tűt tart a kezébe. Kiolvastam a gondolatából mit akar. Rám várt, hogy én tegyem meg az első lépést. Lassan bólintottam, majd gyengéden felemeltem Bella fejét, hogy a nyakához könnyebben hozzá férjek. Még egyszer utoljára beszippantottam mézédes illatát, majd a tőlem leg gyengébb módon, puha bőrébe mélyesztettem a méreggel teli fogaimat.
A vére íze az illatánál ezerszer jobb volt. A finom nedű lassan folyt a szomjas torkomba. De tudtam megálljt parancsolni. Mikor hallottam Carlisle hangját, hogy elég, kihúztam a fogaimat a bőréből és ráhajtottam a fejem a mellkasára, hogy még hallhassam a számomra legszebb hangot a világon. Utoljára.
- Vigyázz – mondta gyengeéden Carlisle és én felemelkedtem és ránéztem. Carlisle egyenesen Bella szívébe döfte a méreggel teli injekciót.
Mikor már háro- négy helyen elvégezte ezt a műveletet, rám nézett.
- Nem tehetünk mást.
Nem szóltam csak bólintottam. Tudom, hogy fel kellett volna állnom, és átölelnem, hisz csak nem láttuk egymást már két hónapja, ráadásul neki köszönhetem, hogy nem vesztem el Bellát. Fel kellett volna állnom, de nem tudtam. Nem tudtam, csak Bellát néztem. Nem akartam elhagyni őt még egyszer, akár csak egy percre se! Mellette akartam lenni örökre mostantól.
Carlisle nem mondott semmit, csak halkan kiment. Én sírástól remegve hajtottam a fejem az összekulcsolt kezünkre.
- Bocsáss meg – mondtam. Minden miattam van. Ha akkor elég erős vagyok és nem jövök vissza már tényleg túl lépett volna rajtam, és most nem feküdne itt. Ráadásul ezt a sok fájdalmat is miattam kellett átélnie, hisz én feküdtem le vele. ha tudtam volna, hogy ez lesz, vártam volna. És ha ez nem elég, kételkedtem benne. Szégyelltem magam, amiért akár csak egy percre is megfordult a fejembe, hogy Bella mással is együtt volt. Hogy lehetek ilyen hűlye?
- Sajnálom… - mondtam és megpusziltam a kezét.
Nem tudom mennyit ülhettem mellette, de nem mozdultam semmit. Nem akartam senkivel beszélni, csak az ő hangját hallani, és látni, hogy mozog, és nem csak itt fekszik. Aztán másnap reggel kinyílt az ajtó és Alice lépett be. Halkan mellém térdelt.
- Minden rendben lesz- mondta – Már látom a jövőjét.
Bólintottam.
- Gyere le Edward. Mindenkinek hiányoztál, csak egy öt percet megérdemlünk nem? – kérdezte.
Egy np után először elemeltem Bella arcáról a tekintetemet, és Alice szeretetteljes, boldog arcára néztem. Nem tudtam neki nemet mondani, sőt semmit, csak átölelni.
Nem lepődött meg. Boldogan ölelt vissza, majd éreztem, hogy rázkódni kezd a sírástól.
- Annyira hiányoztál – mondta – Annyira sajnálom…
- Te is hiányoztál nekem Alice…
Egy ideig így voltunk még, majd Alice lassan felállt.
- Gyere, le kérlek. Én addig átöltöztetem Bellát. Nem maradhat így…
- Nem akarok elmenni…
- Edward. Carlisle és Esme is hiányol… és Renesemee is látni szeretne.
- Renesmee? – kérdeztem, nem tudtam hirtelen miről beszél.
- A lányod – mondta
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)